A tanulmány a sajtójog idõszerû felvetéseirõl, az új kihívásokról szól és elsõsorban azokat a bírósági eseteket elemzi, amelyek kapcsán felmerülhet a sajtójogi szabályozás szükségessége. Az ismertetett ügyek a bíróságok gyakorlatának jövõbeni differenciálódásához vagy éppen egységesítéséhez járulhatnak hozzá. A tanulmány továbbá a média és a jog kapcsolatát, valamint a sajtójog jogrendszerbeli helyét vizsgálja és megállapítja, hogy a médiával kapcsolatos jogszabályok a médiához való irányultságuk szerint két kategóriába sorolhatók: direkt anyagi jogi szabályok és az indirekt jogszabályok. A tanulmány leszögezi, hogy a médiajog továbbra sem önálló jogág, hanem gyûjtõterülete azon törvényeknek és alacsonyabb rendû jogszabályoknak, amelyek a médiához direkt vagy indirekt módon kapcsolódnak. A technikai fejlõdés és a jogi szabályozás viszonyának elemzése kapcsán a szerzõ rámutat arra, hogy a technikai változásokat a jogi szabályozás csak követni tudja, utolérni soha.
Bevezetés
Jelen tanulmány keretében a sajtójog idõszerû felvetéseirõl, az új kihívásokról, és elsõsorban azokról az ügyvédi gyakorlatban elõforduló esetekrõl fogok szólni, amelyekkel szemben felmerülhet a sajtójogi szabályozás, vagy legalább a szabályozás pontosításának igénye; továbbá ismertetek néhány olyan ügyet is, amely az elmúlt idõszakban precedens értékûvé vált, illetve a különbözõ jogterületek kollíziója miatt a bíróságok gyakorlatának jövõbeni differenciálódásához vagy éppen egységesítéséhez vezethet.
A média és a jog kapcsolata, a sajtójog helye a jogrendszerben
A média és a törvényalkotás kapcsolatához, valamint az elmúlt tíz év törvényi szabályozásához a médiához való viszonyulás tekintetében a következõ megállapítások fûzhetõk:
A médiához való irányultságuk szerint a médiával kapcsolatos jogszabályok – elsõsorban a törvényi szintû szabályozást tekintve meghatározónak – két kategóriába sorolhatók.
Direkt anyagi jogi szabályok azok, amelyek közvetlenül állapítanak meg médiával kapcsolatos normákat, határoznak meg jogokat és kötelezettségeket, és amelyek elnevezésükben is kifejezik a médiához való viszonyukat. Ilyen a sajtóról szóló 1986. évi II. törvény (a továbbiakban: sajtótörvény), a rádiózásról és televíziózásról szóló 1996. évi I. törvény (a továbbiakban: médiatörvény), valamint a nemzeti hírügynökségrõl szóló 1996. évi CXXVII. törvény.
A direkt normákkal szemben az indirekt jogszabályok csoportjába tartoznak azok a törvények, amelyek célja és szabályozásuk tárgya elsõdlegesen nem a média, de amelyek tartalmaznak a médiára vonatkoztatható normákat is, vagy szabályozásuk hatása a médiában is jelentkezhet.
