Javaslat az új Büntetõ Törvénykönyv kábítószerrel visszaélés tényállásainak normaszövegére

I. Az új szabályozás alapvetései

Egy teljesen új büntetõ anyagi jogi kódex megalkotása összetett munka: az egyes szakaszok kigondolása nagy körültekintést igényel, hiszen a kész törvénynek – néhány apróbb módosítástól eltekintve – akár hosszú évtizedeken keresztül szolgálnia kell a társadalom érdekeit. A büntetõjogi normák igen széles körben befolyásolják a társadalom tagjainak életét; a tiltottnak minõsített magatartások elkövetõit alapvetõ jogaiktól fosztják meg, ezáltal védve a társadalmi együttélés rendjét.

Az Alkotmánybíróság a büntetõjogi rendelkezések kapcsán már számos határozatában foglalkozott a szükségesség és arányosság elvével. A büntetõjog tiltó normái ultima ratio-nak tekintendõk: ehhez az eszközhöz csak olyan negatív társadalmi jelenség esetében lehet nyúlni, amely más módon nem mérsékelhetõ, nem számolható fel.

A lopás, az emberölés olyan õsi bûncselekmények, amelyek ma már talán minden országban tiltottnak számítanak, joghátrány alkalmazását vonják maguk után. A gazdasági, kulturális és technikai fejlõdés nyomán újabb és újabb olyan tényállások kerültek a büntetõ anyagi jog szabályai közé, amelyek léte ma már nem vitatható. Ugyanakkor a fejlõdés (vagy nevezzük inkább e tekintetben talán változásnak) olyan eredményekkel is járt, amelyek erkölcsi, etikai megítélése megosztja a társadalmat, ezek jogi értékelése pedig kihívás elé állítja a jogalkotót. Elég a prostitúcióra gondolni, amely már az õsi társadalmakban is fellelhetõ volt, és amit az egyes társadalmak, államok a legkülönbözõbb módszerekkel kezeltek.

A kábító hatású anyagok használata szintén nem új keletû jelenség, az európai államokban mégis az utóbbi évtizedekben vált a társadalom jelentõsebb részét tekintve is meghatározóvá. Magyarországon 1995-ben még 429 volt az ismertté vált kábítószerrel visszaélés bûncselekmények száma, amely tíz évvel késõbb, 2005-ben majdnem tizennyolcszorosára, 7616-ra emelkedett. Nem szabad természetesen elfelejteni azt sem, hogy a becsült látencia éppen e cselekmények tekintetében igen nagyfokú, így feltételezhetõen a kábítószeres esetek száma a mérhetõ értéknél sokkal magasabb. Az elkövetõk között legmagasabb számban a 18-24 éves korosztály képviselteti magát, de nem csekély számban vannak jelen a fiatalkorúak sem. A kábítószerrel visszaélõk 67.6%-a 2005-ben büntetlen elõéletû volt. Ebben az évben 5000 személy vett részt a vádelhalasztás vagy a felfüggesztés keretében biztosított kezelésben. Ez arra utal, hogy a felderített bûncselekmények közel 4/5-e fogyasztói magatartással megvalósított visszaélés volt.

A kifejtettek is azt támasztják alá, hogy a különbözõ kábító hatású anyagok használata már Magyarországon sem elszigetelt csoportokra jellemzõ magatartás, hanem e jelenség a társadalom markáns részét érinti.

Másik fontos kérdés, hogy a kábítószert használókat áldozatnak kell-e tekinteni? Nem vitatható ugyanis, hogy kialakult egy olyan drog-fogyasztó réteg már Magyarországon is, melynek tagjai tudatosan vállalják tettüket, kinyilvánítva, hogy annak esetleges káros hatásaival tisztában vannak. Õk semmiképpen sem nevezhetõk a kábítószer áldozatainak, sokkal inkább e szerek olyan élvezõinek, akik cselekményükkel a társadalom többi tagja számára nem vagy csak igen csekély veszélyt jelentenek. Esetükben tehát csakis az „önpusztítás” veszélye áll fenn, melyet a Btk. egyébként egyetlen esetben sem rendel büntetni.

Az új Büntetõ Törvénykönyv kábítószerrel kapcsolatos törvényi tényállásainak megalkotásakor a fent kifejtettekre mindenképpen különleges figyelmet kell fordítani, és – megítélésem szerint – ebbõl következõen a büntetõjognak valamivel kisebb szerepet kell tulajdonítani a drog-prevenció területén. Elsõsorban a kábítószert terjesztõk magatartásait kell büntetni, az e szereket használókat pedig – lehetõleg a civil szervezetek segítségével – gyógyítani, kezelni, felvilágosítani szükséges. Az elõterjesztett tényállások ezen elvek mentén készültek.

II. A kábítószerrel kapcsolatos tényállásokat meghatározó dokumentumok

A kábítószerekkel kapcsolatos büntetõjogi szabályozást alapvetõen az alábbi dokumentumokban foglalt elvek mentén kell kialakítani:

a./ a kábítószer-probléma visszaszorítása érdekében készített nemzeti stratégiai program elfogadásáról szóló 96/2000. (XII. 11.) OGY határozat (Nemzeti drogstratégia);

b./ az Európai Unió Tanácsa által 2004. végén elfogadott, az Európai Unió 2005-2012. közötti idõszakra vonatkozó új drogstratégiája (EU stratégia);

c./ a Magyar Köztársaság által aláírt e tárgykörben született nemzetközi szerzõdések (A kábítószerek és pszichotrop anyagok tiltott forgalmazása elleni, 1988. december 20-án Bécsben kelt Egyezmény (kihirdetve az 1998. évi L. törvénnyel);
az 1961. március 30-án New Yorkban kelt Egységes Kábítószer Egyezmény); (kihirdette az 1965. évi 4. törvényerejû rendelet, a továbbiakban az Egységes Kábítószer Egyezmény I-IV. listái),
a pszichotrop anyagokról szóló Bécsben, 1971. évi február 21-én aláírt egyezmény (kihirdette az 1979. évi 25. számú törvényerejû rendelet, a továbbiakban a Pszichotrop Egyezmény I-IV. listái.

d./ a Gyermekek jogairól szóló, New York-ban, 1989. november 20-án kelt Egyezmény (kihirdette az 1991. évi LXIV. törvény);

e./ Az Európa Tanács 2004/757/IB kerethatározat;

f./ az Alkotmánybíróság 54/2004. (XII. 13.) AB határozata.

g./ A 2005. évi XXX. törvény

1.
A Nemzeti drogstratégia eszközrendszere igen összetett: a kábítószer-probléma kezelésében törekszik a társadalmi konszenzusra, komoly fejlesztései feladatokat tûz ki célul a megelõzõ-egészségfejlesztõ tevékenységet végzõ szervezetek számára, és együttmûködést kíván meg a különbözõ területen tevékenykedõ (egészségügy, oktatásügy, ifjúságpolitika, gyermek- és családvédelem) szakemberek között.
A Nemzeti Drogstratégia a büntetõjog eszközeit elsõsorban a kábítószerekhez való hozzáférés (kínálat) csökkentése érdekében kívánja igénybe venni, a használati (keresleti) oldalon a megelõzés érdekében elsõsorban más módszerek alkalmazása mellett érvel.

2.
Az EU stratégia értelmében létre kell hozni a börtönbüntetés alternatívájaként a kábítószer fogyasztóknak (függõknek, nem függõknek egyaránt) szóló rehabilitációs, kiegészítõ programokat, tekintettel arra, hogy ezek hatékonynak bizonyultak.

3.
A hivatkozott nemzetközi egyezmények akként rendelkeznek, hogy a kábítószerrel visszaélést elkövetõk cselekményeit szabadságvesztés büntetéssel kell fenyegetni, a kábítószer élvezõ elkövetõk esetében (amely nem feltétlenül jelent kábítószer függõséget) intézkedés, kezelés alkalmazása is elegendõ.

4.
A Gyermekek jogairól szóló Egyezményt aláíró államok kötelezettséget vállaltak arra, hogy megvédik a gyermekeket a kábító és pszichotrop szerek tiltott fogyasztásától, és attól, hogy a gyermekeket e szerek tiltott elõállításában és kereskedelmében felhasználják.

5.
A kerethatározat nem tartalmaz iránymutatást arra vonatkozóan, hogy a személyes fogyasztással kapcsolatos magatartásokat az egyes országok nemzeti jogaiban miként kell kezelni.
A „kereskedõ típusú” magatartások tekintetében a Kerethatározat elõírja, hogy a büntetéseknek hatékonyaknak, arányosaknak és visszatartó erejûeknek kell lenni, és magukban kell foglalniuk a szabadságvesztést. Ezen kívül a dokumentum meghatározza, hogy egyes elkövetési típusok esetében mennyinek kell lenni a szabadságvesztés büntetés minimumának.

