Az alapjogok védelmével foglalkozók leggyakoribb hivatkozása az emberi méltóság. Olyan biztos pont ez az alapjogi védelem rendszerében, amelyre tulajdonképpen minden alapjog kapcsán utalni lehet. Abszolút érték és mérce is egyben, amelynek tartalmát azonban nagyon nehéz röviden és mindenki által elfogadható módon megfogalmazni. Az Alkotmánybíróság számos határozatában utalt arra, hogy a jogok korlátozásának abszolút korlátja az ember érinthetetlen lényege. Ez nem jár azzal, hogy az emberi méltósággal, mint úgynevezett anyajoggal kapcsolatot mutató jogaink ne lennének korlátozhatóak. Az emberi méltóságától ugyanakkor senkit sem lehet megfosztani. Érinthetetlennek tekintendő, mindenki által védendő és tiszteletben tartandó.
Szabó Endre Győző tanulmánya az emberi méltóságról. A Szerző az Adatvédelmi Biztos Irodájának munkatársa, főosztályvezető-helyettes.
A társadalmi közegben élő ember lényegétől, az embert emberré tevő autonómiától és másoktól kötelezően kijáró tisztelettől fosztjuk meg a másikat, ha méltóságát figyelmen kívül hagyjuk. „Maga az emberi személyiség a jog számára érinthetetlen (ezt fejezi ki az emberi élethez és méltósághoz való jog korlátozhatatlan volta), a jog csakis a külső feltételek biztosításával segítheti az autonómiát.” [1]
Az emberi méltósághoz fűződő jog két oldalát vizsgálva jogi értelemben ismerős utat járunk be. Az egyén maga is alakítja saját méltóságát. Viselkedésével, tartásával, a társadalom többi tagjával szembeni cselekvéseivel erősíti, vagy éppen gyengíti a társadalmi értelemben vett méltóságát. Mindettől teljesen független viszont a másik oldal, az emberi méltóságot tiszteletben tartani kötelezettek jogi értelemben vett megítélése. Nincs kisebb vagy nagyobb méltósággal rendelkező személy a jog rendszerében. Az alkotmánybírók az „erkölcsi szörnyeteg” méltóságát is egyenlőnek tartják a társadalmi értelemben vett mintapolgáréval. Senki sem értékelheti le méltóságában a másikat. Vagy ha megteszi, ez puszta értékítélet maradhat csupán, cselekvéseiben ez már nem nyilvánulhat meg, mert kilépne a jog által megalkotott keretekből.
Tisztességesen élni, és élni hagyni
A leírt alkotmányos környezetben felnőtt, autonómiával rendelkező személyek állnak egymással szemben, illetve egymás mellett. A cselekvés szabadsága egymástól függetlenül, és egymásra tekintettel megilleti őket a másik beleszólása nélkül. Az emberi méltóságból eredő autonómia elismerése és adott esetben elviselése a másik toleranciáját igényli, ami viszont nem sérti, hanem éppen ellenkezőleg, erősíti a kölcsönösen elismert autonómiát. A méltóság akkor válhat a napi történésekben a szó társadalmi és jogi értelmében is értékké, ha mind a két oldala, megélt és elismert volta is tetten érhető.
A méltóság megélése nem szakítható ki az adott társadalmi közegből. Az egyén méltóságát erősíti, ha környezetében tiszteletet vált ki életvitelével, cselekvéseivel. A tisztelet leginkább akkor várható el, ha az adott közösség által vallott értékrendet, normarendszert elfogadva a társadalmi elvárásokkal összhangban él. Ezzel válik a közösség megbecsült tagjává, aki sorozatos, egymást erősítő visszacsatolások révén érzi: nem hátráltatja, hanem elősegíti az adott közösség boldogulását. Számítani lehet rá, hiszen a közös értékrend mellett elkötelezett, és adott esetben fellép a közösséget sértő cselekvésekkel szemben.
Ezzel szemben az, aki a közösség által egységesen vállalt értékrendet nem tudja magáévá tenni, azt zsinórmértékül véve nap, mint nap követni a társadalmi elvárás-rendszert, méltán váltja ki a közösség bizalmatlanságát. Rá nem lehet számítani, bár az elvárások világosak. Lehetősége lenne rá, de nem támogatja, hanem ellenkezőleg, hátráltatja a közösség boldogulását. Önmaga mond le méltóságának saját cselekvéseiből fakadó megvédéséről olyan módon, hogy egyfajta szembehelyezkedéssel kiváltja a közösség rosszallását és bizalmatlanságát. Ő nem fog fellépni a közösség értékeit és érdekeit sértő magatartásokkal szemben, erkölcsi iránytűje nincs összhangban a társadalom értékrendjének pólusaival.