E körbe tartoznak a Magyar Köztársaság Polgári Törvénykönyvérõl szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) személyiségi jogra vonatkozó rendelkezései; a Magyar Köztársaság Büntetõ Törvénykönyvérõl szóló 1978. évi IV. törvénynek a rágalmazás, a becsületsértés, valamint a kegyeletsértés törvényi tényállását megállapító szabályai; a gazdasági társaságokról szóló 1997. évi CXLIV. törvénynek különösen a tulajdonlásra vonatkozó rendelkezései; valamint a szerzõi jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény szabályai. Ide sorolhatók a gazdasági reklámtevékenységrõl szóló 1997. évi LVIII. törvény rendelkezései az elektronikus médián kívüli reklámozást illetõen; a tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról szóló 1996. évi LVII. törvénynek (a továbbiakban: versenytörvény) a fúziókontrollra, illetõleg az összehasonlító reklámra vonatkozó elõírásai; a védjegyek és a földrajzi árujelzõk oltalmáról szóló 1997. évi XI. törvénynek (a továbbiakban: védjegytörvény) a mûsorszolgáltatók logójára, vagy a sajtótermékek címére, ábrás védjegyére vonatkoztatható rendelkezései; és végül, de nem utolsó sorban az adatvédelmi törvények, így különösen a kutatás és a közvetlen üzletszerzés célját szolgáló név- és lakcímadatok kezelésérõl szóló 1995. évi CXIX. törvény szabályai például az elõfizetõi adatállomány gyûjtése és kezelése tekintetében. Mindezeken felül a Magyar Köztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény a véleménynyilvánítás szabadsága, a sajtószabadság, valamint a közérdekû adatok megismeréséhez és terjesztéséhez való alkotmányos jog szempontjából magától értetõdõen kiemelt jelentõséggel bír, tovább a direkt és indirekt normák felett áll.
Ez a törvényalkotási folyamat, amelynek eredményeként a fentiekben említett törvények megszülettek, felveti a kérdést: önálló jogággá vált-e a médiajog? Véleményem szerint a médiajog továbbra sem önálló jogág, hanem gyûjtõterülete azon törvényeknek és alacsonyabb rendû jogszabályoknak, amelyek a médiához direkt vagy indirekt módon kapcsolódnak.
%%%
A sajtótörvény
Másfél évtizeddel a megalkotása után joggal vethetõ fel a kérdés, hogy az indirekt törvényekkel, de elsõdlegesen a médiatörvénnyel szemben mennyire állja ki a korszerû jogi szabályozás próbáját a sajtótörvény?
A médiatörvény mint politikai paktum a gyakorlatban igazolta alkalmatlanságát, és mint tudjuk, nem teljes mértékben összeegyeztethetõ az Európai Közösségek vonatkozó irányelveivel, ajánlásaival. Az alkalmatlanság szakmai-jogi szempontból egyrészt jogalkotási-jogtechnikai hibákra vezethetõ vissza, de elsõsorban arra a jogi konstrukcióra, amely a maga nemében egyedülálló, és amely “öszvér” megoldást alkalmazva keveri a profitorientált gazdasági társasági (részvénytársasági) formát a nonprofit alapítványi szabályozással. Érdeme mégis az, hogy különválasztotta egyrészt az elektronikus és az írott sajtóra vonatkozó szabályozást, másrészt pedig az elektronikus médián belül a kereskedelmi és közszolgálati mûsorszolgáltatókra vonatkozó rendelkezéseket, továbbá kialakította az elektronikus média szakmai fogalomrendszerét.
A médiatörvény százhatvankettõ paragrafusával szemben a sajtótörvény többszöri módosítás után is csak huszonhárom szakasszal rendelkezik. Mégis ez az a jogszabály, amely éppen azért, mert nem esett a túlszabályozás hibájába, hagyja érvényesülni a lapkiadás elmúlt tíz évében lezajlott piaci változásokat. Nem állít például a tulajdonlás terén korlátokat, nem épít szerkezeti és szervezeti elõírásokat a lapkiadás és lapterjesztés szabályozásába. A törvény nem is tartalmaz különösebb jogtechnikai hibákat, inkább bizonyos rendelkezések eltérõ értelmezése nyújt a bíróságok számára tanulságos eseteket. Ráadásul ez az egyetlen jogszabály, amely az újságírókra vonatkozó rendelkezéseket tartalmaz, meghatározza jogaikat, valamint kötelezettségeiket.