6.
6.1.1. Az Alkotmánybíróság határozatában a kihirdetéskor hatályos Btk. 283.§ (1) bekezdés b), c), d) és e) 1. pontjait azonnali hatállyal megsemmisítette. E törvényhelyek büntethetõséget megszüntetõ okot állapítottak meg a következõ elkövetõk által megvalósított, egyébként büntetendõ cselekmények esetében:

1. aki csekély mennyiségû kábítószert, együttesen történõ kábítószer-fogyasztás alkalmával kínál vagy átad,
2. a tizennyolcadik életévét betöltött személy, aki tizennyolcadik életévét be nem töltött személy felhasználásával csekély mennyiségû kábítószert saját használatra termeszt, elõállít, megszerez vagy tart,
3. a tizennyolcadik életévét betöltött, de huszonegyedik életévét meg nem haladott személy, aki tizennyolcadik életévét be nem töltött személynek csekély mennyiségû kábítószert együttesen történõ kábítószer-fogyasztás alkalmával kínál vagy átad,
4. a huszonegyedik életévét meg nem haladott személy, aki oktatási, köznevelési, gyermekjóléti és gyermekvédelmi, közmûvelõdési feladatok ellátására rendelt épület területén, illetõleg annak közvetlen környezetében csekély mennyiségû kábítószert együttesen történõ kábítószer-fogyasztás alkalmával kínál vagy átad,
5. a kábítószerfüggõ személy, aki csekély mennyiségû kábítószert együttesen történõ kábítószer-fogyasztás alkalmával kínál vagy átad,

feltéve az összes esetben, hogy az elkövetõ az elsõ fokú ítélet meghozataláig okirattal igazolja, miszerint legalább hat hónapig folyamatos, kábítószer-függõséget gyógyító kezelésben, kábítószer-használatot kezelõ más ellátásban részesült, vagy megelõzõ-felvilágosító szolgáltatáson vett részt.

6.1.2. Az AB határozata indokolásának lényege szerint:

Az „együttesen történõ kábítószer-fogyasztás” szövegrész nem felel meg a normavilágosság – tehát az egyértelmû és ellentétes értelmezést kizáró jogi megfogalmazás – követelményének, ezért sérti a jogbiztonságot. Az Alkotmánybíróság arra hivatkozott, hogy a Btk. rendszere az „együttes” elkövetésre ismeri a társtettesség, a részesség, a csoportos, a bûnszövetségben, a bûnszervezetben történõ elkövetés kategóriáit, a dogmatika pedig ezen felül a közvetett tettesség fogalmát. Az „együttes fogyasztás” kitételbõl azonban nem állapítható meg, hogy a közös fogyasztás a társas elkövetés mely – eltérõ társadalomra veszélyességû – szintjét jelentheti. Az sem világos, hogy hány személy lehet részese egy olyan cselekménynek, amelyhez kapcsolódóan elterelési lehetõséget biztosít a törvény. A kábítószerrel visszaélés bûncselekménynél tipikus, hogy ugyanazon terhelt esetében többféle, különbözõ törvényhely szerint minõsülõ elkövetési magatartások halmozódnak. Az elkövetõ akaratától is függõ feltételeket tartalmazó mentesülés körében fellelhetõ számos bizonytalansági tényezõvel együtt azonban ez a helyzet a büntetés mértékére is kiható dogmatikai zavarokat okozhat, mert az „együttes fogyasztók” „elkövetõi” minõségének értékelése (csoportos elkövetés, bûnszövetség, stb.) a „szabad értelmezés” tartományába kerül át.

A további megsemmisített diverziós rendelkezésekkel kapcsolatban az Alkotmánybíróság szintén a jogbiztonság hiányát állapította meg. Ezen kívül a határozat indokolásának VI. részében büntetõpolitikai elemzést végzett arról, hogy a nemzetközi szerzõdésekkel vállalt kötelezettségek lehetõvé teszik-e ilyen jellegû elterelési szabályok megalkotását.

Az Alkotmánybíróság az Egységes Kábítószer Egyezmény, a Pszichotrop Egyezmény, az ENSZ Egyezmény, valamint a Gyermekjogi Egyezmény szabályrendszerének összevetésébõl azt a következetést vonta le, hogy a 18 év alatti (kiskorú) személyek sérelmére, vagy a felhasználásukkal elkövetett kábítószerrel visszaélés súlyos megítélés alá esik, s ilyen esetekben az aláíró felek jogrendjének biztosítani kell az elkövetõkkel szemben a szabadságvesztés alkalmazásának lehetõségét is. Az Egyezmények ide vonatkozó rendelkezései pedig olyan kötelezettségeket állapítanak meg az államok számára, amelyek jogalkotói aktivitást is követelnek. Az Alkotmánybíróság határozata azt elismeri, hogy a nemzetközi egyezmények feljogosítják az államokat arra, hogy a büntetés alternatívájaként, vagy a mellett a kábítószerrel visszaélõkkel szemben az Egyezményekben meghatározott kezelõ, gyógyító intézkedéseket alkalmazzanak. Az okfejtés végkövetkeztetése azonban az, hogy bár a Btk. a kábítószeres bûncselekmények szabályozásánál tartalmaz a kiskorúak fokozott védelmét szolgáló szabályokat, azonban az Alkotmánybíróság által jogbizonytalansági tényezõként értékelt elterelési fogalmak miatt ez a védelmi szint nem minden tekintetben áll összhangban a nemzetközi szerzõdések céljaival és követelményeivel, s így az Alkotmány 7. §-ának (1) bekezdésébe ütközik.

6.2. Az Alkotmánybíróság határozatának indokolásában ugyanakkor kifejtette azt a már sokat hangoztatott elvet, amely szerint az elterelésben való részvétel nem csupán a kábítószerfüggõ használókat illeti meg: “Nyilvánvalóan nem állna összhangban az elterelés intézményének alapfilozófiájával az a megoldás, hogy a már jóval „aktívabb”, többször ismétlõdõen kábítószerrel visszaélést elkövetõ személyek esetében lehetõség legyen a büntetõ intézkedések alóli mentesülésre, míg az egyszeri alkalommal, csekély mennyiséget fogyasztó, a szer hatásával csak „ismerkedõ” jogalanyokkal szemben mindenkor kötelezõen kerüljön sor a büntetés kiszabására. […] Nem lehet lemondani azokról a – többnyire fiatal – elkövetõkrõl, akik még viszonylag könnyen, hatásosan, véglegesen eltéríthetõk a káros szokásoktól, és akiknek társadalmi marginalizálódása ezen keresztül megakadályozható. Gyermekek esetében ez a megoldás egyébiránt éppen a Gyermek Egyezmény rendelkezéseit is sértené (24. cikk 3. pont). A jogalkotónak a megsemmisítés folytán módjában áll a mentesülés esetköreinek újraszabályozása olyan feltételek mellett, amelyek megfelelnek az Alkotmány rendelkezéseinek és a nemzetközi szerzõdések normatív szabályainak, lehetõséget nyújtanak az egyezményekben a kiskorúak védelme érdekében elõírt gondosan megfogalmazott mércék és kivételt teremtõ „esetkörök” figyelembe vételére.”

6.3 Az Alkotmánybíróság az említett határozatában kifogásolta, hogy nincs olyan jogszabályi rendelkezés, amely garantálná a kábítószer-használók kezelését végzõ segítõ szolgálatokban közremûködõ személyek büntetlenségét. A Tervezet e vonatkozásban nem tartalmaz megoldási javaslatot, idõközben ugyanis a jogalkotás pótolta alkotmányos mulasztását.
2007. január 1-én hatályba lép a szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló 1993. évi III. törvény módosított rendelkezése, amely a közösségi ellátások körébe sorolja a szenvedélybetegek részére nyújtott ellátást, rendezve a segítõk helyzetét.
Az új Büntetõ Törvénykönyv Általános Részének elkészült normaszövege szerint külön büntethetõséget kizáró okként jelenik meg „az engedély”. Ennek értelmében nem büntethetõ, akiknek a cselekményét jogszabály, szakmai szabály, illetve az arra jogosult beleegyezése elõírja vagy megengedi.
A kifejtetteken túl a Tervezet értelmében a jövõben a kábítószer használat szabálysértés lesz, így a segítõ szolgálatok ilyen irányú tevékenysége egyébként sem minõsülne bûncselekménynek.

7.
Az Országgyûlés 2005. április 25-én fogadta el az egyes nemzetközi szerzõdések kihirdetésérõl rendelkezõ jogszabályok, valamint a Büntetõ Törvénykönyvrõl szóló 1978. évi IV. törvény módosításáról szóló 2005. évi XXX. törvényt, amelynek rendelkezései 2005. június 1-jén léptek hatályba.

