Vannak országok, ahol állandó és élénk társadalmi eszmecsere zajlik az alkotmányról. Magyarország hosszú évekig egyike volt ezeknek az országoknak. Ennek régen vége van. Egyik (amúgy alkotmányjogász) kollégám a napokban azzal a kijelentéssel lepett meg, hogy neki aztán édes mindegy, hogy mi van és mi nincs az alkotmányban, ahogyan az sem érdekli, hogy a „vannak” és a „nincsnek” van-e bármi a jelentése.
(Eredetileg megjelent a Népszabadság nov. 15-i számában, másodközlés a szerzõ engedélyével.)
Mit tagadjam, nem vagyok nagyon lelkes híve az új alkotmány megírásának, sõt még az alkotmányozási folyamat elindításának sem, hiszen ahhoz – szerintem – túl fontos az országunk alkotmánya, hogy politikai kísérleteket végezzünk rajta vagy – ettõl aztán isten õrizzen – kultúrharc tárgya legyen. Márpedig attól tartok, a mostani alkotmányozásban ez utóbbi úgyszólván elkerülhetetlen.
Súlyok és ellensúlyok egyensúlya
Nem hiszem, hogy az új alkotmány, legyen bár szövege jó – persze azt is kétségesnek tartom, hogy a jelenlegi történelmi konstellációban a jó szöveg egyáltalán elõállhatna –, szóval, ha a jó szöveg létrejönne is, elõnyös hatással lenne arra a jelenlegi politikai elitek által folyton rongált értékre, amelyet a rendszerváltás történeti alkotmányának nevezek. Egyébként az elõadás címében használt fogalmat immár jó tíz éve használom, ami elég hosszú idõ, biztosan bele is szerettem kissé. Ugyanakkor nem vállalkozom meghatározás gyártására, a definíciókat nem is becsülöm olyan sokra, inkább értelmezni, de legalább bemutatni szeretném ezt a fogalmat: a jogállami forradalom történeti alkotmányát, igazolni, hogy van értelme; ha használom, nem valami kigondoltról, hanem valami létezõrõl beszélek. És hogy ez a létezõ védelemre érdemes. Hozzáteszem, miközben dicsérni fogom, nem idealizálom ezt az alkotmányt. Montesquieu-tõl megtanulhattuk – elmagyarázta vagy százszor –, minden alkotmány értéke viszonylagos, csakis máshoz, helyhez és idõhöz képest értékelt jóságáról beszélhetünk.
Elõször mégis számba venném, röviden persze, hogy mégis mi szól az alkotmányozás – talán még e rosszul idõzített, mert elkésett mostani mellett is –, hiszen belátom, vannak ilyen érvek. Majd kifejteném az ezzel kapcsolatos ellenvetéseimet. Nem kifejezetten analitikus módszerrel teszem mindezt, hanem megengedek magamnak egy sokkal szabadabb asszociációs elõadásmódot, ami a hallgatóság eddigi igénybevételét figyelembe véve biztosan nem indokolatlan.
Engem fõként Sajó András 1995-ben megjelent kötete, az Önkorlátozó hatalom gondolkodtatott el, amely mû számos megfontolásra érdemes érvet hoz fel az új alkotmány szükségessége mellett.
Sajó azt állította már 1995-ben, hogy a hatályos alkotmány sok szempontból elégtelen és veszélyes.
Egyik tétele szerint (ez szerencsére eleddig nem igazolódott be) a jelenlegi magyar alkotmányos szerkezetben az instabil parlament következménye mûködésképtelen kormányzat lehet. Most – ez persze csak a lehetséges alkotmányos pillanatok egyike – úgy látszik, a kevéspárti parlament bázisán minimális többséggel is stabil a kormányzat, legalábbis a kormányzás parlamenti oldalát tekintve (ha sokpárti lenne a minimális többség, más lenne a helyzet). Amennyiben pedig instabillá válna késõbb ez a kormányzat, annak nem parlamenti okai lesznek.
Sajó másik érve még inkább megfontolandó, ezzel ugyanis azt mondja, hogy szilárd parlamenti többség esetén pedig a kancellári diktatúra veszélye áll fenn. Én ezt a veszélyt a magam részérõl határozottan érzem, és azt gondolom, hogy a nem kívánatos személyi ambíciókon túl ez az alkotmányos elrendezésnek is következménye.