Tézisek a sajtójog körébõl
A sajtójog aktuális kérdéseit, illetõleg a vonatkozó joggyakorlat azon neuralgikus pontjait, amelyek egyre inkább felvetik a szabályozás igényét, a következõ témakörök alkotják:
- A lapcím sajtó- és védjegyjogi oltalma
- A sajtó objektív felelõssége
- Sajtó-helyreigazítás – személyiségi jog az objektív felelõsség tükrében, a bírói gyakorlat ismertetése a legújabb eseteken keresztül
- Az újságírók felelõssége jogi státuszuk alapján (a szerzõi jog térvesztése)
- A lap ingyenes megjelenésének versenyjogi megítélése
- Sajtójog és Internet
%%%
1. A lapcím sajtó- és védjegyjogi oltalma
A sajtótörvényen alapuló lapcímvédelem:
A sajtótörvény 1990. évi átfogó módosítása az addig hatósági engedélyhez kötött lapalapítási tevékenységet egyszerû minisztériumi bejelentéshez kötötte.
A sajtótörvény 12. §-ának (2) bekezdése szerint az idõszaki lap elõállítása és nyilvános közlése bejelentési kötelezettség alá esik. A bejelentés alapján az idõszaki lapot nyilvántartásba veszik. A nyilvántartásba vétel elõtt az idõszaki lap nem terjeszthetõ. E rendelkezések alapján úgy tûnik, mintha az illetékes minisztérium csupán regisztrációs irodaként mûködne. A sajtótörvény rendelkezéseit is módosító, 1997. január 1-jén hatályba lépett hírügynökségi törvény azonban ezt a nyilvántartásba vételi kötelezettséget az eljáró minisztérium oldaláról tényleges tartalommal töltötte meg, és lényegében elõírta a bejelentés tartalmi vizsgálatát a minisztérium részérõl. A sajtótörvény hatályos szövege értelmében ugyanis a nyilvántartásba vételt meg kell tagadni, ha a sajtótermék tartalma a 3. § (1) bekezdésében foglalt tilalmakba ütközik (bûncselekményt vagy bûncselekményre történõ felhívást valósít meg, közerkölcsöt, vagy személyiségi jogot sért), továbbá külsõleg hivatalos lap látszatát kelti, illetve címével, grafikai megjelenésével, külalakjával vagy egyéb jellemzõjével már bejegyzett laphoz hasonló módon jelenik meg, és ez a fogyasztók megtévesztésére alkalmas (ld. a versenytörvény 6. §-át).
Tekintettel arra, hogy a lapalapításhoz, tehát a lap regisztrálásához a sajtótörvény, illetõleg a végrehajtási rendelete csak a bejelentési nyomtatvány kitöltését írja elõ, a lapnak legalább egy megjelenést meg kell élnie ahhoz, hogy a hatóság érdemben vizsgálni tudja pl. a lap külsõ megjelenését, tartalmát stb.
Egyetlen olyan információ van, amelyet a hatóság a bejelentési nyomtatványból megismerhet – és amely a nyilvántartásba vétel akadályát képezheti -, ez pedig a lap címe. A sajtótörvény végrehajtási rendeletének 7. §-a alapján ugyanis a bejelentésben – többek között – fel kell tüntetni a lap címét is.
Bejelentéskor tehát a hatóság rendelkezésére áll a lap címe; ennek érdemi vizsgálatától a hatóság nem tekinthet el. Nem kell tehát megvárni, amíg a lap elsõ száma megjelenik, a minisztérium a bejelentett lapcím alapján azonnal kiszûrheti a korábbi azonosságot, vagy hasonlóságot, és amennyiben ez az azonosság vagy hasonlóság egyidejûleg a fogyasztók megtévesztésével is jár, meg kell tagadnia a lap nyilvántartásba vételét, és azt nem odázhatja el a lap elsõ megjelenését követõ idõre. Ellenkezõ esetben egyetlen alkalommal sem érvényesülhetne a hatóság nyilvántartásba vételt megtagadó jogosítványa. A minisztériumnak továbbá azt is vizsgálnia kell, hogy a már bejegyzett idõszaki lap megjelenik-e egyáltalán, tehát megfelel-e a sajtótörvény 20. §-ának f) pontjában foglalt azon követelménynek, miszerint “idõszaki lap az a napilap, folyóirat és egyéb lap, valamint ezek melléklete, amely egy naptári évben legalább egyszer megjelenik, (�)”. Amennyiben tehát nem egy lap-, hanem csupán egy ún. névregisztráció történt, mert a kiadó nem tett eleget a jogszabályban elõírt megjelentetési kötelezettségének, úgy a lap nyilvántartása az elnevezés korábbi használata szempontjából érvénytelen, a lapot törölni kell a nyilvántartásból.