A 2005. évi XXX. törvény

1. az Egységes Kábítószer Egyezmény I-IV. listáit, illetve a Pszichotrop Egyezmény I-IV. listáit kihirdette oly módon, hogy az ezen egyezményeket kihirdetõ két törvényerejû rendeletbe – az 1965. évi 4. tvr.-be, illetve az 1979. évi 25. tvr.-be – egy-egy mellékletet illesztett;
2. kihirdette a két egyezmény angol nyelvû szövegét, tekintettel arra, hogy a két törvényerejû rendelet az egyezményeknek csak a magyar nyelvû fordítását hirdette ki, az angol nyelvû szöveget viszont nem;
3. az egyezmények hivatalos magyar fordítását ismételten megállapította, mivel – az AB határozat szerint – a két törvényerejû rendelettel kihirdetett hivatalos magyar fordítás nem pontosan tartalmazza az egyezmények rendelkezéseit;
4. a jogbiztonság követelményének megfelelõen meghatározta, hogy a Btk. kábítószerrel való visszaélést büntetni rendelõ törvényi tényállásai szempontjából mit kell kábítószernek tekinteni;
5. az emberi felhasználásra kerülõ gyógyszerekrõl szóló törvényt kiegészítette egy melléklettel, amely azokat az anyagokat tartalmazza, amelyek a nemzeti jogalkotó szuverén döntése nyomán minõsülnek pszichotrop anyagnak.

A 2005. évi XXX. törvénynek – büntetõjogi szempontból – a legfontosabb rendelkezése az, amely a jogbiztonság követelményének megfelelõen határozta meg azt, hogy a Btk. kábítószerrel való visszaélést büntetni rendelõ törvényi tényállásai szempontjából mit kell kábítószernek tekinteni. Mint arra fentebb már utaltunk, e jogalkotási feladat teljesítése volt a legfontosabb, mert az AB határozat 2005. május 31-i hatállyal megsemmisítette a Btk. kábítószer-fogalmát.

III. A koncepció

1.
Az elõterjesztés II. fejezetében elemzett dokumentumok tartalmát szemlélve megállapítható, hogy a jogalkotó mozgástere igen szûkre szabott, amennyiben meg kíván felelni valamennyi nemzetközi és hazai jogi elvárásnak. Az is nyilvánvaló, hogy a Btk. különös részi tényállásainak – így a kábítószerrel visszaélésnek is – igazodniuk kell az Általános Rész koncepciójához.

Jelen elõterjesztés megalkotásakor a teljes Általános Rész végleges tervezete még nem állt rendelkezésre, fõbb vonalaiban azonban már ismert volt. A hatályos Btk. Általános Részéhez képest olyan változásokat nem lehetett felfedezni, amelyek alapjaiban változtatnának a büntetõ anyagi jog szabályrendszerén, az újítások csupán a részlet-szabályokat érintették. A kábítószerrel kapcsolatos tényállások megfogalmazásakor így kiindulási pontként mindenképpen figyelembe lehetett venni a jelenleg hatályos szabályozást, azokat az alábbi szempontok szerint kellett megváltoztatni, újrafogalmazni:
a./ megfeleljen minden e tárgyban született nemzetközi és magasabb szintû hazai jogszabály elõírásainak;
b./ egyszerûsítés;
c./ egységes jogértelmezés lehetõsége;
d./ az Alkotmánybíróság által megfogalmazott mulasztások pótlása.

Az elmúlt évtizedben szinte minden, a kábítószer tárgyában született Btk. módosításkor szükség volt a Legfelsõbb Bíróság utólag közzé tett hivatalos jogértelmezésére, hiszen a sok esetben jelentõsen eltérõ gyakorlat egymásnak oly mértékben ellentmondó döntéseket eredményezett, amelyek súlyosan veszélyeztették a jogbiztonságot. A Tervezet megalkotásakor az egyik fõ vezérlõ elv az volt, hogy az új Büntetõ Törvénykönyv olyan kábítószerrel kapcsolatos tényállásokat tartalmazzon, amelyeket a jogalkalmazók – nyomozó hatóság, ügyészség, védelem, bíróság egyaránt – egységesen képesek értelmezni, külön jogértelmezési eljárás nélkül.

2.
A Büntetõ Törvénykönyv kábítószerrel visszaélés tényállásai kapcsán ismétlõdõen felmerül a társadalom egyes tagjainak, szervezeteinek részérõl az igény, hogy a kábítószer használatát a jogalkotó dekriminalizálja, és azokat a – jelenleg bûncselekménynek számító – magatartásokat, amelyek (az alkoholfogyasztáshoz és dohányzáshoz hasonlóan) csupán önveszélyeztetõ, önpusztító következményekkel járnak, vonja ki a büntetõ anyagi jog szférájából.

Öt országgyûlési képviselõ 2005. májusában T/15992. számon képviselõi önálló indítványt nyújtott be az Országgyûléshez, melynek célja az volt, hogy „dekriminalizálja a csekély mennyiségû kábítószerek személyi fogyasztását, illetve az ehhez kapcsolódó magatartásokat, vagyis csekély mennyiségû kábítószer saját használatra való termesztését, elõállítását, megszerzését vagy tartását”. Az indítványt az Alkotmányügyi Bizottság nem támogatta; az Országgyûlés jegyzõje 2005. május 11-én jelentette be az elutasítást.

A Nemzeti drogstratégia a kábítószer-használat mérséklése legfontosabb eszközének a prevenciót tekinti. A megelõzésnek kettõs célja van: egyrészt csökkenteni a kábítószert kipróbálók számát, másrészt – ha mégis sor kerül a kábítószer kipróbálására – az elsõ kábítószer-használat minél késõbbi életkorra való „kitolása”.

A jelenleg hatályos Büntetõ Törvénykönyv 282.§ (5) bekezdése, 282/B.§ (7) bekezdése (a kiskorúak sérelmére), illetve 282/C.§ (5) bekezdése (a kábítószer-függõ személyek vonatkozásában) szabályozza azokat az eseteket, amikor az elkövetõ csekély mennyiségû kábítószert termeszt, elõállít, megszerez vagy tart. Az elkövetési magatartások között nem szerepel a kábítószer fogyasztás, ezt a jogalkotó a megszerzésen keresztül rendeli büntetni.

Az Alkotmánybíróság 2004. december 13-i döntését követõen a Btk. 283.§-a alapján (büntethetõséget megszüntetõ ok) nem büntethetõ a nem kábítószer-függõ elkövetõ, ha csekély mennyiségû kábítószert termeszt, elõállít, megszerez vagy tart, illetve a kábítószer-függõ elkövetõ, ha jelentõs mennyiséget el nem érõ kábítószert termeszt, elõállít, megszerez vagy tart, amennyiben az elsõfokú ítélet meghozataláig okirattal igazolja, hogy hat hónapig folyamatos kábítószer-függõséget gyógyító kezelésben, kábítószer-használatot kezelõ más ellátásban részesült, vagy megelõzõ-felvilágosító szolgáltatáson vett részt.

Az elterelés intézményének bevezetésével a jogalkotó amellett foglalt állást, hogy bár szükséges a kábítószer használat kriminalizációja, mégis nagyobb társadalmi érdek fûzõdik a drogokat használók megfelelõ felvilágosításához, (gyógy)kezeléséhez. Ez a szemléletmód áll összhangban a Nemzeti drogstratégia elveivel is. Más oldalról megközelítve ugyanezt: az állam a saját maga által felállított szigorától (mondhatnánk „brutalitásától” – már amennyiben a szabadságelvonással potencionálisan együtt járó büntetõjogi szankció tekinthetõ ennek is) kívánja megvédeni azt az egyént, akit maga sem tart a társadalom szempontjából elég veszélyesnek a büntetõjogi következmények feltétlen alkalmazásához. Kérdés, hogy ez a paradox módszer alkalmas-e funkciójának betöltésére akár elméleti, akár gyakorlati szinten.

Az elterelés tulajdonképpen nevezhetõ „kényszergyógyításnak” is, hiszen a terhelt a büntetõjogi következmények kiváltásaként vesz részt egy megelõzõ, felvilágosító, gyógykezelõ szolgáltatáson. Az egészségügyi szakemberek szinte egységesen állítják (és ezt kutatások eredményeivel támasztják alá), hogy a drogfogyasztók számára kényszerbõl igénybe vett kezelés minimális eredménnyel jár. E szolgáltatásoknak pozitív hatása csak akkor lehet, ha a páciens belsõ indíttatásból, elhatározásból vesz ezeken részt, és önmaga számára is valós célként tûzi ki a szerrõl való leszokást. Még kevésbé igazolható az alkalmi kábítószer-fogyasztók elterelése, hiszen – különösen a drogot egy-két alkalommal kipróbálók esetében – számos esetben a büntetõeljárás tárgyát képezõ cselekményen kívül – függetlenül a lehetséges szankciótól – nem kívánnak a továbbiakban kábítószert használni. Esetükben tehát fölösleges, hogy hat hónapon keresztül folyamatosan olyan témával foglalkozzanak kényszerbõl, amelytõl éppen el kívánjuk õket terelni. Ugyanakkor – amint azt az Alkotmánybíróság is kifejtette – minden tekintetben helytelen lenne kizárólag azokat a kábítószer-függõ személyeket kedvezõbb helyzetbe hozni, és kiengedni a büntetõeljárásból, akik az alkalmi fogyasztóknál jóval több cselekményt követtek el.

