Bevezetés
Jelen dolgozat témájaként a büntetés elemzését választottam, mivel talán ez a kérdés tarthat a legnagyobb érdeklõdésre számot a társadalomban. Számtalanszor folytatnak vitát politikusok a büntetések szigorításáról, a halálbüntetés visszaállításáról. Baráti társaságokban éles vitákat hallottam arról, hogy érdemes-e, szükséges-e a halálbüntetést visszaállítani. Napjainkban a sajtóorgánumok minden jelentõsebb bûnesetrõl beszámolnak, mivel azok érdeklik a társadalmat. A rendszerváltás után a társadalom értékítélete felbomlott és az emberek hiába kerestek kapaszkodót a jogban, az nem volt azonos saját erkölcsi meggyõzõdésükkel. Nagy visszhangot talált az ún. Tocsik ügy, amikor is az a kérdés foglalkoztatta a társadalmat, hogy Tocsik Márta bûnt követett-e el, illetve lehet-e arra számítani, hogy a hasonló eseteket felderítik-e. Vajon a hatalmas vagyonokra sejthetõen jogtalanul szert tevõk a törvényen felül állnak-e? Vajon a törvény betûjét mindenkire ugyanúgy alkalmazzák, vagy vannak a társadalom vezetõ rétegében privilegizált csoportok?
Az érdeklõdésem azért is fordult a téma felé, mert a ellentmondást vélek felfedezni a kormányok büntetõpolitikájában. Mostani igazságügyminiszterünk büntetõjogi szakember és neves büntetõjogászok támogatásával reformokat hajt végre ezen a területen, mégis sokan bírálják. Vajon mi az igazság és hogyan kellene cselekednünk?
A büntetés fogalma
A büntetés a bûnhöz kapcsolódik, így mondhatjuk, hogy ezen két fogalom egyidõs. Különösen igaz ez, ha a Bibliát vesszük alapul és az eredendõ bûnre gondolunk. Itt a büntetés elkerülhetetlenül hozzákapcsolódik a bûn elkövetéséhez, mely az Isten akarata alapján azonnal beáll. A fentiek alátámasztják azt a következtetést, hogy a bûn és a büntetés egyidõs az emberiséggel, a társadalom kialakulásával, valamint, hogy a büntetés elsõként az Isten törvényének megsértésekor merül fel, például szakrális helyek megsértése. Az ún. primitív társadalmakban a büntetés erõsen szakrális jelleget ölt, ám mielõtt a büntetés kialakulását és fejlõdését taglalnám néhány szót ejtenék a fogalomról magáról.
A büntetés fogalmában benne található valamifajta hátrány, mely az elkövetõt sújtja és mely közvetlenül az elkövetõ által véghezvitt bûnös cselekedethez kapcsolódik. A hátrány olyan rossz, amely az elkövetõt sújtja és valamely életjavának az elvételét, korlátozását jelenti, amely az elkövetõt korábbi helyzetétõl hátrányosabb helyzetbe hozza. A büntetõjog a bûncselekmény fogalmánál tárgyalja a jogkövetkezményt, az ún. szankciót, ugyanis akkor beszélhetünk bûncselekményrõl, ha a cselekmény kimerít egy bûntetõ törvényi rendelkezést, azaz tényállásszerû, ha az elkövetõ a cselekményét szándékosan, vagy gondatlanul követi el, ha a cselekmény társadalomra veszélyes és ha azt a törvény joghátránnyal fenyegeti, azaz szankciót rendel hozzá. A büntetés tehát a bûncselekmény elkövetése miatt a törvényben meghatározott joghátrány. A büntetések osztályozása a joghátrány mibenléte alapján is megközelíthetõ: a halálbüntetésnél a joghátrány az élet elvétele, létezik a testi, illetve megszégyenítõ büntetések, szabadságelvonás, vagyoni jellegû büntetések, munkabüntetés, erkölcsi jellegû büntetések, jogfosztó és jogkorlátozó büntetések.
Vajon a bûn elkövetését miért bünteti a társadalom?