A minisztérium köteles tehát megtagadni a regisztrációt és ezzel a lap létrejöttét, illetõleg megjelenés hiányában köteles törölni nyilvántartásából a lapot, amennyiben ennek jogszabályi feltételeit észleli; s – jelenlegi gyakorlatával ellentétben – a jogvitás ügyben állást kell foglalnia.
A lapcím tekintetében tehát – álláspontom szerint – a hatóságot a bejelentéssel egyidejûleg érdemi vizsgálati kötelezettség terheli. Ebbõl a szempontból tehát a jogszabály, de legalábbis a minisztériumi gyakorlat, pontosításra szorul.
A minisztériumnak ez a saját szempontjából kényelmes álláspontja azért sem tartható, mert a lappiacon egyre fokozódó verseny mára mondhatni általánossá tette a lapcímek szó-, illetve ábrás védjegykénti oltalmát. Egyre gyakoribb a lapok nevének, sõt a rovatok címének védjegyjogi oltalom alá helyezése, továbbá az ilyen jellegû perek.
%%%
A védjegytörvényen alapuló lapcímvédelem:
A védjegytörvény 1. §-ának (1) bekezdése értelmében védjegyoltalomban részesülhet minden grafikailag ábrázolható megjelölés, amely alkalmas arra, hogy valamely árut vagy szolgáltatást megkülönböztessen mások áruitól vagy szolgáltatásaitól. A védjegytörvény szerint tehát a lapcímek szó- és ábrás védjegykénti oltalmára lehetõség van.
A védjegyjogi védelem a bejelentés napjára visszaható hatállyal a lajstromozáskor keletkezik, a bejelentéstõl számított tíz évig tart, és további tíz-tíz évre meghosszabbítható.
A védjegyoltalom alapján a védjegyjogosultnak kizárólagos joga van a védjegy használatára, és védjegybitorlás jogcímén bárkivel szemben felléphet, aki engedélye nélkül gazdasági tevékenysége körében azonos áruosztályon belül használja a védjegyet, vagy ahhoz összetéveszthetõségig hasonló megjelölést használ. A védjegyperekben a Fõvárosi Bíróság kizárólagos illetékességgel jár el, és amennyiben a védjegyjogi igény más keresettel, általában versenyjogi igénnyel is párosul, a védjegyjogi igény tekintetében a bíróság elsõdlegesen határoz.
A bejelentés és a bejegyzés közötti idõszakban a bejelentõt elsõbbségi jog illeti meg a megjelölés használatára. Ugyan védjegybitorlás jogcímén ekkor még nem lehet fellépni, de versenyjogilag a tisztességtelen piaci magatartás a bejegyzés alatt álló megjelölés tekintetében – jogtalan használat esetén – orvosolható.
A gyakorlatban tehát a lapcím kettõs védelme érdekében ajánlatos a hatósági regisztrációval szinte egyidejûleg a Magyar Szabadalmi Hivatalnál a lapcím védjegyeztetése iránti intézkedést is megtenni. Míg a hatósági nyilvántartásba vétel az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló 1957. évi IV. törvényben meghatározott általános harminc napos elintézési határidõ alatt megtörténik (a lapalapításnak tehát formai akadálya nincs), addig a védjegyeljárások sokszor több hónapig is elhúzódnak.