Az elmúlt évek tapasztalata azt mutatja, hogy az elterelés gyakorlati alkalmazása sem volt zökkenõmentes. A Büntetõeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 2006. július 1-én hatályba lépett módosítását megelõzõen az ügyészség csak azt a kezelést fogadta el, amit a terhelt a vádhalasztást követõen kezdett meg. Ez azt eredményezte, hogy a cselekmény elkövetése és a kezelés elkezdése között sokszor akár egy év is eltelt, ami minden tekintetben az intézmény alapvetõ rendeltetése ellen hat, hatott.

Számos eljárásjogi nehézséget okoz, hogy a kábítószer-használó személyt az eljárás kezdeti szakaszában a hatóság gyanúsítottként hallgatja ki, majd az eljárás megszüntetését követõen, a többi terhelt ellen folytatott eljárásban már csak – a Be. szerint mentességi joggal rendelkezõ – tanúként jelenhet meg.

A kábítószerrel visszaélés Btk-ban található tényállásai számos jogértelmezési anomáliát vetettek fel. Ezek következménye részben az volt, hogy a nyomozó hatóság az alapos gyanú közlésekor, illetve az ügyészség a vádirat szerkesztésekor olyannak minõsítette a terhelt cselekményét, amely nem volt elterelhetõ. Az elsõfokú bíróság az ítéletében már hiába alkalmazta a helyes jogi minõsítést, a Btk. 283.§ alapján a büntethetõséget megszüntetõ okot ekkor már nem lehetett alkalmazni.

Álláspontom szerint a legtöbb esetben álságos az a kijelentés a büntetõeljárásban részt vevõ hatóságok (nyomozó hatóság, ügyészség, bíróság) részérõl, hogy az elterelés eredményes volt (így a büntetõeljárás megszüntethetõ). Az eredményesség a jogalkalmazó számára csupán azt jelenti, hogy a terhelt rendelkezik egy akkreditált egészségügyi intézmény által kiállított igazolással. Ezen túlmenõen a hatóságok számára nem bír jelentõséggel, hogy ez a kezelés a szó igazi értelmében eredményes volt-e, nevezetesen a kábítószer-függõ személy leszokott-e a drogok használatáról, avagy az alkalmi fogyasztót sikerült e meggyõzni korábbi cselekménye veszélyességérõl. A Nemzeti (és ezzel együtt EU) drogstratégiában megfogalmazott prevenció így igen csekély fokban érvényesülhet.

Az eddig elemzett mûködési zavarokkal együtt az elterelés alkalmazása jelentõs központi költségvetési összegeket emészt fel. Az intézményrendszer fenntartásán túl a büntetõeljárás megszüntetését követõen az állam viseli a felmerült bûnügyi költséget, amely magában foglalja a sokszor igen jelentõs szakértõi díjakat is. Ebbõl következõen az állam az adófizetõ állampolgárok pénzén tarja fenn azt a rendszert, amely megóvhatja a kábítószert használó személyeket az ugyancsak az állam által létrehozott büntetõjogi következményektõl, anélkül, hogy egészségügyi szempontból különösebb eredményeket lehetne ezáltal elérni. Ez a gazdaság jelenlegi állapota mellett (különös tekintettel az egészségügy helyzetére) nem tûnik hosszú távon fenntarthatónak, a költségvetési forrásokat sokkal inkább olyan módon kellene felhasználni, hogy a kábítószer-használat mértékét valóban preventív módon csökkenteni lehessen.

Az Európa Tanács 2004/757/IB kerethatározata kimondja, hogy a „személyes fogyasztásra vonatkozó magatartástípusoknak e kerethatározat alkalmazási körébõl való kizárása nem jelent tanácsi iránymutatást arra vonatkozóan, hogy a tagállamoknak hogyan kell ezeket az egyéb eseteket nemzeti jogukban kezelniük”. A Kerethatározat helyes értelmezése szerint tehát az Európa Tanács semmiféle iránymutatást nem kívánt adni e dokumentumban a kábítószer használat kezelése tekintetében, ebbõl következõen e magatartás minõsítését a nemzeti jogalkotásra bízta teljes egészében.

A II. fejezetben elemzett nemzetközi dokumentumokat szemlélve megállapítható, hogy azok közül egyértelmûen a kábítószer használatra vonatkozó rendelkezést csak a Kábítószerek és pszichotrop anyagok tiltott forgalmazása ellen 1988. december 20-án, Bécsben kelt Egyezmény 3. cikk (2) bekezdése tartalmaz: „Alkotmányos alapelveinek és jogrendje alapvetõ rendelkezéseinek fenntartásával, minden Fél meghozza a szükséges intézkedéseket ahhoz, hogy belsõ joga szerint bûncselekménnyé nyilvánítsa, ha e cselekményt szándékosan követték el, a személyi fogyasztásra szánt kábítószerek és pszichotrop anyagok birtoklását, vásárlását…”

A Tervezet a személyes fogyasztásra szánt kábítószerek birtokba vételét, birtokban tartását és a kábítószer használatát is büntetni rendeli minden esetben; különbség abban fedezhetõ fel, hogy a szankciókat milyen eljárás keretében alkalmazzák a hatóságok.

Azon európai államok jogrendszerében, amelyek szintén részesei a fent idézett Egyezménynek, számos jogi megoldást találunk a kábítószert használók, illetve csekély mennyiségû kábítószert termesztõ, elõállító, birtokba vevõ, birtokban tartó elkövetõkkel szemben alkalmazható következmények területén. Az elõterjesztésben szándékosan nem a holland példára kívánok hivatkozni, hiszen ott a kábítószer-használat bizonyos fokú legalizációjáról van szó. Belgium, Dánia, Németország, Portugália, Spanyolország jogrendszerében egyaránt megfigyelhetõ, hogy az említett magatartások elkövetõivel szemben indult eljárások nem, vagy csak elvétve jutnak el bírósági szakig, legtöbb esetben a rendõrség alkalmaz figyelmeztetést, próbára bocsátást vagy maximum helyszíni bírságot, pénzbüntetést. Elõfordulnak ezen országok között olyanok is, ahol az említett szankciókat nem kifejezetten büntetõ-, hanem szabálysértési eljárás keretében alkalmazzák.

Ha figyelembe vesszük a jelenleg hatályos Btk. szabályozását (büntetni rendeltség, ugyanakkor büntethetõséget megszüntetõ ok), az elterelés anomáliáit, költségeit, hatékonyságát, a kábítószert-használók helyzetének I. fejezetben elemzett alakulását és a fent idézett példákat, akkor egyáltalán nem tûnik elfogadhatatlannak a Tervezet azon elképzelése, amely a kábítószer-használatot, illetve a csekély mennyiségû kábítószer termesztését, elõállítását, birtokba vételét, birtokban tartását a szabálysértési eljárás keretében kívánja szankcionálni.

A Szabálysértésekrõl szóló 1999. évi LXIX. törvény preambuluma a következõket tartalmazza: „E törvény célja, hogy gyors és eredményes fellépést biztosítson azokkal a jogsértõ magatartásokkal szemben, melyek a bûncselekményhez képest enyhébb fokban sértik vagy veszélyeztetik a társadalom általánosan elfogadott együttélési normáit…”

A jogalkotó jelenleg sem tekinti olyan veszélyes magatartásnak a kábítószer-használatot és a hozzá kapcsolódó csekély mennyiségû kábítószer birtoklást, amelynek feltétlenül büntetõjogi szankciót kell maga után vonnia, hiszen ez esetben nem fogalmazott volna meg olyan büntethetõséget megszüntetõ okot, amelynek alkalmazása kizárólag a terhelt magatartásától függ.

A Tervezet szerint a fent említett magatartások elkövetõivel szemben büntetésként a szabálysértési hatóság (rendõrség) pénzbírságot alkalmazhatna. Amennyiben a kábítószer használat és csekély mennyiségû kábítószer birtoklás bûncselekmény maradna, abban az esetben is indokolt lenne e magatartásokat kizárólag az említett szankcióval, vagy esetleg közérdekû munka büntetéssel fenyegetni. E tekintetben tehát a két megoldás között jelentõs különbség nem lenne.

A szabálysértési eljárás keretében az idõ- és költségigényes szakértõi vizsgálatok helyett elegendõ lenne gyorstesztet végezni; az elhasznált kábítószer tiszta hatóanyag-tartalmának megállapítása pedig nem igényelne egyáltalán szakértõi vizsgálatot, tekintettel arra, hogy e mennyiségek nem összegezhetõek. A szabálysértési eljárás így gyorsabban folytatható le, mint a büntetõeljárás, melynek következtében az elkövetett cselekmény és az alkalmazott szankció között jóval rövidebb idõ telne el, mint jelenleg. A hatóságok (és így az állam) megspórolhatják a sokszor igen nagy összegekre rúgó bûnügyik költségek jelentõs részét, a fennmaradó hányadot is az eljárás alá vont személy fizetné meg. A jelenleg elterelésre fordított pénzt olyan intézmény-rendszer támogatására lehetne fordítani, amely tényleg hatékonyan vesz részt a kábítószer-használat megelõzésében, az ártalom csökkentésében.