Mármost azt is figyelembe kell vennünk, milyen kitüntetett szerepe van a magyar alkotmányos rendszerben a súlyok és ellensúlyok olyannyira kívánatos egyensúlyi(?) állapotában az Alkotmánybíróságnak. Mert az egymással folyamatosan zajos nászban lévõ kormányzati és parlamenti hatalomnak ma egyetlen komoly ellensúlya van az alkotmányos szerkezetben: az Alkotmánybíróság. Ha kínos is errõl beszélni, mindenképpen érdemes meggondolnunk, hogy egy hanyatló színvonalú, csökkenõ tekintélyû alkotmánybíráskodás mellett vajon nem jelenhet-e meg különös erõvel a kancellári diktatúra fenyegetése. További veszélyt jelenthet az a kialakulóban lévõ szisztéma, amit nevezhetünk akár egykamarás kétpártrendszernek. Ha tehát adott az egykamarás parlament, akkor tényleg jó lenne azt néhány tépõfogtól megszabadítani. Kétségtelen, hogy a kétpárti demokrácia a magyar politikai elitek alkotmányos kultúráját tekintve közvetlen veszélyt jelenthet magára az alkotmányosságra. Így nagy tömegek egyszerûen képviselet nélkül maradnak, ami pedig rossz vért szül. A kétpártiság valódi értelme nálunk alakulhat úgy is, hogy legyen korlátozva a választás lehetõsége. Továbbá a kétpárti rendszer nagyon alkalmas arra, hogy a bulista hajlandóságú elitek kéz kezet mos alapon megegyezzenek és/vagy naponta beledöngöljék egymást az altalajba. A legnagyobb veszélyt pedig az jelenti, hogy a pártrendszer rossz kínálati piacára a társadalom – noha persze megtehetné – nem a kínálat racionális bõvítésének kikényszerítésével válaszol, hanem a parlamentarizmus elutasításával, ami új populista párt(ok) feltûnésével, megerõsödésével jár majd. Vannak tehát alkotmányos veszélyek, de azért ne vakítson el bennünket az alkotmány fénye, ezek a bajok alkotmányírással kevéssé gyógyíthatóak. Bölcsebb, ha nem túlozzuk el az alkotmány szavainak szerepét. Tehát még a jó alkotmányos megoldások is ritkán oldanak meg politikai természetû nehézségeket.
%%%
Kicsit homályos, kicsit zavaros
Viszont, ha már a második kamarát említettem, nem tudom megállni, hogy ne tegyek egy további megjegyzést. Elég okossággal, mely rendelkezésre áll, kitalálhatunk olyan konstrukciót, mely mûködõképes lenne, azonban ne felejtsük el, hogy a személyükben, érdekcsoportjukban, pártjaikban érdekelt valódi döntéshozók bizonyosan percek alatt kiveszik az alkotmányjogászok kezébõl a kezdeményezést. Tehát elmélkedhetünk a területi elv alkalmazásáról, vagy a szenátus különbözõ idõpontban egyéni körzetben választott, a pártpolitikától valamennyire eltávolított képviselõivel létrehozott fékek rendszerérõl, az élet azonban felülírja a bölcsességet. A valóság az lesz, hogy az orvosi kamara, a gyógyszerészek, a püspökök, a rektorok, az örömlányok, a Vázsonyi Vilmos elve és a búrkalap mind ott fognak ülni a második kamarában, ezt egyszerûen szerintem megakadályozni nem lehet, hiszen végül nem az alkotmányjogászok fogják megmondani, hogy mi történjen.
Van még egy lehetõség, vehetünk példát Rómáról, az alkotmányozás idejére vegyék át az állam irányítását az alkotmányírók: „A királyok elûzése után az összes addigi törvények elavultak, és a római nép ismét bizonytalanságban, inkább szokás alapján, mint törvények szerint élt. Ez az állapot mintegy húsz évig tartott. Ezután, hogy ez tovább ne így maradjon, közakarattal tíz férfit neveztek ki, akiknek a feladata lett a görög városok törvényei alapján az államot írott törvényekre alapozni. Azután elefántcsont táblákra vésve kiállították a bírói emelvényeken, hogy mindenki nyilvánosan tanulmányozhassa azokat. A tíz férfi megkapta erre az évre a teljes államhatalom gyakorlásának jogát, hogy ha szükséges, kijavíthassák vagy magyarázhassák is a törvényeket. Döntéseikkel szemben fellebbezésnek – más hatóságtól eltérõen – nem volt helye. Õk maguk úgy találták, hogy az elsõ évben hozott törvényeik még hiányosak voltak, és a következõ évben még két táblát írtak azokhoz, így kapta a törvénymû a tizenkét táblás törvény nevet.” (Digesta, Pomponius 1.2.2. 3-4.9)
A következõ problémakör: az alkotmány pontossága.