Jogeset: a “FÜLES” – “ÜGYES” védjegy- és versenyjogi per
A FÜLES rejtvényújság kiadója által az ÜGYES rejtvényújság kiadója ellen indított védjegy- és versenyjogi perben a Fõvárosi Bíróságnak védjegyjogi szempontból egyrészt azt kellett vizsgálnia, hogy az ÜGYES címlapján látható-e a konkurens lap csacsifejet mintázó vagy azzal összetéveszthetõségig hasonló rajzolata, másrészt pedig azt, hogy a “füles” szó mennyire hasonló az “ügyes” elnevezéssel. Az ÜGYES egyáltalán nem használta a FÜLES logóját. A Fõvárosi Bíróság jogerõs ítéletében leszögezte: az összetéveszthetõség megállapításához nem elegendõ, hogy a két szó rímel egymással vagy egybecseng; az összetéveszthetõséget az is kizárta, hogy mindkét szó önálló, jól megkülönböztethetõ jelentéstartalommal bír. A két címlap eltérõ grafikája, írásmódja miatt sem volt összetéveszthetõ a két újság.
Versenyjogilag a bíróság a két lap külsõ megjelenésének azon jellegzetességeit vizsgálta, amelyek alapján az újságok a fogyasztók elõtt ismertté váltak. A bíróság a betûk típusa, grafikája, a nyomdai elõállítás és még sok egyéb szempont széleskörû vizsgálata alapján sem a védjegy-, sem a versenyjogi keresetet nem találta megalapozottnak.
%%%
2. A sajtó objektív felelõssége –
a bírói gyakorlat ismertetése a legújabb eseteken keresztül
A sajtó felelõsségét megelõzõen a sajtó feladatáról is említést kell tennünk. A sajtótörvény értelmében a sajtó feladata a hiteles, pontos és gyors tájékoztatásról való gondoskodás. A sajtószabadság gyakorlása nem valósíthat meg bûncselekményt vagy bûncselekmény elkövetésére való felhívást, nem sértheti a közerkölcsöt, valamint nem járhat mások személyhez fûzõdõ jogainak sérelmével.
A sajtótörvény a sajtó felelõsségérõl nem rendelkezik, de vegyes és záró rendelkezései között szól az úgynevezett “felelõs személyekrõl”. Ezek szerint a sajtótermék elõállítása és nyilvános közlése tárgyában kiadott határozatban foglaltak, továbbá a sajtótörvény rendelkezéseinek megtartásáért a sokszorosító, a kiadó és a nyilvános közlést végzõ, illetõleg az ilyen szerv vezetõje, valamint a szerkesztõ az õt terhelõ kötelezettségek tekintetében tartozik felelõsséggel.
A sajtó feladatainak a teljesítéséért az idõszaki lapnál a szerkesztõség vezetõje, a sajtó más szervénél a szerv vezetõje, illetõleg – vele együtt – az általa az egyes szervezeti egységek irányításával megbízott személy (fõosztályvezetõ, önálló fõszerkesztõ, szerkesztõségvezetõ stb.) a felelõs. Ezek a rendelkezések nem érintik a sajtónak felvilágosítást adó személy, valamint az újságíró és más szerzõ felelõsségét.
A sajtótörvény nem beszél a sajtó felelõsségérõl, kiváltképpen nem a sajtó objektív felelõsségérõl. Ez az úgynevezett sajtójogi felelõsség egyrészt a sajtó sajtótörvényben meghatározott feladataiból következik, másrészt a Ptk. személyiségi jogi rendelkezéseiben, valamint a Polgári Perrendtartás sajtó-helyreigazításra vonatkozó különleges eljárásában rejlik.
A bírói gyakorlat az elmúlt tíz évben akkor indult igazán fejlõdésnek, mikor bimbódzó demokráciánkban az állampolgárok rádöbbentek arra, hogy vannak személyiségi jogaik. A kezdeti idõszakban úgy tûnt, a személyiségi jogi perekben a nem vagyoni kár érvényesítése új kereseti forrást jelent. A bírói gyakorlat visszaszorította ezeket a kezdeményezéseket és ez a jelenség mára megszûnt.