Az eljárás alá vont, vagy szabálysértés miatt elmarasztalt személyt a büntetõeljárásban tanúként ki lehet hallgatni, mentességi jog õt nem illeti meg. Ennek következtében a büntetõügyekben eljáró hatóságok a bizonyítási eljárás egyszerûbben le tudják folytatni, kevesebb akadálya lesz a kábítószert terjesztõk felelõsségre vonásának.

IV. A Büntetõ Törvénykönyv

1.
A Tervezet – szakítva a korábbi években megszokott gyakorlattal – nem tesz különbséget kábítószerfüggõ, és nem függõ személyek között; az elkövetõk cselekményét e tekintetben – legalábbis a tényállások vonatkozásában – egységesen ítéli meg.

Ha nemzetközi kitekintést végzünk, akkor egyaránt találunk olyan államokat, ahol a büntetõ anyagi jogban enyhébben ítélik meg a kábítószer-függõ személyek cselekményeit, és olyanokat is, ahol nincs ilyen megkülönböztetés; megjegyzendõ, erre vonatkozóan kötelezõ iránymutatást egyetlen nemzetközi dokumentum sem tartalmaz.

A jelenleg hatályos Btk-ba az 1998. évi LXXXVII. törvény iktatta be 1999. március 1-i hatállyal a kábítószer-függõ személyekre vonatkozó külön rendelkezéseket. A jogszabály indokolása rámutatott arra, hogy eltérõ módon kell kezelni a kábítószer használat áldozatait és az abból anyagi hasznot húzó „kereskedõket”. A törvény magyarázata a kábítószer-függõ személyeket egyértelmûen áldozatnak tekintette, és e feltevésbõl kiindulva engedte meg (kizárólag) ezen elkövetõi kör esetében az elterelés igénybevételét.

A fenti módosítás óta eltelt több mint hét év, a joggyakorlat azonban a mai napig nem tudott a jogbiztonság szempontjából megnyugtató rendszert kialakítani annak eldöntésére, hogy ki számít kábítószer-függõ személynek. Az 1998. évi LXXXVII. törvény indokolása rögzítette: a függõség megállapítása orvosszakértõi feladat; az eljárásjogi szabályok alapján azonban a szakértõ véleménye a mérlegelés során nem köti a bíróságot. Az elmúlt évek során e tárgyban számos konkrét ügyben egymásnak ellentmondó szakértõi vélemények születtek, a bíróság pedig igen nehéz helyzetben volt, hiszen olyan – jogilag releváns – kérdésben kellett az érdemi határozatában állást foglalnia, amelyben a jogászok szakmai tudással nem rendelkeznek.
A szakértõk jelentõs részének álláspontja szerint olyan objektív szempontok nem léteznek, amelyek alapján bizonyossággal meg lehetne határozni egy személyrõl, hogy kábítószer-függõnek tekinthetõ-e. A vizsgálatot nem csupán az aktuális testi vagy szellemi állapot alapján, hanem a teljes elkövetési idõszakra visszavetítve kell elvégezni. A vélemény elkészítésekor számos esetben csak a terhelt szakértõ elõtt tett nyilatkozata áll rendelkezésre, amely azonban el is térhet a hatóság elõtt tett vallomásától (hiszen a szakértõi beszélgetésen elmondottakat a bíróság bizonyítékként nem használhatja fel), a szakértõnek pedig nem feladata a mérlegelés (ezt nem is teheti meg).
Külön nehézséget jelent, hogy a függõség kérdésében legtöbb esetben nem egy konkrét idõpontra, hanem hosszabb idõszakra vonatkoztatva kell megállapításokat tenni. Így az is elképzelhetõ, hogy a vád tárgyává tett idõ-intervallum kezdeti szakaszában a terhelt még nem volt függõ, csak késõbb vált azzá. Ez a körülmény is nehezíti, hogy a bíróság olyan döntést hozzon, amely a valóságot minden tekintetben tükrözi.
A jogalkalmazók elõtt ismert tény, hogy bizonyos szakértõi intézetek a függés kérdésében kivétel nélkül nemleges választ adnak. Ennek következtében védelmi oldalról újabb szakértõ bevonására került sor, és a folyamat ritkán zárul megnyugtató eredménnyel.
A szakértõk (és jogalkalmazók) munkáját nem könnyítette meg a hosszú várakozás után elkészült módszertani levél sem, az Egészségügyi Minisztérium szakmai testülete ugyanis továbbra sem tudott objektív szempontokat megjelölni a vizsgálatok elvégzéséhez és a vélemények elkészítéséhez.

Nem vitatható az a jogfilozófiai kitétel, hogy az egyes kriminalizált cselekmények között társadalomra veszélyességük szempontjából különbséget kell tenni. Ennek megfelelõen nem eshet egy megítélés alá a kizárólag önpusztító tevékenységet folytató kábítószer használó és a más egészségét, identitását veszélyeztetõ, sértõ kábítószer kereskedõ; ezt a különbségtételt a Tervezet következetesen tartalmazza. Ugyanakkor – a fent kifejtett gyakorlati nehézségekre is tekintettel – indokolt, hogy a terhelt szerhasználati szokásait (és az ahhoz fûzõdõ pszichés viszonyát) ne egy éles és nehezen eldönthetõ elhatárolási szempont alapján (külön tényállásban) vegye figyelembe a jogalkalmazó, hanem sokkal árnyaltabban, a szankció alkalmazása során nyerjen értékelést e körülmény.
Vizsgálva az elmúlt idõszakban elkövetett kábítószerrel visszaélés bûncselekmények körülményeit, elmondható, hogy nem ritkán a „dealerek” kábítószer-függõ személyeket használtak fel a terjesztõi tevékenység folytatására. A kereskedõk a függõknek érvelhettek azzal, hogy rájuk enyhébb szabályok vonatkoznak, ráadásul tevékenységükkel elõ tudják teremteni a saját kábítószer szükségleteiket. Az eltérõ szabályozás megszüntetésével az elsõként említett indok megszûnik, így talán kevésbé lehet felhasználni a kábítószer-függõket a kábítószerek terjesztéséhez.

A kifejtettek alapján szükségtelenné és értelmetlenné vált külön rendelkezések kodifikálása a kábítószerfüggõ személyekre vonatkozóan, a Tervezet szabályozása alapján olyan joggyakorlat alakítható ki e tekintetben is, amely a korábbinál nagyobb jogbiztonságot – mindazonáltal nem elhanyagolható költségmegtakarítást is – jelent.

2.
A jelenleg hatályos Btk. kábítószerrel visszaélés tényállásai a következõ elkövetési magatartásokat tartalmazzák: termeszt, elõállít, megszerez, tart, az országba behoz, onnan kivisz, az ország területén átvisz, kínál, átad, forgalomba hoz, azzal kereskedik.

A Tervezet elkészítésekor az elkövetési magatartásokat tekintve is az volt a cél, hogy azok értelmezése egyértelmû legyen, és minél kevesebb átfedés legyen az egyes magatartások között. Jelenleg a bírói gyakorlat nem egységes e tekintetben sem, sok esetben jelentõs eltérések figyelhetõk meg egy-egy érdemi határozat között.

A Tervezet az alábbi elkövetési magatartásokat tartalmazza: termeszt, elõállít, birtokba vesz, birtokban tart, kínál, átad, kereskedik, használ.

A termesztés, elõállítás magatartások értelmezése a jövõben sem változna, a BK 155. számú állásfoglalásban és a kommentárokban leírtak továbbra is érvényesek maradnak.

A Tervezet a megszerezést, tartást, országba behozatalt, onnan való kivitelt, az ország területén átvitelt a jövõben a birtokba vesz, birtokban tart elkövetési magatartásokon keresztül rendeli büntetni. Valamennyi imént felsorolt cselekmény csak úgy valósítható meg, ha az elkövetõ szükségképpen birtokba veszi, vagy birtokában tartja a kábítószert; a bûncselekmény megállapíthatósága szempontjából lényegtelen, hogy az elkövetés tárgya kinek a tulajdonában van. Azt a körülményt, hogy a terhelt miképpen valósította meg a kábítószer birtokba vételét, vagy birtokban tartását, a súlyosító, enyhítõ körülmények között lehet értékelni. Megjegyzendõ, hogy a fent felsorolt, és jövõben megszûnõ magatartások büntetési tételkerete azonos, a jogalkalmazó tehát jelenleg is csak a büntetés kiszabása során tud differenciálni. Ugyanakkor lényeges szempont, hogy az elkövetési magatartások száma csökken, és ezáltal is egyszerûsödik a tényállás.

A „kereskedõ típusú” magatartások közül a Tervezet nem tartalmazza a forgalomba hozatalt, melynek értelmezése a joggyakorlat számára a mai napig nem tisztázott egyértelmûen, és amely nehezen különíthetõ el az átadástól, kereskedelemtõl.
A jövõben amennyiben az elkövetõ alkalomszerûen ad át kábítószert másnak – akár ingyenesen, akár pénzért –, cselekménye átadásnak minõsül. A rendszeres, anyagi ellenszolgáltatás fejében történõ kábítószer-átadás esetében a kereskedés elkövetési magatartás megállapításának lehet helye, függetlenül attól, hogy a terhelt egy személynek adja el a kábítószert azzal a szándékkal, hogy nevezett azt terítse, avagy maga árusítja különbözõ személyeknek.

