“Tehát 2004. május 1-jétõl a halálbüntetés visszaállítása – már amennyiben az EU tagja kívánunk lenni, illetve azok is akarunk maradni – visszavonhatatlanul tilos lesz, vagyis a halálbüntetés eltörlésérõl rendelkezõ 23/1990. (X. 31.) AB határozat után egy másik, még ennél is erõsebb tilalom fog érvényesülni, amely a továbbiakban lehetetlenné teszi ezen kérdésnek még az újra felvetését is, és végleg lezárja azt a vitát, hogy helye van-e (vagy helye lehet-e) Magyarországon a legsúlyosabb szankció gyakorlati alkalmazásának vagy sem.”
A halálbüntetéssel kapcsolatban mind a mai napig éles vita folyik arról, hogy helyes-e az alkalmazása vagy sem, szükséges-e a bevezetése vagy a fenntartása, van-e elrettentõ hatása, humánusabb vagy antihumánusabb az életfogytiglani szabadságvesztésnél, valós veszélynek tekinthetõ-e a Justizmord és így tovább. Mindkét tábor megpróbálja a másikat saját igazáról meggyõzni, valójában azonban – mint általában a legtöbb kérdésben – nincs egy megfellebbezhetetlen és cáfolhatatlan igazság; mind az abolicionisták, mind a halálbüntetés-pártiak érvei figyelemre méltók. Mi most ezekben a kérdésekben nem kívánunk állást foglalni, célunk csupán annyi, hogy bemutassuk az elmúlt fél évszázad azon nemzetközi eseményeit, amelyek a halálbüntetés magyarországi megítélésére és késõbb ezen szankció végérvényes eltörlésére kihatottak.
Jelenleg a halálbüntetéssel kapcsolatban két nagy nemzetközi egyezmény hatálya terjed ki Magyarországra: az egyik az Emberi jogok és alapvetõ szabadságok védelmérõl szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény (a továbbiakban: Római Egyezmény) és az ahhoz tartozó 6. kiegészítõ jegyzõkönyv, a másik pedig a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának (a továbbiakban: Egyezségokmány) az Egyesült Nemzetek Közgyûlése XLIV. ülésszakán, 1989. december 15-én elfogadott Második Fakultatív Jegyzõkönyve. Az elõbbi egyezményt és az ahhoz tartozó kiegészítõ jegyzõkönyveket (így a témánk szempontjából fontos 6. kiegészítõ jegyzõkönyvet is, melyet 1983. április 28-án fogadták el Strasbourgban) az Európa Tanács keretében hozták tetõ alá, és ahhoz csak az Európa Tanács tagjai csatlakozhatnak; az utóbbi egyezmény, illetve annak fakultatív jegyzõkönyvei pedig az ENSZ keretében jöttek létre, és ezek aláírói is csak ENSZ-tagállamok lehetnek.
Hazánk a Római Egyezményt és az ahhoz tartozó nyolc kiegészítõ jegyzõkönyvet az Európa Tanácsba való felvétele után három évvel, 1993-ban egyszerre ratifikálta. (Az Egyezménynek és a nyolc kiegészítõ jegyzõkönyvének kihirdetésérõl szóló 1993. évi XXXI. törvény 1993. április 15-én lépett hatályba, de az alapegyezményben foglaltakat már 1992. december 1. napjától kezdõdõen alkalmazni kell.) Az alapegyezmény még nem tartalmazza a halálbüntetés tilalmát, a 2. Cikk 1. pontja ugyanis azt mondja ki, hogy “senkit nem lehet életétõl szándékosan megfosztani, kivéve ha ez halálbüntetést kiszabó bírói ítélet végrehajtása útján történik, amennyiben a törvény a bûncselekményre ezt a büntetést állapította meg”. Sõt a 2. Cikk 2. pontja még ennél is tovább megy, amikor kijelenti, hogy “az élettõl való megfosztást nem lehet e Cikk megsértéseként elkövetettnek tekinteni akkor, ha az a feltétlenül szükségesnél nem nagyobb erõszak alkalmazásából ered”, és ennek három esetét állapítja meg: jogos védelem és végszükség esetén (“személyek jogtalan erõszakkal szembeni védelme érdekében”); “törvényes letartóztatás foganatosítása vagy a törvényesen fogva tartott személy szökésének megakadályozása érdekében”; illetve “zavargás vagy felkelés elfojtása céljából törvényesen tett intézkedés esetén”. Tehát az eredeti Római Egyezmény még bármely Európa Tanács-i tagállam számára lehetõvé tette, hogy bármely bûncselekményre halálbüntetést állapítson meg, és hogy a jogszerû eljárás során kiszabott halálbüntetéseket végrehajtsa, sõt az élet elvételére még bírói ítélet és a terhelt bûnösségének bizonyítása nélkül is lehetõség volt, például ha a fegyvertelen terhelt erõszak alkalmazása nélkül szökést kísérelt meg, illetve a letartóztatás elõl menekülni próbált.
%%%
Az 1983-ban elfogadott és a szükséges öt ratifikáció után 1985-ben hatályba lépett Hatodik kiegészítõ jegyzõkönyv az 1. Cikkében már élesebben fogalmaz: “A halálbüntetést el kell törölni. Senkit sem lehet halálbüntetésre ítélni, sem kivégezni.” Azonban ez a tilalom sem kategorikus, ugyanis a 2. Cikk szerint “egy állam törvényhozása rendelkezhet halálbüntetésrõl háború idején vagy háború közvetlen veszélye idején”, vagyis ez a jegyzõkönyv sem általában tiltja meg a halálbüntetést, hanem annak alkalmazását csak béke idején nem engedi meg, igaz, ezen kívül a jegyzõkönyvet aláíró állam részérõl a jegyzõkönyvhöz semmilyen fenntartás nem fûzhetõ.