Vajon bizonyosan követelnünk kell-e világos alkotmányos normákat, miközben máshol is nagyon jól mûködnek a nem világos normák? Sokan világszerte méltán irigylik az Egyesült Államok alkotmányát. Tessék elolvasni. Szerintem megfontolandó az a szempont, amelyre Talleyrand hívta fel a figyelmet: szerinte a jó alkotmány rövid és homályos. Egyébként ezzel nincs egyedül, mert, mások mellett, Marshall fõbíró is mondott ilyesmit, és Hart is dicsérte a homályt az alkotmányban. E szerint a magyar alkotmány nagyon jó alkotmány lenne, mert rövid és homályos, de az amerikai még ennél is jobb, az ugyanis még rövidebb és sokkal homályosabb. Ahogy ebben az összefüggésben egyes szövetségi alkotmányok, és fõként persze az Európai Unió alkotmánytervezete pedig rettenetesen rossz, mert borzasztó hosszú, beszakad alatta az asztal, és ahogy olvasom, egyáltalában nem tûnik homályosnak.
Azért nem feszítem túl a húrt. Elfogadom, hogy az nagyon nem jó, mert, tapasztaltuk, veszélyes konfliktusok forrása lehet, ha az államszervezetrõl szólva homályos az alkotmány, és ezt nézve nincs büszkélkednivalónk a mostani szöveggel. De a társadalom, a személy- és csoportközi viszonyok rendszere változékony. Azt tehát komolyan gondolom, hogy jó, ha az alapjogokról általában (különösen pedig a második, harmadik generációs alapjogokról), államcélokról, közhatalmi feladatokról szólva nagy értelmezési szabadságot enged meg az alkotmány szövege.
Tehát tényleg nem olyan nagy baj, ha kicsit homályos, urambocsá! kicsit zavaros az alkotmány, nem baj, ha az Alkotmánybíróságnak ezzel akár ügyetlenségbõl, akár tudatosan, tágabb teret nyitunk.
A sikeres alkotmányozás további feltétele az alkotmányozó félelme, mert a félelem ilyenkor nagyon bölcs tanácsadó. A jó alkotmányozás a félelempotenciálnak is függvénye. Az amerikai alkotmányozó atyák a feudális rangok és viszonyok visszatértétõl rettegtek. Az 1989-es magyar alkotmányozás hõsei – jó, nem mindannyian – olykor már megmosolyogtató módon, a dübögõ testvéri tankoktól, illetve – emlékezzünk csak Grósz Károlyra – a „fehérek” bosszújától féltek, mindkét oldalon õszinte átéléssel.
A jogállam fordított Weimarral köszöntött be
A következõ probléma pedig – eddig csak utaltam erre –, hogy valójában ki legyen az alkotmányozó. Akárki is, vegyük figyelembe, hogy az alkotmányozás valamilyen értelemben erõszaktevés. Mert akárhogy is, néhány ember eldönti majd, hogy más milliók ezentúl miként éljenek. Sokkal rokonszenvesebb és elfogadottabb az az alkotmány, amelyet egy nemzet magának hoz létre, rossz alkotmánybírósági és jó alkotmánybírósági döntésekkel, jó alkotmánybíróságokkal, rosszabb alkotmánybíróságokkal, gyakorlattal, szokásokkal, mint az olyan, amelyet néhányan a sokaságnak ajándékoznak. A modern értelmiségi prototípusa Rousseau, hol Korzikának, hol a reménybeli független Lengyelországnak óhajtott új alkotmányokat gyártani, és korántsem biztos, hogy a távoli korzikaiak és a lengyelek ettõl sokkal boldogabbak lettek.
Musil tulajdonságok nélküli embere ellenszenvvel beszél a filozófusokról, azzal a váddal illetve õket, hogy rendszerbe kényszerítik a világot. Pedig a filozófusnak rendesen csak érvei vannak. Az alkotmányozók ebbõl a szempontból még a filozófusoknál is bûnösebbek, veszélyesebbek, hiszen az életre kényszerítik rá rendszerüket.