3.
A Tervezet négy tényállásban szabályozza a kábítószerrel kapcsolatos magatartásokat: kábítószerrel kereskedés, minõsített kábítószerrel kereskedés, kábítószer birtoklás, minõsített kábítószer birtoklás.

A Tervezet készítõje a különbözõ tényállások sorrendjének megállapításakor azt az üzenetet kívánta közvetíteni, hogy a kábítószer kereskedelem jóval veszélyesebb a társadalomra, mint a kábítószer birtoklása, elõállítása, így a törvényben az szerepel elsõ helyen.

Az egyes tényállások és azok rendszerének felépítésekor a legfontosabb elv az volt, hogy az elkövetõ büntetõjogi felelõsségre vonása ténylegesen csak olyan cselekmény (cselekmények) miatt történjen meg, amelyet elkövetett. A külön tényállásokban megfogalmazott magatartások egymással halmazati viszonyban állnak, a kábítószer mennyisége csak egy tényálláson belül összegezhetõ.

A négy külön tényállásra feltétlenül szükség van, hiszen kettõs minõsítõ rendszer van: egyrészt a kábítószer mennyisége alapján, másrészt az egyéb körülmények vonatkozásában; ezeknek külön-külön és együtt is mûködniük kell. Ha például ez elkövetõ a kábítószer kereskedést részben nagykorú, részben kiskorú személy részére követte el, úgy a két mennyiség nem összegezhetõ. Ellenkezõ esetben úgy kellene tekinteni, mintha a teljes mennyiséget kiskorú személynek juttatta volna, holott ilyen cselekményt nem követett el. Ezen segít a halmazat megállapítása, amely hitelesen tükrözi a terhelt által elkövetett cselekményeket, és a bírónak is tág teret enged a megfelelõ szankció alkalmazására.

A nemzetközi dokumentumok elõírásainak megfelelõen valamennyi tényállás esetében bûncselekmény az alap- és jelentõs mennyiségû kábítószerre elkövetett elõkészületi cselekmény is, úgyszintén, ha az elkövetõ a büntetni rendelt cselekmények elkövetéséhez anyagi eszközöket szolgáltat.

A Büntetõ Törvénykönyvbeli tényállások nem tartalmazzák azokat az eseteket, amikor az elkövetõ kábítószert használ, vagy csekély mennyiségû kábítószert saját használat céljából termeszt, elõállít, birtokba vesz vagy birtokban tart. E cselekmények szabálysértésnek minõsülnek.

4.
A Tervezet a jelenleg hatályos Btk. minõsítõ körülményeinek csak egy részét vette át, ezáltal is egyszerûsítve az adott tényállásokat.

A kereskedõi magatartás nyilvánvalóan magában foglalja azt, hogy az elkövetõ cselekményét haszonszerzés céljából követi el, így külön megjeleníteni az üzletszerûséget minõsítõ körülményként fölösleges. A kereskedés intenzitását értékelni lehet az értékesített kábítószer mennyiségén keresztül, avagy a büntetés kiszabása során.

Tekintettel arra, hogy a Tervezet nem tesz különbséget kábítószer-függõ és nem függõ személyek között, így értelmezhetetlen lenne az az eset, amikor az elkövetõ a cselekményét kábítószer-függõ személy felhasználásával követi el.

Az elmúlt évek (évtized) tapasztalata azt bizonyítja, hogy semmi nem indokolja külön minõsítõ körülményként értékelni, ha az elkövetõ hivatalos vagy közfeladatot ellátó személy, és cselekményét e minõségének felhasználásával követi el. A minõsített helyszínek között megtalálhatóak többek között olyanok is, amelyeken a hivatalos és közfeladatot ellátó személyek legtöbb esetben megfordulnak. Álláspontom szerint az említett minõsítõ körülmény megtartása kettõs védelmet jelentene, amely szükségtelen, és ugyanakkor bonyolítaná a tényállást.

A vonatkozó nemzetközi dokumentumoknak megfelelõen fokozottan védi a Tervezet a kiskorúakat, így továbbra is minõsítõ körülmény amennyiben a kábítószeres cselekmény elkövetése kiskorú felhasználásával történik, avagy annak következtében kiskorú személy jut kábítószerhez.

A Tervezet az egyes tényállásoknál nem sorolja fel külön a minõsített helyszíneket, azokat értelmezõ rendelkezésben összegzi. A jelenleg hatályos Btk. minõsített helyszínei kiegészülnek a javítóintézettel, hiszen – a büntetés-végrehajtási intézetekhez hasonlóan – ezen intézményeket is megilleti a fokozott védelem.

A bûnszövetség a társas elkövetés olyan formája, amelyet mindenképpen célszerû továbbra is minõsítõ körülményként megfogalmazni.

5.
A Tervezet, a jelenleg hatályos Btk. rendelkezéseihez hasonlóan a legsúlyosabb büntetéssel azokat a cselekményeket fenyegeti, amikor az elkövetõ jelentõs mennyiségû kábítószert kínál, átad vagy azzal kereskedik, valamely minõsítõ körülményt is megvalósítva. A Tervezet e cselekmények elkövetõit öt évtõl tizenöt évig terjedõ szabadságvesztéssel rendeli büntetni, mellõzve a határozatlan ideig tartó szabadságvesztés kiszabásának lehetõségét. Ez utóbbi szankciót – azóta, hogy e cselekmények vonatkozásában ki lehet szabni – a bíróság egyetlen esetben sem alkalmazta. Mindazonáltal megvizsgálva azon törvényi tényállásokat, amelyek esetében lehetõség van életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabására (például minõsített emberölés), megállapítható, hogy azok társadalomra veszélyessége jóval nagyobb, mint a kábítószerrel visszaélés bármely esete. Úgy tûnik tehát, hogy aránytalanul súlyos joghátrányt jelentene, ha e cselekményeket a legsúlyosabb szankcióval fenyegetné a jogalkotó.

A Tervezet – a fent említett legsúlyosabb esethez igazodva – arányosan határozza meg az egyes cselekmények vonatkozásában alkalmazható szankciókat.

6.
A Tervezet az értelmezõ rendelkezések között – a jelenleg hatályos szabályozással egyezõen – határozza meg a kábítószer fogalmát, úgy szintén azt is, hogy mi minõsül a kábítószer elõállításához használt vegyi anyagnak.

Újítás a Tervezetben, hogy szintén az értelmezõ rendelkezések között található az egyes kábítószerek tiszta hatóanyag-tartalmának, és csekély illetve jelentõs mennyiségének meghatározása. Jelenleg az említett definíciókat a Btké. 23.§-a tartalmazza, azonban célszerûbb ezeket a Btk. rendelkezései közé beemelni.

A jogalkalmazók és az illetékes egészségügyi szakemberek egyaránt állítják: a csekély mennyiség felsõ- és a jelentõs mennyiség alsó határa között a különbség igen kicsiny, így szinte lehetetlen kábítószerrel visszaélést alapmennyiségre elkövetni. A Tervezet ezen a helyzeten kíván változtatni, amikor a jelentõs mennyiség alsó hatását felemeli, és azt a csekély mennyiség felsõ határának ötvenszeresében határozza meg.

7.
A Tervezet a jelenleg hatályos Btk. 282.§ (3) bekezdés a./ pontjában megfogalmazott tényállást (kábítószer elõállításához szükséges anyaggal, berendezéssel, felszereléssel visszaélés) az ún. prekurzorokra vonatkozó külön tényállásba helyezi át, a kettõ ugyanis részben fedi egymást.
A 2005. júniusában készült Btk. tervezet (IM/BÜNT/2005/328. szám) a prekurzorokra vonatkozó szabályozást a nemzetközi dokumentumok és az Alkotmánybíróság elvárásainak megfelelõen rendezte, így a mostani Tervezet is azt a normaszöveget veszi át azzal, hogy az elkövetési magatartásokat a Tervezet kábítószerrel visszaélés tényállásaihoz igazította.

IV. A szabálysértési törvény

Az elõterjesztés III/2. pontjában kifejtetteknek megfelelõen a Tervezet szabálysértésként határozza meg azokat a cselekményeket, amikor az elkövetõ kábítószert használ, saját használat céljából csekély mennyiségû kábítószert termeszt, elõállít, birtokba vesz vagy birtokban tart.

A fenti kábítószerrel visszaélés szabálysértés elkövetõivel szemben a Tervezet szerint a rendõrség rendelkezik hatáskörrel eljárni. Célszerû, hogy a szankciók alkalmazása tekintetében egységes gyakorlat alakuljon ki, ez pedig csak úgy érhetõ el, ha az eljárásokat ugyanazon hatóság folytatja le.