A fentebb írtak alapján megállapíthatjuk, hogy a fiatal társadalmakban az isteni törvény megsértése az, ami okot ad arra, hogy ezt a sérelmet az Isten helyett a társadalom torolja meg, nehogy az Isten az egész társadalmat sújtsa az elkövetett tett miatt. Megfigyelhetõ, hogy e védett értékek, olyan alapkövei a társadalomnak, melyek sértése az egész társadalmat veszélyezteti. A halottak eltemetése ezen korban az Isten törvénye alapján kötelezõ, mely kötelezettségnek társadalmat védõ funkciója is van, hisz a járványok kitörését elõzi ez meg. Szophoklész Antigoné címû mûvében ezen problémát tárgyalja. Kreón a király földi hatalmánál fogva meghozza azt a törvényt, hogy a városra támadót tilos eltemetni, hisz bûne hatalmas. Kreón királyi hatalmával meghozott törvénye ellentétes az isteni törvénnyel, mely alapkonfliktus a XX. Századig jellemzi gondolkodásunkat. A király alattvalójának engedelmeskednie kell a király törvényének és az isteni törvénynek is. Vajon érvényes lesz-e a király törvénye, ha ellentétes az Isten törvényével? Vajon büntetést érdemel-e, aki szembeszáll az isteni törvényt sértõ joggal? Vajon az erkölcstörvény erõsebb, mint a tételes királyi törvény? A szerzõ Antigoné szerepén keresztül adja meg a választ: Antigoné eltemeti a halottat, amiért a földi törvény alapján elnyeri halálos büntetését a barlangsírban. Kreónt az istenek megbüntetik azért, mert nem látta be, hogy helytelenül cselekszik: fiát veszti el. Jelen mûben az isteni törvény megsértõje az Istentõl nyeri el büntetését, a földi törvény megsértõje az uralkodótól nyeri el büntetését, viszont az eszme szerint a földi létet a halál birodalmában további élet, lét követ. Antigoné és Kreón konfliktusának erkölcsi gyõztese egyértelmûen Antigoné, ezáltal is azt sugallja a mû, hogy az isteni törvény magasabb színtû, mint a földi törvények. Kérdéseinkre és a mû által felvetett konfliktusra a történelemben is kereshetünk választ: a hitleri Németország zsidótörvényeit és azok következményeit vizsgálva kimondhatjuk, hogy az Antigoné címû mû egyes tanulságai máig érvényesek.
A társadalom fejlõdésével a bûnök és azok büntetése elvesztik szakrális jellegüket és a társadalom védelme kerül elõtérbe. Már a õsközöségi társadalmakban megfigyelhetõ, hogy bizonyos cselekmények, melyek a közösség létét veszélyeztetik, a kiûzetés büntetését vonja maga után. A közösségbõl való kitaszítás egyenlõ a halálra ítéléssel, ugyanis az egyén ebben a korban nem képes arra, hogy önmagát segítség nélkül fenntartsa, így ezt a büntetést a közösség létét veszélyeztetõ bûnöknél használták. Bizonyos cselekmények a közösségen belül viszályt szülnek, a viszály a konfliktus alapja, mely általában párbajhoz, háborúskodáshoz vezet, mely a közösséget megsemmisítheti, mûködését ellehetetlenítheti. Ebben a korban jellemzõ, hogy mindenki saját sérelmét maga orvosolja, ezért kialakul a szemet szemért, fogat fogért elv, az ún. talio elv (Hammurappi Kr.e. 18. sz), melynek késõbb az állam megjelenésével az állam szerez érvényt. A szakrális elemek a vita eldöntésénél szerepet játszanak, ugyanis úgy gondolták, hogy az istenek azt segítik, akinek igaza van, ezért a vitát különbözõ próbákkal döntötték el. A legismertebb ilyen próba a párbaj volt, ahol a vitás felek fegyverrel vagy puszta kézzel küzdöttek meg egymással és a gyõztesnek volt igaza. A fenti módokkal meg nem rendezhetõ konfliktusok vezettek a közösség veszélyeztetéséhez, ugyanis a viszály szétzilálja a közösséget, így annak életképességét, védekezõképességét csökkenti, mely a pusztuláshoz vezet, ezért ezen konfliktusokat a közösség egészének kell rendeznie.
