“A büntetés kiszabása a büntetőeljárás – a bűnösség kérdésében való döntést követő – központi kérdése, melynek során a jogalkalmazó a büntető törvénykönyvben szabályozott keretek között meghatározza a büntetés azon nemét és olyan mértékét, amelyekkel a büntetési célok elérését biztosítottnak látja. A büntetés célját a Btk. 37.§-a a társadalom védelmében jelöli meg, amit úgy lehet elérni, hogy elejét kell venni annak, hogy akár az elkövető (ismét), akár más (újabb) bűncselekményt kövessen el. A büntetés csak akkor tekinthető eredményesnek, ezt minél inkább biztosítani tudja. Éppen ezért, arra van szükség, hogy a büntetés mind az elkövetőben, mind a társadalom többi tagjában olyan belső meggyőződést alakítson ki, hogy a továbbiakban ne kerüljön összeütközésbe a jogszabályokkal, mivel azok – ideális esetben – nem az egyén ellen, hanem az egyénért vannak.
Amennyiben a jogkövető életmódra a jogalkalmazónak kell „ránevelnie” valakit, úgy fontos, hogy megtalálja azt az eszközt – és azt olyan mértékben alkalmazza, hogy azzal a kívánt hatás biztosan elérhető legyen, ugyanakkor (túlzott szigorral) ne félemlítse meg az állampolgárokat. Ezen folyamatot nevezi a büntetőjog tudománya individualizációnak, és melyet a jogalkotó a Btk. 83.§ (1) bekezdésébe foglalt. A törvényhozó csak az egyes bűncselekmények absztrakt értékelését tudja adni, különben a törvényszöveg végtelen hosszúságúra nyúlna. Ezért minden különös részi törvényi tényállás egy elvont esetet tételez, melyben a tényállási elemeken kívül másnak nincs jelentősége. Minden további releváns tényt, körülményt a bíróságnak kell értékelnie, és a törvény által relatíve határozott büntetést konkretizálnia.”
A tanulmány szerzője a Pesti Központi Kerületi Bíróság bírósági titkára.