Amikor általában esik szó a sajtó felelõsségérõl, egyrészt keverednek a különbözõ jogterületek, sõt jogágak, a polgári és a büntetõjogi szabályozás, másrészt pedig a különbözõ újságírói mûfajok, így pl. a tudósítás és a publicisztika. Ennek megfelelõen pedig hajlamosak vagyunk azonosan vagy nagyon hasonlóképpen megítélni a különbözõ eseteket, így “egy kalap alá venni” a büntetõ és polgári tényállásokat, a sajtó-helyreigazítást és a személyiségi jogi pereket.
A sajtó ezekben az esetekben – és ez általánosan elmondható minden eljárásra – mintegy “áldozatává válik” két vagy több fél vitájának; objektíve felel azért, hogy hasábjain informálja az olvasókat, mintegy teret ad a késõbbiekben vita tárgyát képezõ tényállításoknak, véleményeknek. Évek óta szinte az elsõ per, amelyben a sajtó útján is nagy nyilvánosságot kapott sérelmes közlés miatt nem a sajtót, hanem a sérelmes tényállítást közlõ személyt perelték be, a Pintér Sándor belügyminiszter által Pallag László országgyûlési képviselõ, bizottsági elnök ellen indított büntetõ és polgári bírósági eljárás.
A sajtó objektív felelõssége különösen az újságírók körében népszerûtlen. Ezzel kapcsolatban álláspontom az, hogy a sajtó szabad és független, ám saját lapjától nem válhat szabaddá és függetlenné.
%%%
3. Sajtó-helyreigazítás – személyiségi jog az objektív felelõsség tükrében
A személyhez fûzõdõ jogok sérelme esetén indított eljárások közül a gyakorlatban az ún. image perek, a jó hírnév védelme érdekében indított eljárások gyakoribbak, mint a hagyományos sajtó-helyreigazítási eljárások. Ennek oka elsõsorban az, hogy a személyiségi jogi eljárások eredményeként nem csak erkölcsi elégtételt lehet nyerni és kapni, hanem tényleges kártérítést, valamint a nem vagyoni kár útján anyagi kárpótlást is. Sõt azzal, hogy a médiatörvény hatályon kívül helyezte a sajtótörvény közérdekû bírság kiszabására vonatkozó rendelkezését, amely a sérelmes közlést megjelentetõ kiadókat az állam javára fizetendõ maximálisan ötszázezer forinttal sújthatta, a sajtó-helyreigazítás számára csak a helyreigazító közlemény maradt meg egyedüli elégtételként. A közérdekû bírság intézményével kapcsolatban meg kell jegyeznem, hogy nyilvánvaló jogtechnikai hibaként a médiatörvény azt a Ptk.-ból nem törölte, sõt megerõsödését jelzi a reklámtörvény azon rendelkezése is, amely a reklámfelügyeleti eljárás keretében az eljáró szerv számára lehetõvé teszi bírság kiszabását azzal szemben, aki a jogsértést elkövette.
Amint jeleztem, kezdetben a személyiségi jogi perekhez kapcsolódó nem vagyoni kártérítési igényeket új kereseti forrásnak tekintették, a bírói gyakorlat azonban ésszerûen gátat vetett e jelenségnek. Röviden ismertetek egy olyan ügyet, amelyet a Heti Világgazdaság címû hetilap (a továbbiakban: HVG) sajtótörténeti eseményként említ.
Jogeset: a Torgyán József – szolnoki Új Néplap személyiségi jogi per
A HVG 2000. február 19-ei számában “Kapd el a hírhozót” címmel jelent meg cikk a sajtótudósítások jogkövetkezményeirõl. A cikk – többek között – a szolnoki Új Néplap címû megyei napilapban 1996-ban megjelent tudósítás nyomán indult jogvitáról tesz említést és hozza fel az ügyet a sajtó objektív felelõsségét mereven érvényesítõ bírósági gyakorlat példájaként. Az Új Néplap cikkében a Munkáspárt egyik rendezvényén az egyik munkáspárti vezetõ igen szélsõségesen kommentálta a magyar katonák Boszniába küldése ellen szót emelõ Torgyán József kisgazda pártelnök egyik kijelentését. A lap a következõket közölte: “Torgyánnak igaza lehet, miszerint nemsokára koporsóban hozzák haza fiainkat. Torgyán azonban, hogy elérje igazát, még arra is képes, hogy bérgyilkosokat fogadjon, akik a magyar katonákra lõnek.”