A konfliktusok rendezésének két fõ típusa létezik: a konfliktusfeloldás és a konfliktusrendezés, az elsõt akár igazságszolgáltatásként a másodikat jogszolgáltatásként használhatjuk. A konfliktus feloldása fõleg a keleti kultúrákban ismert és azt jelenti, hogy a felek belátják a közösség érdekeit, tiszteletben tartják a másik fél érdekeit, indokait és ezért kölcsönösen engedve feloldják megegyezésükkel a konfliktust. A második lehetõség az ún. fejlett civilizációkban ismert, amikor egy kívülálló autoritás hatalmánál fogva rendezi a vitás ügyet. A konfliktus rendezése a közösség érdeke, hisz a viszály veszélyezteti a közösség egészét. Amennyiben a konfliktus a közösség etikai megítélése alapján különös súllyal rendelkezik, akkor beszélhetünk bûncselekményrõl. Ebben fogható meg a magánjogi és büntetõjogi konfliktusok különbsége (két fél érdekütközése vagy a két fél érdekütközése a közösség etikai ítélete alapján közügy is).
A büntetõjogi büntetések történetében megfigyelhetõ a humanizálódás, az újkorig csaknem kizárólagos halál és testi büntetések helyett igen elterjednek az erkölcsösebb jellegû intézkedések, vagyoni büntetések és a legjelentõsebbként a szabadságelvonás.
Szabadságvesztés
A büntetések jobb megértéséhez szeretném a szabadságelvonó büntetés jellemzését segítségül hívni.
A szabadságvesztés büntetés alatt leginkább az elzárást, a börtönt és annak különbözõ formáit értjük. Ez a büntetési nem alighanem az egyik legõsibb büntetés, hisz alkalmas arra, hogy az elkövetõt kizárjuk a társadalomból, megbüntessük és a korábbi korokban a börtönviszonyok miatt az elítélt életesélyeit is csökkentette, ezért a megtörés, elrettentés megfelelõ eszköze. Késõbb ezen nézõpontok átalakulnak és átnevelési, képzési, reszocializációs elképzelések is társulnak a fentiekhez. A történelemben már egész korai idézetek is utalnak a tömlöc használatára. Egy Heródes-idézetben lelhetünk ilyen helyre, mely elõtt õr áll és bent külön õrzés van, ill. bilincset is használtak. László király II. törvénykönyve az emberölésért vagyonelkobzást és infámiát rendelt, az elkövetõ a vagyon felosztásáig tömlöcben van. Ugyancsak ebben a törvényben olvashatjuk, hogy ha valamely nemes családbelit öl meg, tömlöcbe vetik, mely a szolgaságot (amely a közrendûek büntetése) felváltó szabadságvesztés.
Miért találják ki a szabadságvesztést, ha van olcsóbb, egyszerûbb büntetés?
Ennek a büntetésnek az indokai között találhatjuk, hogy a bûnösség megállapításáig, a büntetés kiszabásáig a foglyot õrizni kell, vagyis a büntetés végrehajtását az elkövetõ szökésének meggátlásával biztosítja. Kezdetben a megkötözés, fához, sziklához kötés jelenik meg (Prometheus), ezután a kötelet felváltja a lánc, a fát, sziklát pedig a vasgolyó, késõbb pedig egy meghatározott hely: a börtön.
József történetében is fellelhetjük ezen büntetési nemet, amikor bûnei miatt kútba tették az eladásáig. József jellemfejlõdése is ekkor kezdõdik, ekkor van a fejlõdése mélypontján, melybõl lassan felemelkedik és a kút mélyébõl eljut a magas tisztség betöltéséig. A büntetés egyik jellegzetessége: a nevelõ jelleg ebben a példázatban is megfigyelhetõ.
A börtön funkciói többek között a társadalomból való kizárás, újabb bûncselekmény elkövetésének megakadályozása a szabadságelvonással, örökös börtönnél a halálra ítéléssel. Létezik az elõzetes letartóztatás funkció, az inkvizíciós eljárásban a tortúra helye, vagyis a vizsgálati fogság, ebben a szerepben a hóhér munkaterepe is. A középkori börtön jellegzetessége volt az adósság behajtása, a személyi végrehajtás is (római jog: adóssági fogság, Hármaskönyv: magánfogság). Ismert a fentiek mellett a politikai okból történõ bebörtönzés (Bastille).
%%%
Általános megállapítások
A szabadságelvonás jellemzésével általános megállapításokat is levonhatunk a büntetésekrõl.
A büntetés mögött mindig valamifajta büntetõhatalmi kényszer áll, ma ezt az állam kizárólagos büntetési monopóliumaként említjük.
