Lukács Nikolett dolgozatában az egyenlő munkáért egyenlő bért elvének alakulását mutatja be. Az egyenlőség elve azt jelenti, hogy a hasonló helyzetben lévő személyeket azonos módon kell kezelni, az eltérő helyzeteket pedig különbözőképpen kell szabályozni (Kardos 1997, 45). A diszkrimináció megállapítása során két kérdést kell feltenni: a helyzetek összehasonlíthatóak-e, illetve indokolható-e a különbségtétel. Az egyenlőség elvét a közösségi jog három tekintetben is korlátozta. Egyfelől csak az EU-tagállamok polgáraival szembeni megkülönböztetés tilos. Másodszor a faj, kor, vallás stb. szerinti belső jogban elmaradhatatlan tilalmak évtizedekig, egészen az Amszterdami Szerződés elfogadásáig hiányoztak az EU repertoárjából. Harmadszor, a tagállamok polgárai közötti különbségtétel tilalma is csak szigorúan körülírt gazdasági-szociális összefüggésekben és korántsem korlátlanul érvényesül. Az egyenlő bánásmód alkalmazására vonatkozó korlátokat a közösségi másodlagos jog szabja meg.
A Szerző először az Európai Unió szerződéseinek vonatkozó szabályozását, majd a jelentős irányleveket, ajánlásokat, a jelentősebb jogeseteket és törvényeket vonultatja fel, táblázatokkal szemléltetve. A magyar vonatkozások ismertetése után egy elgondolkodtató eset, majd az Egyenlő Munkáért Munkacsoport tevékenységének bemutatása, az erre hozott Szabályzat ismertetése és a legutóbbi Vilniusban megtartott nemzetközi konferencia eseményeinek tudósítása következik.
Lukács Nikolett dolgozata összefoglalja a probléma kialakulását, fejlődését, felvázolva a megfelelő megoldásokat.
A Szerző a Debreceni Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának IV. éves hallgatója.