A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya, melyet az Egyesült Nemzetek Közgyûlése XXI. ülésszakán, 1966. december 16-án fogadtak el, és amelyet Magyarországon az 1976. évi 8. törvényerejû rendelet cikkelyezett be, eredeti szövegében kimondja: “Minden emberi lénynek veleszületett joga van az életre. E jogot a törvénynek védelmeznie kell. Senkit sem lehet életétõl önkényesen megfosztani.” (6. Cikk 1. pont) A 2. pont azonban rögtön hozzáteszi: “olyan országokban, amelyekben a halálbüntetést nem törölték el, csak a bûncselekmény elkövetése idején hatályos törvényben meghatározott legsúlyosabb bûncselekményekért lehet kiszabni halálbüntetést, és az nem állhat ellentétben az Egyezségokmány rendelkezéseivel, sem a népirtás bûncselekményének megelõzésérõl és megbüntetésérõl szóló egyezménnyel. E büntetést csak az illetékes bíróság által hozott jogerõs ítélet alapján lehet végrehajtani.” A 4. és 5. pont kimondja továbbá: “Bármely halálra ítéltnek joga van kegyelmet vagy a büntetés megváltoztatását kérni. Közkegyelmet vagy egyéni kegyelmet minden esetben lehet adni, illetve a halálbüntetést minden esetben meg lehet változtatni.” “Halálbüntetést nem lehet kiszabni a 18. életévüket be nem töltött személyek által elkövetett bûncselekmények miatt, és azt terhes nõkön nem lehet végrehajtani.” Látható tehát, hogy az Egyezségokmány eredeti szabályozása csak az élettõl való önkényes megfosztást tilalmazta, lehetõvé téve a halálbüntetés alkalmazását olyan országokban, amelyek azt még nem törölték el. Igaz, hogy a 6. Cikk 2. pontja ezt a lehetõséget csak a “legsúlyosabb bûncselekményekre” korlátozta, de minden ENSZ-tagállam maga dönthette el, hogy pontosan melyek is ezek a bûncselekmények.
Az Egyezségokmányhoz fûzött, a halálbüntetés eltörlésére irányuló Második Fakultatív Jegyzõkönyv már tovább megy ennél, és a következõket deklarálja: “A jelen Jegyzõkönyv részes államainak joghatósága alá tartozó személyeken nem szabad halálbüntetést végrehajtani.” (1. Cikk 1. pont) “Joghatósága körében minden részes állam megteszi a szükséges intézkedéseket a halálbüntetés eltörlésére.” (1. Cikk 2. pont) Azonban – hasonlóan a Római Egyezmény 6. kiegészítõ jegyzõkönyvéhez – ez a Jegyzõkönyv sem tartalmaz totális abolíciós kötelezettséget az aláíró tagállamok számára, ugyanis rögtön a 2. Cikk 1. pontja kinyilvánítja: “Ezen Jegyzõkönyvhöz nem lehet fenntartást tenni, kivéve a megerõsítéskor vagy csatlakozáskor tett azon fenntartást, amely a halálbüntetés alkalmazását háború idején, a háború alatt elkövetett legsúlyosabb katonai bûncselekményekben való bûnösség megállapítása miatt lehetõvé teszi.” Vagyis az ezen jegyzõkönyvet aláíró tagállamok sem kötelesek azt háború idején alkalmazni, amennyiben a megerõsítéskor vagy a csatlakozáskor ilyen értelmû fenntartást tettek. Magyarország a Jegyzõkönyvet 1994-ben fenntartás nélkül fogadta el, majd az 1995. évi II. törvénnyel cikkelyezte be, mely 1995. március 2-án lépett hatályba, ám a Jegyzõkönyv rendelkezéseit már 1994. május 24. napjától kezdõdõen alkalmazni kell.
Mindkét jegyzõkönyvre igaz azonban, hogy azok csak az aláíró tagállamokra kötelezõek, és egyetlen Európa Tanács-i, illetve ENSZ-tagállam sem kötelezhetõ a hozzájuk való csatlakozásra. Nagy Károly szavaival tehát “teljesen téves az a Magyarországon hangoztatott és hivatalosan is érvényesített nézet, hogy az Egyezmény a részes államokat azonnal a halálbüntetés eltörlésére kötelezi” (kiemelés Nagy Károlytól). Ez más szavakkal azt jelenti, hogy akár ki is lehetne ezekbõl lépni, nemzetközi jogilag semmilyen hátrány nem érhetné ebbõl Magyarországot, más kérdés, hogy a jelenlegi körülmények között és a mai nemzetközi tendenciák fényében ez politikailag felérne egy öngyilkossággal. Ha pedig majd az Európai Unió tagjai leszünk, akkor már formálisan is tilos lesz a halálbüntetés alkalmazása, ugyanis a 2000 decemberében elfogadott, az Európai Unió Alapvetõ Jogok Kartája 2. Cikkének 2. pontja megfellebbezhetetlenül leszögezi: “senkit sem szabad halálra ítélni, sem kivégezni.” Tehát 2004. május 1-jétõl a halálbüntetés visszaállítása – már amennyiben az EU tagja kívánunk lenni, illetve azok is akarunk maradni – visszavonhatatlanul tilos lesz, vagyis a halálbüntetés eltörlésérõl rendelkezõ 23/1990. (X. 31.) AB határozat után egy másik, még ennél is erõsebb tilalom fog érvényesülni, amely a továbbiakban lehetetlenné teszi ezen kérdésnek még az újra felvetését is, és végleg lezárja azt a vitát, hogy helye van-e (vagy helye lehet-e) Magyarországon a legsúlyosabb szankció gyakorlati alkalmazásának vagy sem.