A lap kiadója elleni személyiségi jogi perben a pártelnök felperes becsületének és emberi méltóságának, valamint jó hírnevének megsértését kérte megállapítani, s félmillió forint nem vagyoni kártérítést igényelt. A bíróság jogerõs ítéletében megállapította, hogy a sérelmezett cikk a felperes jó hírnevét nem sérti, becsületét, társadalmi értékelését azonban igen. Ezért százezer forint nem vagyoni kártérítést ítélt meg. Az alperes hivatkozott arra a nemzetközi gyakorlatban ismertté vált álláspontra, miszerint “a politikai szereplõk kijelentéseit nem az átlagos mércével kell mérni.” Többek között ennek az érvelésnek eredményeképpen mérsékelte a bíróság a nem vagyoni kár megítélt összegét az igényelt ötödére. A ügy két szempontból tanulságos: egyrészt ekkor kezdett elválni a közszereplõk nyilatkozatainak és magatartásának sajtójogi megítélése az ismert személyek, illetõleg a magánszemélyek megítélésétõl, az ítélet másrészt rámutatott arra, hogy a személyiségi jogi perekben a bíróságok a sajtó felelõsségét a nem vagyoni kár összegével fejezik ki. Amennyiben a jogalap megáll (ebben az esetben a sajtószerv nem tudta hitelt érdemlõen bizonyítani a szöveghû idézést), úgy a bíróság a felelõsség megállapítása során a kártérítés összegszerûségével fejezi a ki a sajtó felelõsségét.
A HVG említett írása egyes szakmai véleményeket idézve megállapítja, hogy az ilyen, a kiadók objektív felelõsségét megállapító ítéletek “öncenzúrára kényszerítik a kiadókat”; “az újságírás végét jelenthetik”; “eleve ellehetetlenítenék például a tudósítás mûfaját”. Ezzel a sajtó számára rendkívül szimpatikus állásponttal szemben fontosnak tartom leszögezni: amennyiben egy bírósági eljárás során a sajtó bizonyítani, de legalább valószínûsíteni tudja, hogy a hiteles, pontos és gyors tájékoztatás érdekében megtett mindent, úgy bízhat a bíróságok korrekt ítéletében.
A sajtó-helyreigazítási perek gyakorlatából a következõkben ismertetésre kerülõ két viszonylag “friss” jogerõs ítélet ezt az álláspontomat látszik megerõsíteni. Ezt megelõzõen azonban röviden és vázlatosan áttekintem a sajtó-helyreigazítási eljárások jogi szabályozását.
%%%
A sajtó-helyreigazítási eljárásban a sajtó-helyreigazítást a közlemény megjelenésétõl, illetõleg a közvetítéstõl számított harminc napon belül lehet írásban kérni a sajtótól. A Ptk. 79. §-a szerint ha valakirõl napilap, folyóirat (idõszaki lap), rádió, televízió vagy filmhíradó valótlan tényt közöl vagy híresztel, illetõleg való tényeket hamis színben tüntet fel követelheti olyan közlemény közzétételét, amelybõl kitûnik, hogy a közlemény mely tényállása valótlan, mely tényeket tüntet fel hamis színben, illetõleg melyek a való tények.
A helyreigazítást napilap esetében az erre irányuló igény kézhezvételét követõ nyolc napon belül, folyóirat, illetõleg filmhíradó esetében a legközelebbi számban azonos módon, rádió, illetõleg televízió esetében pedig – ugyancsak nyolc napon belül – a sérelmes közléssel azonos napszakban kell közölni. A sérelmes közlemény helyreigazítása ma a legritkább esetben történik a hagyományos helyreigazító közlemény formájában, sokkal inkább PR cikk, más jellegû szerkesztõségi vagy hirdetési felület biztosításával.
