gyermekelhelyezés megváltoztatása

„Tanúnak elfogadják a rokonságot (pl. édesanyámat)?”
Igen, de ha akadna semleges tanú (pl. szomszéd, takarítónő, bébiszitter stb.) az még jobb lenne.

„Neki egyáltalán nincs bevétele, az egész családot, beleértve őt is és az iskoláztatását is én biztosítom.”
Az anyagiak nem a leglényegesebb szempontok a gyermekelhelyezés során. Mi más lenne, mint háztartásbeli, főállású kismama egy 20 hónapos gyerekkel? Ez elég életszerű. Ráadásul tanul, képzi magát, hogy majd jó állása lehessen. Ezért nem fogják elmeszelni, sőt még az is elképzelhető, hogy téged köteleznek házastársi tartásra.

Rengeteg alaposan felkészült ügyvéd ír ide a fórumra is. Pls válassz közülük te. Hallgass meg esetleg többet is és válaszd azt, aki neked a legszimpatikusabb. Mindenképpen szükséged lesz egyre a váláshoz.

Köszönöm mindenkinek az eddigi válaszokat. Jövő héten beszélek ügyvéddel is. Egyelőre úgy néz ki, hogy kivárok, nagyon jó lenne, ha nem kényszerülnék erre a lépésre, még az is előfordulhat, hogy normális családdá válunk - bár amikor ilyen gondolataim vannak, általában van 1-2 karmolásnyom rajtam, ami emlékeztet a valóságra. Mindenesetre várok, de a jogi oldalával tisztában akarok lenni a dolognak, és ebben itt is nagy segítséget kaptam.

Egy téma még nem teljesen világos: néhány hozzászólással korábban kaptam olyan tanácsot, hogy kérjem a gyámhivatalnál és gyermekjóléti szolgálatnál is az ideiglenes intézkedéssel történő elhelyezést. A kérdésem az, hogy ezt megtehetem az új helyen, az új városban, vagy még a költözés előtt kell a szándékomat a hivataloknál bejelentenem?

Ha ugyanis megyek, az nagyon hirtelen fog történni. Nyáron nem fog suliba járni, így csak néhány órám lesz, amikor léphetek - bár az majdnem minden nap. Az is lehet, hogy ha még egyszer veszélyezteti a gyereket úgy hogy nekem támad, miközben a kezemben van a kissrác, az első adandó alkalommal lépek, és elvileg nem igazán lesz időm a hivatalokkal foglalkozni. De ha azt mondjátok, hogy muszáj költözés előtt, akkor bekalkulálom az - egyelőre feltételes - akciótervbe, és megoldom. Mondjuk helyileg, ismerősnél ellennék 1-2 napig, amíg a hivatalos részét intézem a dolognak, és utána lenne a nagyobb költözés.

Ja, még egy kapcsolódó dolog: Korábban gyermekpszichológus ismerősöm javasolta, hogy ha le akarok lépni, akkor menjek be a helyi gyámügyre, vegyünk fel egy jegyzőkönyvet, hogy én a gyermek veszélyeztetése miatt külön akarok költözni a kisfiúval együtt. Namost ezután a pszichológus ismerősöm később felhívott, hogy a gyámügy szerint nem kell csinálnom semmit. Addigra én is felhívtam a helyi gyámhivatalt, és ott szintén azt mondták, hogy jogom van lelépni, nekik ehhez semmi közük, és hogy nem kell semmiféle jegyzőkönyvet felvenniük a szándékaimról. És hogy ők már csak akkor lépnek képbe, ha a gyermeket ki kellene emelni a családból, mert egyik szülő sem lenne alkalmas a nevelésre.

Ez viszont ellentétben áll azzal, hogy kérjem a gyerek ideiglenes, azonnali elhelyezését nálam - amit korábban tanácsoltak nekem itt, a fórumon. Na meg a húgom szerint leráztak, mert nem akarnak dolgozni - neki legalábbis egyéb forrásból vannak ilyen tapasztalatai velük.

Amiért még bizonytalan vagyok, az az, hogy a gyámügyes néni igen tárgyilagos és rövid volt a telefonban, és ezen túlmenően az emberségesség vagy segítőkészség legkisebb mértékét sem érzékeltem felőle. Tényleg úgy éreztem magam mint egy akta amivel kényszerből foglalkoznak. Épp csak azt nem mondta hogy hagyjam már őt békén. Ezért szeretném tudni, hogy tényleg nem kell semmit csinálnom (kisokos, ahogy te is írtad, hogy nincs közvetlen jogi szankció), vagy csak leráztak.