A büntetés az igazságos megtorlás, olyan rossz okozása, mely a jogtalan tett igazságos viszonzása, kiegyenlítése. Platónnál jelenik meg az idea tan, mely szerint létezik egy eszményi világ, melyben mindennek a tökéletes képe megtalálható, ezen tökéletes képeknek csupán leképezései a földi dolgok. A világban harmóniának kell uralkodnia, ami azt az érzést takarja, hogy a földi dolgokban felismerni érezzük az ideálist. A bûn a harmóniát zavarja meg, mivel teljesen idegen az ideák világától és a büntetés ezt a megzavart harmóniát állítja helyre. Büntetési elméletét a Törvények címû mûvében fejti ki. Véleménye szerint a bûnelkövetõknek két csoportja van: a gyógyíthatatlanul a bûn felé vonzódóktól a társadalmat meg kell védeni, velük szemben a fizikai megsemmisítésig terjedõ megtorlásnak van helye. A gyógyítható bûnelkövetõkkel szemben olyan büntetést kell alkalmazni, amely a kár megtérítésén túl megjavítja és elrettenti õket újabb bûn elkövetésétõl.
Egyes nézetek szerint a bûncselekmény a jogrend, a törvényben meghatározott általános akarat tagadása. A bûnelkövetõ saját akaratából sérti meg ezt a jogrendet. A büntetés a jogsértés tagadása, így megtorlás, a sérelem megszûntetése, a megsértett jogrend eszmei helyreállítása.
A büntetés céljai közt elõkelõ helyet foglal el az újabb bûncselekmény elkövetésének megelõzése, azaz hasznossági szempont. A megelõzésnek két oldala van, az egyik szerint az elkövetõt kell visszatartani újabb elkövetéstõl, a másik a társadalom többi tagját rettenti vissza bûnelkövetéstõl. Prótagorász szerint, aki ésszerûen jár el, nem amiatt bünteti meg a gonosztevõt, mert az jogtalanságot követett el, mert aki így járna el, azt pusztán állati bosszú hajtaná. Aki tervszerûen akar eljárni, az nem a már megtörtént bûntettet akarja megtorolni, ugyanis azt már nem teheti meg nem történté, hanem a jövõ szempontjából büntet: hogy a tettes ne essen újra bûnbe, és általában mindenki, aki csak tanúja volt megbüntetésének, visszariadjon a gaztettõl.
A büntetés célja az igazságosság, az újabb bûncselekmény megelõzése, a hasznosság és szükségesség, újabb bûncselekmény megelõzése elveinek érvényre juttatása.
A megtorlás manapság újra terjedõben van, ugyanis a társadalom igazságérzete a súlyosabb büntetések kilátásba helyezését igényli.
A büntetés többes funkcióval bír. Hatásos eszköz lehet a bûnözés kontrolljánál. Cselekvési korlátot jelent az egyénnek, a társadalom tagjának. A büntetés jogi kategória, így jogi eljárásként is értelmezhetõ. Történeti megközelítésben rituális eljárásként jelenik meg. A büntetést a hatalomgyakorlás egyik eszközének is tekinthetjük, amelyben ugyanakkor tetten érhetjük a társadalom erkölcsi ítéletének kifejezõdését is.
A büntetés jogalapja
Milyen jogon büntet az állam?
A feudalizmus korában az uralkodó egyházjogi felfogás szerint a büntetés joga Istentõl ered. Az uralkodás joga Istentõl származik és ennek a jognak a része a büntetés joga. A büntetés így az isteni igazság megnyilvánulása a földön.
A természetjogi felfogás a bûnelkövetõ és az állam kapcsolatára koncentrál. Grotius szerint a büntetés jogossága az emberi természetben rejlik és ennek gyakorlása célszerûségi okból az államra hárul.
A felvilágosodás az állam büntetési jogát a társadalmi szerzõdésbõl vezette le. Az egyén szabadságának és létének biztosítása érdekében bizonyos jogairól lemond, hogy azt az állam gyakorolja. Az állam jogosultja ennek a szerzõdésnek, melybõl a hatalom gyakorlásának jogát származtatjuk, viszont az állam e joga gyakorlásában köteles a polgárok érdekeinek megfelelõen eljárni, biztosítani a közösség létét, ennek biztosítására az állam kizárólagosan rendelkezik az erõszak monopóliumával.
Modern felfogások szerint a büntetés joga az állam szuverenitásának része. Az állam mindent megtehet, amit a jog megenged. Ezen elméletek bizonyos garanciális elveket is tartalmaznak: nulla poena sine lege, nullum crimen sine lege.