Az új szabálysértés bevezetésével indokoltnak tûnik a Szabálysértési törvény egyéb rendelkezéseinek módosítása. A kábítószerrel visszaélés szabálysértés elkövetõivel szemben a Tervezet szerint százötvenezer forintig terjedõ pénzbírság szabható ki. Ugyanakkor a fiatalkorú elkövetõk esetében a hatályos Szabálysértési törvény értelmében csak akkor van helye pénzbírság kiszabásának, ha az elkövetõnek önálló keresete (jövedelme) vagy megfelelõ vagyona van. Így tulajdonképpen azon fiatalkorúakkal szemben, akik az említett kritériumoknak nem felelnek meg, kizárólag figyelmeztetés alkalmazható intézkedésként, amely csekély mértékben bír nevelõ hatással.

A Tervezet a Szabálysértési törvény szankciórendszerébe bevezeti a pártfogó felügyelet intézkedést, amely kizárólag fiatalkorú elkövetõkkel szemben alkalmazható. A pártfogó felügyelet kiszabására az egyes szabálysértésekre hatáskörrel és illetékességgel rendelkezõ szabálysértési hatóság jogosult, az intézkedés idõtartama egy hónaptól egy évig terjedhet. A pártfogó felügyelet lényeges eleme a magatartási szabályok meghatározása, amely alkalmas lehet arra, hogy elõsegítse a fiatalkorú elkövetõk társadalomba való beilleszkedését, erkölcsi, testi, szellemi fejlõdését, épülését.

A Tervezet számol azzal, hogy – a korábbi jogszabályi elképzeléseknek megfelelõen – a pártfogó felügyelet alatt állók kötelezhetõk lesznek csoportos foglalkozásokon és közösségi programokon való részvételre, melynek – a nemzetközi gyakorlat tanúságai szerint – komoly pozitív eredményei lehetnek.

A Tervezet szerint nem vonna maga után külön szankciót, ha a pártfogó felügyelet alá helyezett fiatalkorú a magatartási szabályokat megszegi. Ha a szolgáltatás jól mûködik, azon a fiatalok szívesen fognak részt venni, így nem lesz szükség a feltétlen kényszerre. Miután a 18. életévüket betöltötték, velük szemben is ki lehet szabni pénzbírságot, így cselekményüknek ténylegesen negatív következménye lesz.

Meggyõzõdésünk szerint a kábítószerrel visszaélést megvalósító felnõtt- és fiatalkorú elkövetõkkel szemben a legmegfelelõbb és leghatékonyabb szankció a közérdekû munka lenne.
A kényszer- vagy kötelezõ munkáról szóló, a Nemzetközi Munkaügyi konferencia 1930. évi 14. ülésszakán elfogadott 29. számú Egyezmény (amelyet a 2000. évi XLVIII. törvény hirdetett ki Magyarországon) 2. cikk (2) bekezdés c./ pontja akként rendelkezik, hogy nem minõsül kényszer- vagy kötelezõ munkának, amit bírói ítélet alapján követelnek valakitõl, feltéve, hogy a munkát vagy szolgálatot a hatóságok felügyelete és ellenõrzése alatt kell végezni, és hogy a munkára kötelezett személyt nem bocsátják magánszemélyek, vállalatok vagy egyesületek rendelkezésére. E rendelkezésbõl egyértelmûen kitûnik, hogy a közérdekû munka büntetõ- vagy szabálysértési szankciókánt való alkalmazása nem ütközik nemzetközi dokumentumba. Az idézett Egyezményen túl a kényszermunka felszámolásáról szóló, a Nemzetközi Munkaügyi Konferencia 1957. évi 40. ülésszakán elfogadott 105. számú Egyezmény tartalmaz rendelkezéseket e tárgykörben, e dokumentum azonban a politikai kényszermunkára és a rabszolgamunkára vonatkozik.
A kifejtettekbõl következõen nem látjuk akadályát annak, hogy a közérdekû munka szerepeljen a szankció-rendszerben, és azt a terhelt beleegyezése nélkül alkalmazni lehessen.
Az elsõként hivatkozott Egyezmény szövegébõl azonban az is kitûnik, hogy közérdekû munkát csak bírói ítélettel lehet kiszabni, szabálysértési hatóság azt nem alkalmazhatja. Annak ugyanakkor nincs akadálya, hogy felnõttkorú elkövetõk esetében a meg nem fizetett pénzbírságot a hatóságok közérdekû munkára változtassák át.

A kábítószerrel visszaélés szabálysértés bevezetésével egyértelmûvé válik, hogy a kábítószer használat nem a birtokba vételen és birtokba tartáson, hanem közvetlenül vonhat maga után szankciókat. Az elfogyasztott (elhasznált) kábítószer mennyisége nem összegezhetõ; e rendelkezés tulajdonképpen a ma bevett joggyakorlatot emeli törvényi szintre.

V. Büntetõ Törvénykönyv normaszöveg

• Kábítószerrel kereskedés

1.§ (1) Aki kábítószert kínál, átad, azzal kereskedik bûntettet követ el és egy évtõl öt évig terjedõ szabadságvesztéssel büntetendõ.

(2) A büntetés öt évtõl tíz évig terjedõ szabadságvesztés, ha az (1) bekezdésben meghatározott cselekményt jelentõs mennyiségû kábítószerre követik el.

(3) A büntetés vétség miatt három évig terjedõ szabadságvesztés, ha az (1) bekezdésben meghatározott cselekményt csekély mennyiségû kábítószerre követik el.

(4) Aki
a./ az (1) bekezdésben meghatározott bûncselekményre irányuló elõkészületet követ el, vétség miatt két évig terjedõ szabadságvesztéssel;
b./ a (2) bekezdésben meghatározott bûncselekményre irányuló elõkészületet követ el, bûntett miatt három évig terjedõ szabadságvesztéssel;
büntetendõ.

(5) Az (1)-(4) bekezdés szerint büntetendõ, aki az ott meghatározott bûncselekmény elkövetéséhez anyagi eszközöket szolgáltat.

• Minõsített kábítószerrel kereskedés

2.§ (1) Aki
a./ kiskorú személy felhasználásával vagy kiskorú személynek juttatva;
b./ minõsített helyszínen;
c./ bûnszövetségben
kábítószert kínál, átad, azzal kereskedik bûntettet követ el és két évtõl nyolc évig terjedõ szabadságvesztéssel büntetendõ.

(2) A büntetés öt évtõl tizenöt évig terjedõ szabadságvesztés, ha az (1) bekezdésben meghatározott cselekményt jelentõs mennyiségû kábítószerre követik el.

(3) A büntetés öt évig terjedõ szabadságvesztés, ha az (1) bekezdésben meghatározott cselekményt csekély mennyiségû kábítószerre követik el.

(4) Aki
a./ az (1) bekezdésben meghatározott bûncselekményre irányuló elõkészületet követ el, bûntett miatt három évig terjedõ szabadságvesztéssel;
b./ a (2) bekezdésben meghatározott bûncselekményre irányuló elõkészületet követ el, bûntett miatt öt évig terjedõ szabadságvesztéssel;

(5) Az a nagykorú személy, aki kiskorú személynek kábítószernek nem minõsülõ kábító hatású anyag, illetõleg szer kóros élvezetéhez segítséget nyújt, vagy ilyen személyt erre rábírni törekszik, vétség miatt három évig terjedõ szabadságvesztéssel büntetendõ.

(6) Az (1)-(5) bekezdés szerint büntetendõ, aki az ott meghatározott bûncselekmény elkövetéséhez anyagi eszközöket szolgáltat.

• Kábítószer birtoklás

3.§ (1) Aki kábítószert termeszt, elõállít, birtokba vesz, birtokban tart vétséget követ el és három évig terjedõ szabadságvesztéssel, közérdekû munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendõ.

(2) A büntetés bûntett miatt öt évig terjedõ szabadságvesztés, ha az (1) bekezdésben meghatározott cselekményt jelentõs mennyiségû kábítószerre követik el.

(3) Aki
a./ az (1) bekezdésben meghatározott bûncselekményre irányuló elõkészületet követ el, vétség miatt közérdekû munkával vagy pénzbüntetéssel;
b./ a (2) bekezdésben meghatározott bûncselekményre irányuló elõkészületet követ el, vétség miatt két évig terjedõ szabadságvesztéssel
büntetendõ.

(4) Az (1)-(3) bekezdés szerint büntetendõ, aki az ott meghatározott bûncselekmény elkövetéséhez anyagi eszközöket szolgáltat.

• Minõsített kábítószer birtoklás

4.§ (1) Aki
a./ kiskorú személy felhasználásával;
b./ minõsített helyszínen;
kábítószert termeszt, elõállít, birtokba vesz, birtokban tart, bûntettet követ el és öt évig terjedõ szabadságvesztéssel büntetendõ.

(2) A büntetés két évtõl nyolc évig terjedõ szabadságvesztés, ha az (1) bekezdésben meghatározott cselekményt jelentõs mennyiségû kábítószerre követik el.

