Médiajog – Dr. Polyák Gábor rovata – blog archívum

Az új médiatörvény benyújtásakor éppen egy konferenciára készültem, Berlin mellett egy kisvárosban közép- és kelet-európai jogászok, újságírók és civil aktivisták között beszélhettem a médiaszabadság garanciáiról. A tanulság az, hogy egy orosz, egy ukrán vagy akár szerb újságíró számára a magyar helyzet még most is ideálisnak tűnik, nálunk ugyanis nem szokás újságírókat meggyilkolni (ld. keleti szél). A németek meg azt gondolják, hogy a most kialakuló rendszer nem lehet tartós, majd négy év múlva jön valaki, aki újat csinál. Ez nyilván alaptalan optimizmus.

A médiaszabályozás területi hatálya, azaz az alkalmazandó médiajogi előírások meghatározása egyike azoknak a kérdéseknek, amelyeket teljes egészében az európai közösségi jog rendez. Ilyen kérdésből egyébként nincs túl sok, ezért is nyilvánvalóan rossz irány az Európai Uniótól várni a hazai médiatörvény problémáinak megoldását. A jogalkotó feladata első pillantásra egyszerű: az audiovizuális médiaszolgáltatásokról szóló irányelv vonatkozó rendelkezéseit szó szerint bele kell írni a hazai szabályozásba. Hogy ez miért nem sikerül mégsem soha? Mert nagy a tét: a vonatkozó közösségi jogi szabályozás tette lehetővé a hazai televíziós piac kiüresedését. Vigyázat, elég száraz anyag..

Nyílt levelemre Koltay Andrástól választ kaptam, amit ajánlok mindenki figyelmébe.

Az hiszem, az elmúlt hetekben többször feltetted magadnak a kérdést: meddig mehetsz el? Meddig mehetsz el minden szakmai elv feladásában, az alkotmányos keretek semmibevételében, a véleményszabadság megcsúfolásában? És abban is biztos vagyok, hogy tudod, túl messzire mentél. A nevedet adtad mindannak a lerombolásához, aminek a fontosságát egyetemi oktatóként hirdeted.

A sajtóhírek gyakran pontatlanok, de ebben az esetben fogadjuk el, hogy tényleg azt írják, amit hallottak: az NMHH etikai kódexet írna a Való Világ negyedik szériájának. Igaz ugyan, hogy a forradalmi jogalkotás még nem érte utol sem a jogalkotási törvényt, sem a médiatörvény vonatkozó részeit, de az biztos, hogy jelenleg egyik sem tartalmaz ilyen elnevezésű jogforrást. Az önszabályozás helyes dolog, de a nevéből következően nem éppen hatósági feladat. Az is tény, hogy nem könnyű ma jogszerű valóság-showt készíteni Magyarországon.

Most már tudjuk ugyan, hogy csak „sértett emberek (…) jól követhető, szervezett mozgásáról” van szó (Sz.A.), a média- és hírközlési ágazat intézményi kereteit átalakító szabályozással kapcsolatban továbbra is sokan gondolják azt, hogy nem egészen felel meg az Alkotmánynak. Én is így gondolom. Ezen az sem változtat, hogy a törvénymódosítást egy alkotmánymódosítás alapozta meg. Ami történt, az de facto alkotmánysértés. A szabályozás egyetlen és nyilvánvaló célja ugyanis a kormánypártok pozícióinak megerősítése és bebetonozása a kereskedelmi és a közszolgálati média, illetve a távközlés felügyeletében.

A médiafelügyelet és a közszolgálati műsorszolgáltatás intézményi kereteit újraszabó törvény egyik zárószavazás előtti módosítása ismét igazolta, hogy rendszeresen alábecsülöm a jogalkotó kreativitását. A módosítás, ha jól láttam, egyetlen hírben sem jelent meg. Pedig nem kevesebbet tesz, mint hogy egyszer és mindenkorra megoldja a Sláger/Danubius-ügyet.

A Fidesz eddigi, a kormányzati hatalom birtokában hozott médiapolitikai intézkedései eddig sem adtak okot bizakodásra. Az első lépés a legnagyobb kereskedelmi televízió lerohanása volt – ami jogilag talán védhető, médiapolitikai oldalról azonban nevezzük egyszerűen „berlusconiizálódásnak” –, majd megkezdődött a közszolgálati televízió feltöltése megbízható, a hírhedten kiegyensúlyozott Echo Tv-ből és a miniszterelnök sajtócsapatából érkező emberekkel. A most nyilvánosságra került törvényjavaslatok pedig igazolják azokat a korábbi feltételezéseket is, amik szerint a média, sőt az infokommunikációs ágazat felügyeletében totális hatalomkoncentráció várható, és az állam származástól és véleményformáló képességtől függetlenül, az eddiginél sokkal szélesebb körben minden tartalmat szabályozni próbál. Ókonzervatív médiapolitika.

Hogy médiapolitikával nem lehet választást nyerni, az nyilvánvaló. Az azonban mégis különös, hogy az országos listát állító pártok hosszabb-rövidebb választási programjai két kivétellel egyáltalán nem foglalkoznak a média kérdéseivel. Persze lehet, hogy a média ügyei rendben vannak, médiarendszerünk pedig minden médiarendszerek legjobbika.

Az ORTT Alkalmazott Kommunikációtudományi Intézete és a Gondolat Kiadó közös gondozásában megjelent a Médiapolitikai szöveggyűjtemény – A médiapolitika fogalma és fejlődési irányai című kötet. A kötet angol és német tanulmányok fordításait tartalmazza. A fordításokat a pécsi jogi kar informatikai jogi doktori programjának hallgatói készítették. Kedvcsinálónak álljon itt egy részlet az általam írt szerkesztői előszóból.

Az elmúlt napokban újra téma lett a Sláger/Danubius-ügy. Sokan idézik az ezzel kapcsolatos véleményemet, ami azonban maguknak az írásbeli ítéleteknek az ismerete nélkül – a visszajelzések alapján – többször félreérthető volt. Lássuk akkor még egyszer az elsőfokú ítéleteket.

Kockázatos a mostani helyzetben bármit mondani az ORTT-elnöki jelölésemmel kapcsolatban, mert könnyen válhat a sértettség a fő motívummá. Azt talán mégsem haszontalan tisztázni, hogy mi is volt az a program, ami mögül az MSZP az utolsó pillanatban kihátrált. Mert az MSZP nyilván nem arra jött rá néhány nap alatt, hogy valóban kevés az idő a jelölt megismerésére (a jelölt teljes munkássága a nyilvánosság előtt zajlik, és a bizottsági meghallgatáson egyetlen kérdést sem tett föl neki senki). Hadd higgyem inkább azt, hogy a kihátrálás tudatos elutasítás volt, ami annak a programnak, illetve a mögötte álló meggyőződésnek szólt, amit a kulturális bizottság...