A büntetés célja ma
Elõször az 1950. évi bûntetõ törvény általános része rendelkezett a büntetés céljáról, mely szerint a büntetést a dolgozó nép érdekében a bûnelkövetõ megjavítása és nevelése, valamint a társadalom tagjainak a bûnözéstõl való visszatartása végett kell alkalmazni. A hatályos 1978. évi bûntetõ törvénykönyv a társadalom védelme érdekében alkalmazott speciális és generális prevenciót emeli ki: A büntetés célja a táradalom védelme érdekében annak megelõzése, hogy akár az elkövetõ, akár más, bûncselekményt követhessen el.
Az egyéni prevenció tekintetében a büntetés célja annak megelõzése, hogy az elkövetõ újból bûncselekményt kövessen el. E cél lényegében háromféleképpen érhetõ el: javítással, neveléssel, a társadalomba történõ visszaillesztéssel, az elkövetõ visszatartásával, az elkövetõ ártalmatlanná tételével.
A társadalomba való visszavezetés eszköze az erkölcsi megjavítás, a társadalmi morál elfogadtatása.
Az ártalmatlanná tétel egyrészt jelentheti az elkövetõ elszigetelését, másrészt a fizikai megsemmisítést.
A társadalom szintjén a büntetés az általános megelõzést szolgálja. A régebbi korokban elsõsorban az elrettentés miatta alkalmaztak brutális büntetéseket, melyen keresztül a társadalom többi tagja visszaretten bûncselekmények elkövetésétõl, valamint ez segíti és erõsíti a morál megszilárdulását, a jogkövetõ magatartást, egyértelmû értékítéletként jelentkezik. A büntetés társadalmi értékrendet is képvisel és közvetít a közösségben.
A büntetõjogi büntetés kilátásba helyezése, a fenyegetettség megelõzési célt szolgál, illetve erõsíti a jogállamiság elvét. Az elkövetõ tudja az elkövetéskor, hogy bûnt követ el és azt mivel fogják büntetni, gyakorlatilag a jogbiztonság követeli meg ezt.
A bíróság által kiszabott büntetés megerõsíti az igazságosság eszméjét és annak közösségi tudását, befolyásolja a társadalom tagjainak és az elkövetõnek a gondolkodását.
A végrehajtás pedig a nevelést, a reszocializációt hivatott biztosítani.
%%%
Vajon a bûnelkövetõt mindig meg kell büntetni?
A római jogban is találkozhatunk a jogalkalmazáskor felmerülõ fenti kérdéssel, melyre alábbi válaszokat kapjuk:
Summum ius summa iniuria. (a szószerinti jogalkalmazás jogtalanságot szül)
Scire leges non hoc est, verba earum tenere, sed vim ac potestatem. (A törvények ismerete nem azt jelenti, hogy azoknak a szavait tudjuk, hanem hogy az értelmûket és céljukat is).
A jog a méltányosság mûvészete, ugyanis csak ez vezethet az igazságosság feltárásához. A bíró a rendelkezésére álló tények alapján szabad belátása szerint dönt az adott vitában. Igazságtalan lenne, ha bizonyos körülményeket nem vennénk figyelembe a büntetés megállapításánál. A társadalom erkölcsi hozzáállását tükrözi, hogy bizonyos körülmények enyhítõ körülményként értékelendõk a büntetés mértékének megállapításánál, fontosabb kérdés viszont, hogy vannak olyan körülmények, melyek a bûnösséget, illetve a cselekmény jogellenességét zárják ki. Nem tekintjük bûnösnek azt, aki nem képes felfogni cselekményének következményeit, ilyennek tekintjük a kiskorúakat, a kóros elmeállapotúakat és azokat, akik kényszer vagy fenyegetés miatt nem képesek akaratuknak megfelelõ magatartás tanúsítására, mivel hiányzik a szándékosság vagy gondatlanság, azaz nincs meg a tudati tartalom.
A jogellenességet zárja ki többek között a jogos védelem, a végszükség, a sértett beleegyezése.
Jogos védelem jogtalan, másként el nem hárítható támadás elhárítására irányul és olyan mértékû, mely szükséges az okozni kívánt sérelem kiküszöböléséhez.
Végszükség alatt azt érthetjük, hogyha valaki hátrányos helyzet elhárítása érdekében cselekszik és ezen cselekményének melléktermékeként jelentkezik egy a cselekményénél kisebb súlyú bûn, például azért lop valaki ételt, hogy az éhhaláltól meneküljön.