Sólyom László úgy fogalmazott ma, hogy a jogállam valami fordított Weimarral köszönt be nálunk. Azaz, ami nálunk történt, az a tekintélyuralom weimarizálódása. Ezen, gondolom, azt kell értenünk, hogy a jogállam a pártállamban érvényes szabályok szerint készült el, jött létre. Ez a – ha belegondolunk – nem különösebben hõsi történet, biztosan nem vetekszik egy huszárroham vagy egy várostrom esztétikumával, viszont igaz. De miért is hallgatnánk új mesét, miért adnánk fel történetünket, mely sajátunk, melyben köztársaságunk kialakult, miért tennénk zárójelbe a rendszerváltás történeti alkotmányát? Úgy gondolom, látható hasznokkal jár az általam ajánlott megközelítés, miszerint felfoghatjuk az ország alaptörvényét úgy, hogy van az alkotmánynak papírja, ezen vannak önmagukban is értelmes jelek, és van az a történet, amelynek folyománya ez az alkotmánypapiros; továbbá a történetnek van olyan további része, mely az alkotmányszöveg leírása után esett, és ez ugyancsak értelmezõje, részese az alkotmánynak. Ha pedig a papírt és a történetet olyan gondosan tanulmányozzuk, ahogy egy kódfejtõ keresi a jelentést, akkor látjuk világosan, hogy egészen megfelelnek egymásnak. Ahogy a római jogtudós gondolta: „Ha a törvényt értelmezni kívánjuk, elõször azt kell vizsgálnunk, mi volt a jogszokás ezelõtt hasonló esetekben az államban: a törvény legjobb értelmezõje ugyanis a szokás.” (Paulus, Digesta. 1. 3. 29.)
%%%
Véglegessége elõbbre való ideiglenességénél
A magam részérõl az 1946. évi I. törvényt is a rendszerváltás történeti alkotmánya részének tekintem. Talán nem is egészen alaptalanul. A „láthatatlan alkotmányt” Sólyom László fogalmi és nyelvi újításának tudjuk. Azonban a hazai irodalomban találkozunk egy nagyon érdekes elõzményével az ugyancsak alkotmányjogi fogalomként használt „láthatatlan alapokmány” kifejezéssel Bibó Istvánnál. A kiegyezést bírálva így ír Bibó: „A kiegyezés tulajdonképpeni tartalma az, hogy a magyar nemzet a közös ügyek rafináltan kétértelmû megszerkesztésében megkapta azokat az engedményeket, melyeknek árán azután elfogadhatja… az októberi diplomát. A magyar közjogban egy szó sem esik az októberi diplomáról, annak dinasztikus és rendi erõk kompromisszumán alapuló óvatos alkotmányosságáról, holott a kiegyezéses magyar alkotmányosságnak az üres vázzá vált negyvennyolcas törvények mellett az volt az igazibb, szellemében közel állóbb, láthatatlan alapokmánya.” (Bibó István: Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem, Válogatott tanulmányok, 2. kötet, 587. o.)
Mármost – pozitív értéktartalommal – ebben az értelemben tartom az 1946. évi I. törvényt a jogállami forradalom történeti alkotmánya „igazibb, szellemében közel állóbb” részének.
Szeretném végezetül két példán bemutatni önöknek, hogy – akármennyi rosszat tudunk is róla elmondani – a jelenlegi alkotmány véglegessége elõbbre való ideiglenességénél, mert oltalmazza a jogállami forradalom történeti alkotmánya. De ha új alkotmányt írunk, minden történeti hivatkozás sápadtabbnak, homályosabbnak látszik majd, sõt a történet maga is letagadható lesz.
Akkor nézzük a két illusztrációt: Ezen a tavaszon a gyülekezési jogot a rendõrség – miután az ellenzék az erejét az utcákon mutatta meg – egészen furcsa jogértelmezéssel korlátozni próbálta. (Akárcsak az emberi jogok egyik legfõbb hivatásos védelmezõje, aki ugyanezzel állt elõ.) Na most, ha van egy akármilyen alkotmányunk, az nyilván deklarálja a gyülekezési szabadságot. De mindenki tudja, ez nem korlátozhatatlan jog, márpedig a 6-os villamosnak feltétlenül járnia kell, munkába, valamint otthonaikba igyekeznek a munkás polgárok, nem lehet õket akadályozni, nekik is vannak jogaik, tehát valahol Ópusztaszer környékén ki lehet jelölni a teret, ahol szabad tüntetni a kormány ellen. Az Alkotmánybíróság – nem tehet mást – majd elõveszi a szép új, nyomdafestékszagú alkotmányát, és (Meddig arányos a korlátozás?) okosan elkezdi ráncolni a homlokát.