(3) A büntetés vétség miatt három évig terjedõ szabadságvesztéssel, közérdekû munkával vagy pénzbüntetés büntetendõ, aki az (1) bekezdésben meghatározott cselekményt csekély mennyiségû kábítószerre követi el.

(4) Aki
a./ az (1) bekezdésben meghatározott bûncselekményre irányuló elõkészületet követ el, vétség miatt kettõ évig terjedõ szabadságvesztéssel, közérdekû munkával vagy pénzbüntetéssel;
b./ a (2) bekezdésben meghatározott bûncselekményre irányuló elõkészületet követ el, bûntett miatt három évig terjedõ szabadságvesztéssel;
büntetendõ.

(5) Az (1)-(4) bekezdés szerint büntetendõ, aki az ott meghatározott bûncselekmény elkövetéséhez anyagi eszközöket szolgáltat.

• Visszaélés kábítószer elõállításához használt anyaggal, berendezéssel, felszereléssel

5.§ (1) Aki kábítószer tiltott elõállításához használt vegyi anyagként meghatározott anyagot elõállít, felhasznál, birtokba vesz, birtokban tart, azzal kereskedik, úgyszintén, aki jogszabályi elõírás megszegésével ilyen anyagot átad, bûntettet követ el, és öt évig terjedõ szabadságvesztéssel büntetendõ.

(2) Aki kábítószer elõállításához szükséges berendezést, vagy felszerelést készít, átad vagy azzal kereskedik, birtokba vesz vagy birtokban tart, ha súlyosabb bûncselekmény nem valósul meg, vétséget követ el, és három évig terjedõ szabadságvesztéssel, közérdekû munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendõ.

• Értelmezõ rendelkezések

6.§ (1) A 1-4.§ alkalmazásában kábítószeren

1. az 1988. évi 17. törvényerejû rendelettel kihirdetett, az Egységes Kábítószer Egyezmény módosításáról és kiegészítésérõl szóló, Genfben, 1972. március 25-én kelt Jegyzõkönyvvel módosított és kiegészített, az 1965. évi 4. törvényerejû rendelettel kihirdetett, a New Yorkban, 1961. március 30-án kelt Egységes Kábítószer Egyezmény mellékletének I. és II. Jegyzékében meghatározott anyagokat,
2. az 1979. évi 25. törvényerejû rendelettel kihirdetett, a pszichotróp anyagokról szóló, Bécsben, az 1971. évi február hó 21. napján aláírt egyezmény mellékletének I. és II. Jegyzékében meghatározott veszélyes pszichotróp anyagokat, valamint
3. az emberi felhasználásra kerülõ gyógyszerekrõl szóló törvény mellékletében meghatározott pszichotróp anyagokat kell érteni.

(2) Az 5.§ alkalmazásában kábítószer tiltott elõállításához használt vegyi anyagon az 1998. évi L. törvénnyel kihirdetett, az Egyesült Nemzetek Szervezete keretében a kábítószerek és pszichotróp anyagok tiltott forgalmazása elleni, 1988. december 20-án, Bécsben kelt Egyezmény 12. Cikkének végrehajtására kiadott, a kábítószerek és pszichotróp anyagok tiltott elõállításához, gyártásához is használt vegyi anyagokkal végezhetõ egyes tevékenységek szabályozásáról szóló jogszabály 1. számú mellékletének 1. kategóriájában meghatározott anyagot kell érteni.

(3) Az 1-4.§ alkalmazásában minõsített helyszín: oktatási, köznevelési, gyermekjóléti és gyermekvédelmi, közmûvelõdési feladatok ellátására rendelt épületek területe, Magyar Honvédség, rendvédelmi szervek, büntetés-végrehajtási szervezet, javítóintézet létesítménye.

• A kábítószer csekély és jelentõs mennyiségének fogalma

7.§ (1) A 1-4.§-ban szereplõ „elõállít, birtokba vesz, birtokban tart” és „kínál, átad, vagy azzal kereskedik” elkövetési magatartások szempontjából a kábítószer csekély mennyiségû, ha

1. annak bázis formában megadott tiszta hatóanyag-tartalma

LSD esetén 0,001 gramm,
heroin esetén 0,6 gramm,
amfetamin metamfetamin esetén 0,5 gramm,
MDA, MDMA, N-etil-MDA (MDE), MBDB, 1-PEA és N-metil-1-PEA esetén 1 gramm,
metadon esetén 1 gramm,
morfin esetén 0,9 gramm,
kokain esetén 2 gramm,
ketamin esetén 1 gramm,
kodein esetén 1 gramm,
dihidrokodein esetén 0,8 gramm,
petidin esetén 1 gramm
mennyiséget nem haladja meg,

2. tetrahidro-kannabinol (THC) esetén a tiszta hatóanyag-tartalom az 1 gramm mennyiséget nem haladja meg.

(2) A 1-4.§-ban szereplõ „termeszt, birtokba vesz, birtokban tart” és „kínál, átad, vagy azzal kereskedik” elkövetési magatartások szempontjából a kábítószer csekély mennyiségû, ha kannabisz növény esetén a növényegyedek száma legfeljebb öt.

(3) A 1-4.§ alkalmazása szempontjából az (1)-(2) bekezdés szerinti kábítószer jelentõs mennyiségû, ha az adott kábítószerre meghatározott csekély mennyiség felsõ határának ötvenszeres mértékét meghaladja.

(4) Az (1)-(2) bekezdésben nem szereplõ kábítószer esetén a kábítószer akkor csekély mennyiségû, ha tiszta hatóanyag-tartalmának élettani hatása legfeljebb 0,9 gramm morfinbázis élettani hatásával megegyezõ.

(5) Az (1)-(2) bekezdésben nem szereplõ kábítószer esetén a kábítószer akkor jelentõs mennyiségû, ha tiszta hatóanyag-tartalmának élettani hatása 45 grammot meghaladó morfinbázis élettani hatásával megegyezõ.

VI. Szabálysértési Törvény módosítása

Büntetések és intézkedések

13.§ (2) f./ pártfogó felügyelet

• Elkobzás

20.§ (4) Az elkobzás önállóan és akkor is alkalmazható, ha az eljárás alá vont személy nem vonható felelõsségre, a fiatalkorú eljárás alá vont személlyel szemben pártfogó felügyelet intézkedést alkalmaztak, illetve a hatóság mellõzte a felelõsségre vonást.

• Fiatalkorúakra vonatkozó rendelkezések

29/A.§ (1) A szabálysértési hatóság büntetés kiszabása helyett – bármely szabálysértés elkövetése esetén – elrendelheti a fiatalkorú eljárás alá vont személy pártfogó felügyeletét.

(2) A pártfogó felügyelet tartama egy hónaptól egy évig terjedhet; a tartatom hónapokban kell meghatározni.

(3) A pártfogó felügyelet alatt álló fiatalkorú köteles a jogszabályban és a szabálysértési határozatban elõírt magatartási szabályokat megtartani, a pártfogó felügyelõvel rendszeres kapcsolatot tartani, és részére az ellenõrzéshez szükséges felvilágosítást megadni.

(4) A szabálysértési hatóság a határozatában a pártfogó felügyelet céljának elõsegítése, és a fiatalkorú eljárás alá vont személy nevelése, védelme érdekében külön magatartási szabályként kötelezettségeket és tilalmakat írhat elõ. A szabálysértési hatóság elrendelheti, hogy a pártfogolt
a./ meghatározott jellegû nyilvános helyeket ne látogasson;
b./ meghatározott helyen és idõközönként, meghatározott szervnél vagy személynél jelentkezzék;
c./ meghatározott tanulmányokat folytasson;
d./ vegyen részt a pártfogó felügyelõ által szervezett csoportos foglalkozáson vagy a Pártfogó Felügyelõi Szolgálat közösségi foglalkoztatójának programja szerinti más foglalkozáson.

(5) A szabálysértési hatóság a (4) bekezdésben felsorolt magatartási szabályokon kívül más magatartási szabályokat is elõírhat, különös tekintettel a szabálysértés jellegére és az elkövetõ társadalmi beilleszkedésének esélyeire.

(6) A pártfogó felügyelet elrendelése elõtt a szabálysértési hatóság köteles a fiatalkorú eljárás alá vont személyrõl környezettanulmányt beszerezni.

• Kábítószerrel visszaélés

148/A.§ (1) Aki kábítószert használ, csekély mennyiségû kábítószert saját használatra termeszt, elõállít, birtokba vesz vagy birtokban tart, százötvenezer forintig terjedõ pénzbírsággal sújtható.

(2) A már felhasznált kábítószer mennyisége nem összegezhetõ.

(3) Kábítószer használatnak minõsül az is, ha a kábítószer jelenléte a testnedvekben kimutatható.

(4) Az (1) bekezdésben meghatározott szabálysértési eljárás a rendõrség hatáskörébe tartozik.

(5) A kábítószer fogalmát a Btk. ….§-a határozza meg.

(6) A kábítószer csekély mennyiségének fogalmát a Btk. ….§-a határozza meg.