Sértett beleegyezése olyan esetekben zárja ki a bûnösséget, amikor a beleegyezést el lehet fogadni. Például egy sportviadalon a testi sértés lehetõsége eleve benne rejlik a viadalban és a versenyzõk ezt vállalva vívnak meg, viszont az élet elvétele még beleegyezéssel sem képzelhetõ el (eutanáziát tiltja hatályos jogunk)
A büntetés mellõzését eredményezi az is, ha az elkövetõ meghal vagy kegyelemben részesül. Kegyelmet a közösség adhat, illetve a közösség nevében annak képviselõje. A hatályos jogunk az idõ múlásához is ezt a jogkövetkezményt fûzi, ennek okai között említhetjük azt, hogy az elkövetéstõl eltelt idõ nagymértékben megnehezíti az ügy felderítését, az elkövetéskori körülmények megállapítását, nehéz a bizonyítékok feltalálása, illetve az elkövetõ személyi és erkölcsi körülményei is megváltoznak.
A halálbüntetés problémája
Manapság már egyre többször merül fel a társadalomban vitatémaként a halálbüntetés visszaállítása, viszont rögtön elhangzanak az ellenvélemények, melyek a halálbüntetés visszaállítását lehetetlenként jelölik meg. Alkotmánymódosítással az alkotmány szövege alkalmassá tehetõ a halálbüntetés visszaállítására, úgy hogy az élethez és emberi méltósághoz való jogot deklaráló paragrafus önmagában nem tiltja a halálbüntetést és az alapjogok korlátozásának a tilalmáról szóló jogszabályhelyet kellene csak módosítani. Nemzetközi jogi kötelezettségeink viszont egyébként is lehetetlenné teszik ezt a büntetési nemet és ennek módosítására jelenleg nincs lehetõség.
A halálbüntetés mellett érvelõk gyakran említik, hogy a bûnelkövetõ arányos büntetést érdemel, ha valaki más életét kioltja, a saját életével kell, hogy feleljen. További érvük a visszarettentés, minél nagyobb a büntetési tétel, annál nagyobb a visszatartó ereje. A történeti tradíciók és a társadalmi elvárás is nagy nyomásként jelentkezik a halálbüntetés visszaállításáról folyó vitában. A halálbüntetést ellenzõk szerint senkinek nincs joga elvenni mások életét, még büntetés alkalmazásaként sem. Cáfolatként fogalmazzák azt meg, hogy semmilyen adat nem utal arra, hogy a büntetési tételeknek különösen magas visszatartó erejük volna, inkább az eredményesebb felderítést és az elmaradhatatlan büntetést állítják a középpontba.
Az alkotmánybíróság a 23/1990 (X. 31.) határozatában foglalkozott a halálbüntetés témájával. Az indítványozó az alkotmányellenességet az élethez való joggal, illetve az embertelen büntetés tilalmával való ellentétben látta.
Az alkotmánybíróság alkotmányellenesnek találta a jogszabályt, mivel az alapvetõ jog lényeges tartalmát korlátozza, így ellentétes az alkotmány 8. §-val.
Indoklásban az alkotmánybíróság kimondta, hogy “az emberi élet és az emberi méltóság elválaszthatatlan egységet alkot és minden mást megelõzõ legnagyobb érték, olyan oszthatatlan és korlátozhatatlan alapjog, amely számos egyéb alapjog forrása és feltétele.” A halálbüntetésre vonatkozó rendelkezések az alapvetõ jog lényeges tartalma korlátozásának alkotmányjogi tilalmába ütköznek, mivel megengedik e jog teljes és helyrehozhatatlan megsemmisítését.
Dr. Lábady Tamás és dr. Tersztyánszky Ödön szerint a fenti alapjog olyan, a jogi értékeket is megelõzõ kategóriákról rendelkezik, amelyek a lehetõ legteljesebb jogi oltalomban kell, hogy részesüljenek, és amely értékekkel szembeni követelmények korlátlanok, vagyis az államot is kötik.
Dr. Sólyom László párhuzamos véleményében megfogalmazza a láthatatlan alkotmány elméletét, mely szerint az alkotmánybíróság az írott alkotmány egészét alapul véve az alkotmányosság fogalmi keretein belül értelmezi az alaptörvényt, mely mentes a napi politikai hatásoktól és abszolút értéket képvisel. (ebben a tekintetben természetjogi gondolkodásról beszélhetünk) Véleménye szerint az emberi méltósághoz és az élethez való jognak két funkciója van: az elsõ, hogy egy határt állít fel, mely abszolút és így sem az állam, sem más ember kényszerítõ hatalma nem terjed túl rajta. Másik funkciója az egyenlõség biztosítása, hogy ne lehessen különbözõen értékes életeket jogilag másként kezelni. A halálbüntetés tehát nem azért önkényes, mert az élethez való jog lényeges tartalmát korlátozza, hanem azért, mert az élethez és méltósághoz való jog eleve korlátozhatatlan.