Ja, még egy: írod, hogy hogy biztosítom be magam, hogy ne tudja visszalopni a gyermeket. Elvileg ha nem adom ki a kezemből, de a kapcsolattartást nálam biztosítom, akár egyedül is hagyom őket a házban, ez elég biztonságos, nem? Vagy lenne többhöz is joga, elvinni a kisfiút? Visszaolvasva látom, hogy a kapcsolattartás el szokott maradni, ha csak a lakáson belül biztosítják rá a lehetőséget. Hát, én szeretném neki biztosítani (ha odáig fajulnak a dolgok), de valóban erősebb lesz bennem az, hogy biztonságban tudjam a fiam, és ki ne adjam a kezemből, még 10 év múlva is.

projektnév

Szerintem közös elhatározásból néhány hét "szünetet" kellene tartani - ezen idő alatt sok gőz kimehet a fejekből pro és kontra. Aztán leülni átbeszélgetni a dolgokat, mármint amik előbbre visznek.

Vita, veszekedés az már volt elég...

Szia monalisa1,

Ez az, ami nem fog menni. Háromféleképpen képzelem el a dolgot:

• én megyek el: ezt nem fogom megtenni, egyrészt mert egyáltalán nem akarok (egyedül) lelépni még rövid időre sem (egyrészt baromi rossz érzés lenne, másrészt nélkülem megállna ebben a családban az élet, és ez nem nagyképűség), továbbá mert a gyámügy és bíróság előtt én lennék az a szülő, aki "elment", és ez igen rossz pont
• ő megy el: lehetetlen
• együtt maradunk de tűzszünetet hirdetünk: én folyamatosan ezt szeretném, és ez az, ami nem jön össze

Mégis van negyedik megoldás: maradunk, én tűrök, megpróbálom magunkat "kívülről" figyelni, már amennyire lehet. Néhány hónap türelmi időt adok magunknak, és közben az is lehet, hogy ráveszem valamilyen családterápiára a feleségemet - ezt eddig nem sikerült megtenni.

Az utolsó bekezdés látszik a bölcs és jó variánsnak, vagyis ha még nem szakadt el teljesen "a" cérna, valóban próbálj "kívül lenni" a dolgokon.

Amúgy ember legyen a talpán aki képes egy "problémás" családtagot/hozzátartozót szakemberhez eljuttatni - sok türelmet ehhez!

Kedves Projektnév!

"maradunk, én tűrök, megpróbálom magunkat „kívülről“ figyelni, már amennyire lehet. Néhány hónap türelmi időt adok magunknak, és közben az is lehet, hogy ráveszem valamilyen családterápiára a feleségemet – ezt eddig nem sikerült megtenni."

Elmesélem a saját történetünk egy részét, talán egy kicsit más megvilágításban fogod látni a helyzetedet. A férjem az első feleségétől akkor költözött el, amikor a hat éves kisfiúk jelenlétében két késsel a kezében rátámadt a férjére, mert az visszautasította őt az ágyban. (Ez az után történt, miután kiderült, hogy két férfivel megcsalta őt.) A kisfiú riadtan szaladgált fel és alá. Az elköltözés után az apa vissza - visszajárt hozzájuk megbeszélni a válás részleteit vagy ki tudja mit. Ilyenkor az anya nekiesett a férjének, egyszer mentőt akart hívni a férfi az őrjöngő asszonyhoz, mire a nő a mobiltelefont széttörte rajta. Máskor összekarmolta, vagy befeküdt az ajtó elé, hogy ne mehessen ki. A lakásban található minden alkohol eltűnt, néha a pasi csavarta ki a nő kezéből az üveget és öntötte ki a tartalmát. Öngyilkossági fenyegetőzéseivel sakkban tartotta a családot.

Többen azt mondták a férjem kötelessége az, hogy a gyermekeket magához vegye.