Szabadságunk záloga: a bizalom
A kölcsönösen elismert, az emberi méltóságból fakadó autonómia egymással szemben bizalmat feltételez. Kölcsönösen számítunk arra, hogy a másik, méltóságát megőrizve nem lépi át a másik méltóságának védelmére szolgáló határokat, és nem mond le arról, hogy saját méltóságát megőrizze a többi polgárral szemben. A méltóság aktív és passzív oldala ilyen módon egymást erősítő, végső soron a közösség értékeit megalapozó és védő társadalmi erőként fogható fel. Mindennek hátterében az egymást élni és cselekedni hagyó klasszikus jogi eszme áll. Ez az a kölcsönös bizalom, amely végső soron szabadságjogaink zavartalan gyakorlását lehetővé teszi. Nincs szükség sem az állami hatalom, sem más szereplők totális ellenőrzésére, hiszen a közös értékrenddel nyíltan szembehelyezkedő, elenyésző számú polgár jogsértéseit jogállami eszközökkel kezelni lehet. A joggal szembehelyezkedő kilép ugyan a jog által előírt elvárás-rendszer keretei közül, a közösség nevében szankciót alkalmazó azonban ezt nem teheti meg, hiszen akkor a közösség értékeivel fordulna szembe.
Szabadságjogaink gyakorlása nem képzelhető el tehát a kölcsönös bizalom megőrzése nélkül. Az egymás iránti bizalom elenyészésével óhatatlanul egy olyan spirálba lépünk, amely szintén egymást erősítő visszacsatolásokból áll. A közös értékrend szempontjából azonban ez nem pozitív, hanem negatív irányba mutat. A bizalomvesztés a méltóság két oldalának egymást erősítő folyamatában hoz bicsaklást. A társadalom tagjai nem bíznak már egymásban: talán azért, mert a tapasztalatuk szerint egyre kevesebben tartják be a játékszabályokat, vagy éppen ők maguk érvényesítik önérdeküket a jog által meg nem engedett eszközök révén, és másról sem feltételezik, hogy a közös értékrend elkötelezettjei. Megindul az értékek inflációja. A „mintapolgár” már nem kap akkora megbecsülést, mint korábban. A társadalom által korábban közösen vallott értékrenddel tudatosan szembehelyezkedő viselkedésével már nem kelt akkora feltűnést és meglepetést. Halkulnak, hiteltelenednek a rosszalló hangok, amelyek a közösség értékeire és érdekeire mutatnak. Ezzel párhuzamosan megfogalmazódik az igény a rend iránt, az élet- és vagyonbiztonság megőrzése iránt. A kölcsönös bizalmat elveszítő társadalom ilyen helyzetben nem lát más eszközt, mint a totális ellenőrzés alkalmazását.
Bizalom, vagy totális megfigyelés?
Bizonyára kevesen tudnának sikerrel vitába szállni azokkal, akik szerint sokan érzik ma úgy, hogy a magyar társadalom az utóbbi, negatív spirálba, a kölcsönös bizalomvesztés sodrába került. Az ilyen időszakokban különösen fontos szerep jut azon szereplőknek, akik, amelyek a közös értékrend megőrzésében közre tudnak működni, a bizalmat apránként helyre tudják állítani. Ilyenkor van kiemelt szerepe azoknak, akik hitelesen tudnak még megszólalni, és szabadságjogaink megóvása érdekében útjába tudnak állni annak a bizalomvesztésnek, amely az „ember embernek farkasa” jövőképét hozza fájdalmasan közel hozzánk.
Egy demokratikus társadalomban a civil mozgalmak ilyenkor szót kell, hogy kérjenek, és erejükkel elegendő közösségi energiát tudnak mozgósítani a megbomlott egyensúly helyreállítása érdekében. De állást kell foglalnia az állami szerveknek is, mint a közösség nevében hatalmat gyakorlóknak is abban, hogy milyen módon tudnak tenni a bizalom helyreállítása érdekében. Hitelesség és erőteljes cselekvés szükségeltetik az állam részéről. Ha azt tapasztaljuk, hogy az állami szervek a totális megfigyelés jól kivehető módon fülébe duruzsolt ötletét nem veti el, úgy erős a gyanúnk, hogy nem világos a koncepciója a fent elemzett kérdésfelvetéssel kapcsolatban.
Jó fokmérője lesz e hozzáállást illetően az Országgyűlés előtt fekvő úgynevezett közrendvédelmi csomag fogadtatása. A javaslat egyik legvitatottabb pontja szerint az önkormányzatok által létrehozott közterület-felügyeletek is üzemeltethetnének közbiztonsági célból térfigyelő rendszereket. Az Európai Bizottság megbízásából készült nemrég nyilvánosságra hozott jelentés lesújtó képet ad a térfigyelés európai tapasztalatairól. Ha az előterjesztésből törvény lesz, semmi kétségünk nem lehet afelől, hogy London után az elkövetkezendőkben Magyarországot fogják elrettentő példaként említeni a térfigyeléstől elválaszthatatlan, magánszférába való betolakodást illetően. Egyelőre nyitott kérdés, hogy az Országgyűlés teret ad-e ennek az elképzelésnek. Nem az a helyes válasz a kialakult helyzetre, hogy a bizalomvesztés folyamatát erősítő totális megfigyelés révén Magyarországot a hárommillió kamera országává tesszük. Csak sajnálni lehetne, ha a társadalmi bizalom erősítésére nézve a koncepció hiányát olyan módon bizonyítanák az állampolgárok képviselői, hogy jelenlegi formájában támogatnák Magyarország bekamerázásának a háttérben már igen jól kigondolt, kevesek érdekével egybeeső koncepcióját.
[1] 4/1992. (II. 12.) AB határozat