Dr. Szabó András fenntartotta a bûn büntetést érdemel élvét, de az állam büntetéshez való jogát nem az államhatalom korlátlanságából vezette le. A büntetéshez való jog nem korlátlan. Le kell tehát mondani a halálbüntetésrõl, mint a korlátlan hatalomból folyó büntetési jogosítványról.
Dr. Zlinszky János a büntetés céljának érvényesülését vizsgálva megállapította, hogy a halálbüntetés visszatartó hatása ma a tudomány által nem igazolható. Mivel a halálbüntetés szükségessége nem igazolt, annak alkalmazása a törvényhozó döntésén alapul: önkényes.
Vallásetika hatása a büntetõjogra
A modern értelemben vett büntetõjog lassan bontakozott ki a nemzetségi igazságszolgáltatás rendszerébõl. Bizonyos normákat átvettek az állam elõtti társadalomból, de a kialakuló államhatalom új büntetõjogszabályokat is alkotott, és ebben a jogalkotásban nagyon döntõ szerepet játszott az egyház. Elõbb vagy utóbb egész Európában a vallásetika a jog, s így a büntetõ jogalkotás alapjává vált, ennek oka fõleg abban kereshetõ, hogy a kánonjog szorosan összefonódott a római joggal, valamint a római kultúra máig továbbél az európai civilizációban.. A katolicizmus tanai a bûncselekmények és a büntetések meghatározásában két szinten vettek részt. Az egyik, hogy azokat a magatartásokat, amiket a Biblia bûnnek tekint, kötelezõ tényállásokba foglalták. A többi bûncselekményekre általános érvényû tételeket állítottak fel.
Azok az emberek, akik bûnt követnek el, a kialakult földi rendet háborgatják, lényegében az isteni akaratot tagadják, és Isten tekintélyének megsértõit felelõsségre kell vonni, a joghátrány azaz a szankció nem más, mint a megbántott Isten kiengesztelése. Ebbõl adódóan elfogadható volt a kegyetlen büntetés, hiszen az Isten megbántásával semmifajta büntetés nem állhat arányban, ezen elképzelések az egyházat a világi embertelenség támogatójává tette.
A Biblia törvényeinek megszegõit maga a Szentírás rendeli kemény büntetésekkel szankcionálni: amikor elterjedt a nép között a paráznaság, az Úr azt parancsolta, Mózesnek, hogy vedd elõ e népnek minden fõemberét és akasztasd fel õket az Úrnak fényes nappal. Luther szerint nem a bíró maga az, aki forgatja az igazság pallosát, Isten csupán testi mivoltában hívja õt segítségül. Az isteni igazság és rendelések megszegésének rettenetes bûnként történõ tolmácsolása az istenítéletek, a kínzások és a kivégzések igenléséhez vezetett. Viszont nehezen lehetett ezeket a brutális szankciókat összeegyeztetni a keresztény vallás nagy parancsaival: a szelídséggel, a megbocsájtással, a “dobd vissza kenyérrel” tanításával. Meginogott ezzel a bûnbánat tisztító hatásába vetett hit is.
Julianus Apostata például 361-ben még természetesnek vette, hogy keresztény hivatalnoka nem volt hajlandó halálra ítélni embertársát, mondván hogy ez ellenkezik vallásával, a keresztény tanítással, a keresztény erkölccsel. Késõbb a tízparancsolat ötödik parancsolata, miszerint: “Ne ölj!”, már összeegyeztethetõ lett az “igazságos” kivégzésekkel, és ezen kivégzések végrehajtói nem szegték meg ezt a parncsolatot. Az egyház tanítása szerint a Katolikus Katekizmusban leírtak szerint a fent említett “igazságos kivégzések” is bûnnek számítanak.
Ellenkezik a keresztény erkölccsel az eutanázia – “kegyes halál” , a méhmagzat megölése abortusz formájában, vagy akár a fogamzásgátlás is – ami már alapjaiban meggátolja az emberi élet létrejöttét. Ezekrõl a kérdésekrõl ellentétes nézetek alakultak ki, és napjainkban is folyamatos viták tárgyai ezen intézmények legálissá tétele.