Azóta három év telt el. A gyerekeket a nő neveli, a kisebb fiú pszichológushoz jár és itt a lényeg. A gyerek ABBA BETEGEDETT BELE, AHOGYAN A KÉT SZÜLŐ VISZONYULT EGYMÁSHOZ és nem abba, hogy az anya "bolond", egyébként nem is az. Az anya sohasem bántotta a gyerekeit, alkoholista sem volt, csak minden eszközt megragadott ahhoz, hogy valahogy maga mellett tartsa a férfit, vagy az ő akarata teljesüljön, attól függetlenül, hogy ez az egész kívülről nézve riasztó volt. Nagyon gondosan neveli őket. Amióta a szülők viszonya "normalizálódott", a gyerekek is "normálisabbak" lettek. Például nem riadnak fel éjszakánként és járkálnak önkívületi állapotban össze-vissza a lakásban, amikor nálunk vannak.

Talán mindannyian azt gondoljuk, a gyerek számára a legideálisabb az, ha a szülei szeretik egymást és a gyerek szeretetteljes családban nő fel. Viszont, ha szülők nem szeretik egymást a gyerek számára rosszabb, ha együtt maradnak, ebbe belebetegszenek lelkileg. Ilyenkor az az ideális, ha a szülők SZERETETBEN elköszönnek egymástól NORMÁLIS KAPCSOLATOT TARTANAK és így egy ember neveli a gyereket, aki IGAZÁN SZERETI és nem kettő, akik nem szeretik egymást. Ilyenkor a szülőknek az lenne a KÖTELESSÉGE, hogy a gyermeket segítsék abban, hogy két szülője legyen függetlenül attól, hogy nem él együtt az egyikkel és ne terheljék a gyerekre a saját sérelmeiket.

Sok gyerekkel beszélgettem, akinek a szülei elváltak. Az egyik (14 évesen) azért kísérelt meg öngyilkosságot, mert mindkét szülő azt várta tőle, hogy neki adjon igazat a gyerek és a másik felet ne szeresse. A saját sérelmeiket a gyerekre vetítették. (Szerintem ez az általános, sajnos) Ő semmi mást sem akart, csak SZERETNI MIND A KETTŐT. A gyerek azt várja az "okos felnőttektől", hogy biztonságot teremtsenek körülötte és megoldják a problémákat. Az én 14 éves lányom ezt ki is mondta, a Te fiad ezt nem tudja elmondani.
Egy másik (17 éves) fiú azt mondta (ahol az apa gyermeket nemzett egy másik nőnek) "Engem nem érdekel ki mit csinált, csak ne veszekedjenek."

Szerintem, ha igazán jót akarsz a fiadnak, talán az a legjobb, hogy mindent megtegyél azért, hogy normálisan válj el, vagy szeretetteljes kapcsolatod legyen a gyermeked anyjával. A gyermeked szemszögéből nézve a dolgokat, azt írod "kisfiú és anya szeretik egymást, kifejezetten jó a kapcsolatuk", "a kissrác a mai napig szopik", illetve "apa és kisfiú kapcsolata – objektív szemmel nézve is – talán még ennél is jobb". Szerintem az, hogy a gyerek 20 hónaposan szopik és jó kapcsolata van az anyukájával, fontosabb annál, mi történt a múltban. A gyereknek semmi más baja nincs, csak az amit Ti ketten előadtok, akármilyen "bolond" is a feleséged, ez a te felelősséged is, mert ahogy írod Te "idegesíted fel" (még ha számodra érthetetlen is, hogy ilyen piti dolgokon, mit cirkuszol). Vagyis, ha tényleg szeretitek a kisfiatokat, azt kéne megtanulni, hogyan tudtok normálisan viselkedni egymással. A férjem mások szerint egy nagyon nyugodt, segítőkész, értelmes férfi, mégis mondhatom (bár soha semmi pozitívat nem kaptam a volt feleségétől) néha annyira nem tudja érzékelni, mit okozott a nőnek a viselkedésével... Az biztos, hogy a volt felesége szélsőségesen reagált. A párom azt választotta, hogy szakemberhez fordult, aki segített neki abban, hogyan kommunikáljon, viselkedjen a nővel, illetve sikerült tisztáznia a saját viselkedésének okait is. Most három év után még mindig "tanulja" ezt, viszont sikerült az anyát is bevonni a terápiába, így ő is változik. És mindenki egyre kiegyensúlyozottabb. Ha a feleséged szereti a gyermekét és veled baja van, a Te kedvedért nem, a gyermek kedvéért lehet, hogy sikerül bevonni őt terápiába. A Te kedvedért azért nem fog menni, mert szerinte Te vagy a hibás, mert idegesíted, viszont ha megérti, hogy komoly lelki sérüléseket okoztok (együtt) a gyereknek, ha ez így marad, lehet, hogy hajlandó lesz.