Csakhogy ez megtakarítható. Nem a sötétben tapogatózik az, aki tekintetét a rendszerváltás alkotmányos történetére függeszti. Akkor ugyanis azt látja, hogy igaz, nem volt Magyarországon forradalom, ez biztos, de volt azért egy-két kicsiny forradalom, és a rendszerváltást megelõzõ tömegtüntetések, mondhatom, forradalmi követelésként még a pártállamtól kényszerítették ki Európa egyik legliberálisabb gyülekezési törvényét. Ezt méltóztatott fogvacogva elfogadni a pártállami parlament, és ennek nyomán írták be a gyülekezési szabadságot alapjogként az alkotmányba. Ezt ismerve és erre hivatkozva sokkal erõsebb védelmi pozíciónk van, mint amikor egy új alkotmány szükségképpen rövid, lakonikus és bizonytalan szövegére támaszkodhatunk.
A másik példa: milyen társadalmi értéket tükröz az alkotmány?
Ha ma államunk valamely vezetõje azzal áll elõ, hogy helyezzük jogaiba a keresztény magyar állam fogalmát, ma még elég, ha felhívjuk szíves figyelmét a jogállami forradalom alkotmányára. (Az esetleges félreértések elkerülése végett, tõlem minden távolabb áll, mint az antiklerikális indulat. Az államegyházi modellt megvalósító számos európai ország alkotmányosságával az égvilágon semmi bajon nincs.)
Mármost, ha valaki azt mondja, hogy keresztény magyar állam, erre vitapartnere elõhúzhatja természetesen az alkotmány hatályos szövegét, és azt mondhatja, hogy tessék olvasni: „A Magyar Köztársaságban az egyház az államtól elválasztva mûködik.” Az állam nem keresztény, nem ateista, nem deista és nem böszörmény.
Azonban érdemes történetiségében megnézni néhány mondatot. Akkor látjuk csak, mi a valódi jelentése annak, hogy világnézetileg nem elkötelezett az állam. Ha elõvesszük az 1949-es alkotmányszöveget, akkor ott ezt látjuk: „Magyarország: népköztársaság… A Magyar Népköztársaság a munkások és dolgozó parasztok állama.”
Akkor jön az 1971-es alkotmányszöveg, amelyik azt mondja: „Magyarország: népköztársaság… A Magyar Népköztársaság szocialista állam.”
Erre hajaz az 1989-es alkotmányszöveg, amelyik a kemény alkuk következtében teljesen értelmetlen szöveget produkált: „Magyarország: köztársaság… A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam, amelyben a polgári demokrácia és a demokratikus szocializmus értékei egyaránt érvényesülnek.”
Világnézetileg nem elkötelezett
Ha valaki ehhez értelmezést képes illeszteni, az mûvész. Viszont nem vitatható, ez az alkotmányszöveg mindenesetre két kvázi értéket (és harmadikként: ötvözetüket) is megnevezi.
Viszont a hatályos szövegben mára annyi maradt, hogy „Magyarország köztársaság… A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam”.
Nem lehet kétségünk abban a tekintetben, hogy az alkotmányozó atyák (köztük sokan hitvalló katolikusok, protestánsok) határozottan azt óhajtották, hogy a jogállamiság merõben formális értéke hassa át a magyar alkotmányt, és tényleg, a magyar állameszmét ma ez határozza meg. Néhány évtizeddel korábban kellett volna ahhoz a rendszerváltásnak bekövetkeznie, hogy az alkotmányozók fejében komolyan felmerüljön a keresztény magyar állam alkotmányos eszméje.
Mint minden, ez is lecserélhetõ, de nem kétséges, mi volt az alkotmányozó atyák (anyák) akarata, amint az sem, jóváhagyta ezt az ország, és máig természetesnek tekinti. Az alkotmány történeti jelentésével és szövegével is ellentétes az az értelmezés, amely valamilyen tartalmi értéket kíván a magyar állam eszméjéhez hozzákötni.
A jogállami forradalom paradoxon, mert a jogállam és a forradalom rendesen nem fér meg együtt. Nálunk – ez része a paradoxonnak – nem a történelem unt közhelyei teljesülnek; nem a jogállami forradalom falja fel a gyermekeit, hanem kitûnõ étvágyú gyermekei falják fel õt. A jogállami forradalom – ezt látnunk kell – nem jelenvalóság. Ezzel szemben a jogállami forradalom történeti alkotmánya jelen van, része az életünknek, kereteit meghatározza; ez ideig még mindig erõsebb azoknál, akik játékszerüknek tekintik. Az új alkotmány viszont ebben a tekintetben is új helyzetet teremtene.