Az egyháznak köszönhetõ Magyarországon az asylum – menedék – intézménye is meghonosodott a középkorban, ez is a keresztény erkölcsrõl tanúskodik.
A büntetõszabályokban felbukkan a böjt, pl. Szent István II. dekrétumában, amikor is emberölésért tizenkét arany megfizetése és böjt járt. Az egyház hatására került be a büntetési rendszerbe az ember átalakíthatóságának tényként való leszögezése, a fokozatos büntetés és nevelés gondolata. Az ennek eredményeképpen létrejött háromfokozatú büntetés hosszú ideig – a 18.századig – fennmaradt: csak harmadszori bûnismétlésnél kapott az elkövetõ súlyos – legtöbbször halálos – büntetést.
A keresztény vallás egyszerre képviselte a kegyetlen retorzió eszméjét és a humánus keresztényi magatartást, melyek korszakonként más és más súllyal és erõvel jelentkezik.
Hazánkban a vallásetika közvetlen befolyása korlátozott volt. Egyfelõl a helyi törvénykezési fórumok gyakorlatát a praktikus feladatok szabályozták, amelyekben a vallásosság fontos, de csak háttérszerepet játszott. Másrészt nem lehet az egyházat kifejezetten erkölcsellenesnek nyilvánítani, mert a vallásellenes cselekmények (mint pl.:eretnekség) üldözésén kívül nem lehet nagy jelentõséget nyilvánítani e szerepének. A keresztény vallás a feudális hatalomban leginkább mint legitimáló erõ jelent meg, szerepe inkább magyarázó volt.
A vallás és humanizmus eszméi manapság egyre nagyobb teret hódítanak és a büntetések átalakulásához vezettek. Ma már általános az a nézet, hogy a bûnelkövetõk visszavezethetõk a társadalomba és a nevelésre kell nagyobb hangsúlyt fektetni. A büntetési nemek is ennek megfelelõen változnak, elõtérbe kerültek a javító, nevelõ jellegû intézkedések, léteznek a mellékbüntetések és a súlyosabb bûnök esetében kerülnek kiszabásra a fõbüntetések. A börtönviszonyok emberibbé tétele is ebbe a folyamatba állítható be, az elítélteket is megilletnek bizonyos jogok, melyek gyakorlása és az életfeltételek megfelelõsége nem vonhatók el tõlük. A hangsúly ma már ezek miatt a büntetés elkerülhetetlenségén van, a cél az, hogy minden bûnelkövetõ feleljen tettéért, ezáltal érhetõ el a büntetés célja és a bûnmegelõzés hatékonysága.
Záró gondolatok
Mi a helyes? Mi a helyes jog? Mi a helyes büntetés?
A kérdés a társadalmat, a jogászt és a bírót is foglalkoztatja. Nehéz az adott ügyben olyan elemeket találni, melyek igazolják döntésünket. Nehéz az esetet rekonstruálni, hisz ismereteink korlátozottak, csak másodkézbõl értesülhetünk a történtekrõl. Nehéz megérteni teljesen különbözõ emberek indítékait, cselekedtek mozgatórugóit. Nincsenek egyforma ügyek, mégis valami hasonlóság alapján párhuzamot kell felállítani köztük és hasonló ítéleteket kell alkotni. Nehéz büntetést kiszabni, hisz azt a bûncselekményhez, az elkövetés körülményeihez és az elkövetõ személyéhez kell illeszteni. A helyes büntetés és a megfelelõ büntetési mérték meghatározása komoly felelõség a bíró számára. Vajon a társadalom ítélete különbözhet-e a bírói ítélettõl, helyes-e, hogy a társadalom másként ítéljen, mint azt a jog teszi. Elképzelhetõ-e, hogy a jog kiszakadjon a társadalomból és önállóan mûködjön? Lehet-e embereket hasonlóságuk alapján egy csoportba utalni és pusztán testi adottságaik alapján büntetni õket a megelõzés céljával? Az ember és ezáltal a jogalkotó tévedhet-e, sõt a jogalkalmazó tévedhet-e? Ha a jogalkotó téves, helytelen, rossz törvényt hoz, akkor annak engedelmeskedjünk, vagy figyelmen kívül hagyhatjuk-e?