Ebben a történetben, most Te vagy az okosabb, Te szeretnél érdemi változást, Neked kell lépned. Nálunk a következő vált be. A férjem elment a pszichológushoz, sikerült tisztázni az okokat közösen. A férjem nem könnyen, de felismerte, hogy része volt abban, hogy a dolgok így alakultak (pedig kívülről nézve csak az volt a baj, hogy a nő "bolond"), változtatott a viselkedésén. Vállalta a felelősséget. Kiderült, hogy alapvetően soha nem illett össze a nővel. Ezt elfogadta. Sikerült az anyát is bevonni a folyamatba.

Összefoglalva, ha ellopod a gyereket, belekevered egy még feszültebb helyzetbe, az anyjával való kapcsolatod romlani fog, a gyerek ki tudja kihez kerül, milyen hercehurcán keresztül. Másrészt ehhez nem értek, egy pszichológus mondta: A kisgyerek normális fejlődése érdekében dominánsabb az anya, a kamaszkorban pedig az azonos nemű szülő, a ti esetetekben az apa. Vagyis most jó neki, ha van szerető anyja, kamaszként pedig nagy szüksége lesz egy jó apaképre. Szerintem nem olyanra, akit ver egy nő, vagy aki tűr a békesség érdekében. Ha tűrsz, meg fogsz betegedni, ha ezt hosszú távon teszed nagyon rossz mintát fogsz mutatni a fiadnak és fájdalmas lesz látni, ha felnőttként ő is ezt teszi. Ha budapesti vagy szívesen adok neked egy nevet, akihez fordulhatsz, nekünk bevált, pedig riasztóbb helyzetben voltunk mint TE. Ismerőshöz szerintem ne fordulj, az nem működik. Másrészt talán nem tudjuk magunkat "kívülről" nézni, ez hasonlít ahhoz, mintha a saját hajunknál fogva szeretnénk kihúzni magunkat a vízből.

Ezek a saját tapasztalataim, véleményem, nem vagyok szakember, tévedhetek is. Javaslom Neked: EGYMÁSRA HANGOLVA - ÖT SZERETETNYELV A HÁZASSÁGBAN. Gary Chapman című könyvét.

Kedves boldoganya,

Köszönöm a történetet és a javaslatokat, elgondolkodok rajta. Természetesen mint minden eset, a miénk is eltérő, de mindenképpen figyelembe veszem azokat, amiket mondasz.

Igen, tisztában vagyok azzal, hogy ketten csináljuk, ezért szeretnék szakemberhez fordulni. Ő szerinte viszont kizárólag én vagyok a hibás. Hidd el nekem, hogy igen sokáig megpróbáltam megfelelni és nem hibás lenni.

Természetesen igen komolyan megfontolom azt is, hogy ha különmegyünk, nála hagyom a kisfiút. Ezzel viszont nekem komoly aggályaim vannak. Egyrészt lazán beleviszi a családot bármilyen adósságba (szóban azt mondja, hogy nem, soha ne vegyünk fel hitelt), de azt hiszem, korábban már említettem a 140 ezer forintos babakocsit, amit talán egyszer ha használt, és még több ilyen példánk van, és mindezt úgy, hogy havi 50 ezer forintos adósságot "termeltünk" a tavalyi évben. Idén kicsit jobban kezembe vettem a pénzeket, sok vita és veszekedés árán, és most mászunk ki a gödörből - apeh és rokoni adósságokat gyűrjük lefelé. Tehát akármennyi pénzt adnék neki - mert adnék - valószínűleg állandóan komoly anyagi problémái lennének. Pl. komoly veszekedéseink voltak csak amiatt, mert szerettem volna befizetni az adókat időben. A tavalyi adó 90%-ával egy évet vagy többet is csúsztunk. Szerintem ez nagyon durva amellett, hogy alig van valamilyen költségünk és - viszonylag - jó jövedelmem van.

A másik problémám, hogy egyszerűen nem merném hosszabb távon rábízni a kisfiút. Igen, most úgy tűnik, hogy én vagyok az oka a kitöréseinek, és valamilyen szinten valóban ketten csináljuk a dolgot. De amikor a problémákat neki kell cipelni, pl. számlák befiztése, napi bevásárlás, TÉNYLEGES gyereknevelés, TÉNYLEGESEN vigyázni kell a pénzre és nem lesz akivel veszekedjen hogy de igenis, éljünk, és hadd menjen a termálfürdőbe, és étteremből rendeljük a kaját (amelynek nagy részét ő eszi) és ne főzzünk itthon mert az drága, és vegyük meg ezt-azt a drága játékot miközben el vagyunk keményen adósodva), és a saját bőrén fogja felfogni, hogy a napi 2-3000 forint nem tűnik soknak, de egy hónapra vetítve százezres nagyságrendet jelent (mert MINDEN nap szeretne hasonló, vagy nagyobb nagyságrendben vásárolni felesleges dolgokat), akkor félek, hogy nem lesz kivel aggresszívnek lenni, csak a kissráccal. És ilyen problémáknak nem szabadna lenniük 35 évesen, főleg, ha neki kell egyedül eltartani és neveli egy gyereket. Sorolhatnám még, hogy amikor van egy adósságunk, és vissza kellene fizetni, lazán képes valamilyen nagyobb költekezésre, "majd lesz valahogy", meg hogy "eddig is mindig megoldódótt", meg "majd imádkozunk" felkiáltással. Holott dehogy oldódott meg, egyre jobban adósodtunk, egyre többet dolgoztam, egyre kevesebbet voltam velük, ami egyre jobban dühítette őt, én meg már egy éve nem tudok rendszeresen, normálisan aludni a munka miatt.

Tehát félteném tőle a kisfiút, ugyanis nem csak velem aggresszív. Vezetés közben dühíti ha átengedek embereket a zebrán (főleg a nőket utálja persze, de az idősebbeket is), az utcában több szomszéddal igen komolyan összeveszett, egy időben rendszeresen jött úgy haza, hogy őt hogy megbántották a boltokban ahová járogat nézelődni, hogy neki beszólt ez-és-ez, és hogy menjek és rendezzem le. Ha hivatalos emberrel beszél telefonon, kb 50% az esélye hogy feszült lesz a hangulat, esetleg durván összevesznek, ha nem az történik, amit ő szeretne. Nem vagyok tehát messze meggyőződve arról, hogy én lennék a kizárólagos oka a veszekedéseknek, hanem inkább az a valószínű, hogy egyszerűen én vagyok a legközelebb, akivel a legtöbbet összezördülhet. Persze tudom, kívülről nem tudom magunkat megítélni, ezért próbálok szakemberhez eljutni vele közösen - amiben ő nagyon nem hisz, legalábbis itt vidéken nem (most nem Pesten lakunk).

Mindenképpen köszönöm viszont a szempontjaidat, több dolgon is elgondolkoztam. Gyermekpszichológussal egyébként én is kapcsolatban vagyok, meg mindenféle félhivatalos meg hivatalos tanácsadókkal, tehát több "nem ismerősi" szálon futnak az események. Valahogyan megoldjuk, még az is lehet, hogy nem kell "ellopnom" a gyermeket - bár én nem tekinteném annak, ha végül odáig fajulnának a dolgok. Azon vagyok, hogy ez csak egy végső lépés legyen, ha nincs más lehetőség. Most még azért egyáltalán nincs olyan extrém, durva helyzet, mint ami a férjed előző házasságában történt, de nekem épp elég az, hogy képes volt többször nekem esni, amikor a kisfiú a kezemben volt. Én erre mentséget nem látok.

én úgy gondolom, hogy aki (nem egyszeri felindulásból fakadó jelképes, hanem rendszeres vagy súlyos) bárminemű fizikai tettlegességre, vagy lelki terrorra mutat hajlandóságot, az nyilvánvalóan teljesen alkalmatlan a gyermek nevelésére.

Az anyatejet lehet pótolni akár tápszerrel is, a csecsemőkorú gyermek sérüléseit nehezebb begyógyítani.

_Wasp_, pegakornis,

Köszönöm a hozzászólásaitokat, igen, pontosan ezeken gondolkodom én is. Két hete egy hajszál választott el az ugrástól, de most úgy döntöttem, hogy amíg nem nagyon súlyos a helyzet, addig adok néhány hónapot neki. Az okok között többek között azok szerepelnek, hogy ez visszafordíthatatlan lépés, és hogy látok némi reményt a dolgok visszafordítására. Nem sokat, de még tényleg van remény, hogy a helyes kerékvágásba zökkennek a dolgok, és ez nem csak alaptalan reménykedés, hanem aktívan elemzem a dolgokat: tanácsadókkal beszélek, történeteket hallgatok meg/olvasok, stb, de ezekkel nem terhelem a Jogi Fórumot.

Ami még szintén fontos, hogy azt tanácsolta a gyermekpszichológus ismerősöm, hogy természetesen a nagyon fontos emberi és lelki oldal mellett, de az előtt nagyon alaposan járjam körbe a jogi oldalát a dolognak, mert ott tudok hatalmasat bukni. A nagyon durva időhiány (több meló éjszaka néhány órába zsúfolva, napközben totál semmire idő) miatt ez még nem teljesen történt meg, de rajta vagyok a dolgon, és tulajdonképpen rá is érek, és egyszer ügyvédhez is eljutok.

projektnév,

Bocs a kéretlen közbeszólásért, de olvasva a történetedet, szerintem nem csak egy férfi van a világon!... És akár egy nevelőapa is jobb/különb szűlő lehet mint a vérszerinti zűrös apuka.

Tudod, az évek során elég sok írást olvastam ezen fórumon, valamint a saját józan paraszti eszem.

Kívánok Neked és kisfiadnak további minden jót, jobbat!...

"Lisa"
laikus hozzászóló

Mielőtt bárki is nekem esne, szóval a pasi most még csak a nejét veri (...) stb., ki tudja pár év múlva már a fiát úgyszintén...

A zűrösséget erre értettem.
Ott kell hagyni, nincs ezen mit rágódni.
És főleg NEM "ugrani"!...

monalisa! Azt írod olvastad!!!
Itt épp fordítva van!!! :)

OK, igazad van: összekevertem a történetbeli nőt és a férfit - figyelmetlen voltam...

Akkor csak annyit, hogy egy rossz házasságban nem szabad megmaradni, abból IGAZI párkapcsolat nem lesz már soha.

monalisa1,

Én vagyok a vér szerinti apuka. Szerintem te azt hitted, hogy én az anyuka vagyok... :) Vagy egyébként nem igazán értem a hozzászólásodat. Természetesen nem akarom, hogy másik "apuka" nevelje a fiamat, én akarom nevelni, engem ismer és nagyon szeret az apjaként a kissrác, és nagyon valószínűnek tartom, hogy nálam jobb lenne neki, mint az anyjánál, meg egy akármilyen "új apukánál" - aki azóta, mióta ide írtam, egyszer ráüvöltött, hogy "Most már elég!!!!!! Halgass el!!! Tessék aludni!!!!!", mert a 20 hónapos kissrác párszor ráütött az anyjára és elzavarta, és miután az otthagyta, és végül odabújt hozzám (aki éjszaka 2-3 órát aludtam több napja a meló miatt, és végül délután aludnom KELLETT, és addig az anyja vigyázott rá), nem tudott aludni, mert a kissrác csak nyűglődött meg nyavalygott egyedül, jelezte, hogy valami nem stimmel.

A feleségem hirtelen felpattant mellőlem, odarohant üvöltözve (ilyen eddig még nem volt), én meg (bocsánat, de k*va fáradtan) ugyanabban a fél másodpercben ösztönből felpattantam és a sarkában odarohantam, hogy miért üvölt a gyerekre.

Tudom, nem a jogi fórumra való már, csak tisztázni/értelmezni akartam a hozzászólásodat.

Ja, ezer bocs, látom, hogy tisztázódott. :) Hát, pont ettől félek én is, hogy ha komoly gondok lesznek, akkor ebbe az irányba megy el.

De mit értesz azon, hogy "nem ugrani"? Nagyon úgy néz ki, hogy - feltéve, hogy odáig jutunk, hogy lelépek a kisfiúval - hirtelen és titokban kell tennem, ha nem akarok kapni egy konyhakést a hátamba a fiam szeme láttára. Most még csak "kisebb" verekedések vannak (azóta is kaptam párat, de látlelet nem lehet belőle), pl. mert (na inkább nem írom, de kb. olyat képzeljetek, hogy 5 percre ki akartam menni mondjuk autón megjavítani valamit, és nem a gyerekre vigyázni amíg ő házimunkát végez - amit egyébként én el szoktam végezni gyerekvigyázás mellett, ha ő nincs otthon, úgy, hogy a baba nincs veszélyben), namost ha ezért üt, mit fogok kapni, ha megtudja, hogy a kisfiút el akarom vinni...? Ezt nem vállalhatom fel, már magam miatt, de különösen a kissrác miatt sem.

Köszönöm a tanácsokat, nagyon komolyan megfontolom őket, de most körbejárom a dolgot és kivárok - és nem csak simán elodázom a dolgokat. Ez egy nagyon komoly lépés, és visszavonhatatlan.

projektnév

A vak is láthatja, hogy a gyermek nálad lenne jó helyen, nem pedig az anyjánál., őt előbb pszichiátrián rendbe kellene hozni hogy a gyermekkel egyáltalán...

Ha lelépsz a kissráccal, tünj le még a térképről is - jól megfontolt érdekből, legfeljebb egy postafiókszám, de az sem azonnal.

Kívánok a további életedhez minden jót, jobbat...

"Lisa"

Jujjj!!!!!!

Monalisa!!! Tudod, Te, hogy mit tanácsolsz???

A másik felet meg sem hallgatta senki itt........nemhogy bíróságon! És még a szakértői vizsgálatot meg sem említettem...... ki tudja annak mi lezs az eredménye. Mondani sok mindent lehet......

Ennyiből, ilyen messzemenő következtetést levonni, és ilyet tanácsolni több mint ÉLETVESZÉLYES!!!!

Valóban életveszélyes, de a hátába egy kés szerintem sokkal életveszélyesebb lehet...

Az esetleges lelépést ő hozta elő.

(Olvasd el lentebb _Wasp_ hozzászólását.)

Részemről a témához ennyi.

Én értem. Az emberek hatnak és visszhatnak egymásra...... amiért a kapcsolatukban probléma, igen súlyos probléma van, az nem azt jelenti, hogy az anya alkalatlan lenne a gyermek nevelésére. Lehet magában, vagy egy másik társ mellett szépen, nyugodtan fel tudná nevelni a gyereket.
A legsúlyosabb hiba arra buzdítani a kérdezőt, hogy fogja a gyereket és ne is adjon életjelet magukról........

Nézd, van amikor egy már régről elhuzódó - és ezzel együtt elmérgesedett - vitát legjobb megpróbálni valahogy rövidre zárva lezárni.

Ugye olvastad, hogy a kérdező projektnév volt amikor közel járt az öngyilkossághoz - tehetetlensége okán.

Biztosan nem azért ugrott volna (...) mert otthon annyira flottul mennek a dolgok...

Amúgy egész biztos adott volna életjelet, legfeljebb akként, hogy egyenlőre ne lehessen elérni.

És ez idő alatt sok gőz kiment volna a fejekből...

Egyedül bármikor megteheti, ha már nem lát más kiutat.
Na de a gyerekkel..és erre buzdítani....

a sorozatos családi erőszak megbocsáthatatlan. Te otthagynád a gyermekedet egy tettlegességre hajlamos személynél?

........meghallgatnám a másik félt is. ha lehet, akkor kívülállókat is, családtagokat, szomszédokat, barátokat. Biztosan nem buzdítanék senkit semmire első és egyoldalú meghallásom után........
Ha meg tanácsot kellene adni, hát azt, hogy keressenek fel szakembert. Családsegítőt, pszichológust, bárkit. De így......... egyik fél elbeszéléséből.......ki tudja valójában mi is a helyzet?????
Számtalan olyan esetem volt, ami első hallásra tűnt valamilyennek, aztán kiderült, hogy van ott még sok minden más is........

lassabban írok:

ha megvert volna többször a "párod" akkor kényére kedvére otthagynád a gyermeked?

Vagy előző hozzászólásod alapján inkább megkérdeznéd a szomszédokat, hogy van-e tanú arra, hogy megvertek? Vagy azt kérdeznéd meg idegenektől hogy valóban bántalmaztak-e? Nem értem. Te talán csak tudod mi történt...

De lehet, hogy én vagyok a hülye.