A bíróság a sajtó-helyreigazítási perben soron kívül (szinte statáriális jelleggel) jár el. Az elnök legkésõbb a keresetlevél benyújtásától számított nyolcadik napra tárgyalást tûz ki, kivéve, ha a keresetlevél benyújtása elkésett, ez utóbbi esetben az elnök a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül elutasítja. A per során az elsõ tárgyalás megtartásának nem akadálya az, ha a felperes vagy az alperes nem jelenik meg. Ha azonban egyik fél sem jelenik meg az elsõ tárgyaláson, az eljárást meg kell szüntetni. Bizonyítás felvételének is csak olyan bizonyítékokra vonatkozóan van helye, amelyek a tárgyaláson rendelkezésre állanak, és amelyek alkalmasak lehetnek arra, hogy a közlemény kifogásolt tényállításainak valóságát nyomban igazolják, vagy a keresetben elõadottakat nyomban megcáfolják. Bizonyítás felvételének helye lehet a felperes által nyomban felajánlott bizonyítékokra is. Megjegyzem, hogy elõfordult olyan sajtó-helyreigazítási per, amelyben a bíróság csak a harmadik tárgyaláson hozott elsõ fokú ítéletet, több alkalommal is helyt adva a sajtó bizonyítási indítványainak.
A tárgyalást – legfeljebb nyolc napra – csak akkor lehet elhalasztani, ha ezt a felperes kéri, vagy a már feltárt bizonyítékok a bizonyítás eredményességét valószínûsítik. A bizonyítási teher is megfordul, és a kereset más igénnyel nem kapcsolható össze.
A Legfelsõbb Bíróság Polgári Kollégiumának “A sajtó-helyreigazítás érvényesülési köre és az elbírálásnál irányadó szempontok” címû 12. számú állásfoglalása szerint a sajtó-helyreigazítás iránti igény elbírálásánál a sajtóközleményt a maga egészében kell vizsgálni. A kifogásolt közléseket, kifejezéseket nem formális megjelenésük, hanem valóságos tartalmuk szerint kell figyelembe venni, a sajtóközlemény egymással összetartozó részeit összefüggésükben kell értékelni, és az értékelésnél tekintettel kell lenni a társadalmilag kialakult közfelfogásra is. Véleménynyilvánítás, értékelés, bírálat, valamint a társadalmi, politikai, tudományos és mûvészeti vita önmagában nem lehet sajtó-helyreigazítás alapja.
A “Bizonyítás sajtó-helyreigazítási perben” címû 14. számú polgári kollégiumi állásfoglalás értelmében a sajtóközlemény kifogásolt tényállításának valóságát a sajtószerv köteles bizonyítani. Az olyan sajtóközlemény valóságát is általában a sajtószerv köteles bizonyítani, amely híven közli más személy tényállítását, nyilatkozatát, vagy átveszi más szerv (sajtószerv) közleményét.
Az elmúlt idõszakban jogerõs ítélettel zárult két eset, áttörést jelentett a bíróságok által eddig következetesen érvényesített, objektív sajtójogi felelõsséggel szemben.
%%%
Jogeset: a Schmidt Mária – Magyar Hírlap sajtó-helyreigazítási per
A Nyilvánosság Klub januári tisztújító közgyûlésérõl a 2000. január 17-én megjelent számában, “Bírálta a közszolgálati médiát a Nyilvánosság Klub” címmel tudósítást közölt a Magyar Hírlap címû országos napilap. A cikk részletesen beszámolt Vásárhelyi Mária médiakutatónak a Magyar Televízió helyzetérõl szóló, kritikus elõadásáról. A cikk idézte Vásárhelyi Máriát, amikor a következõket írta: “Példaként említette, hogy tévések beszámolója szerint Schmidt Mária, Orbán Viktor tanácsadója rendszeresen egyeztetett szerkesztõkkel a híradó tartalmáról.”
A felperes keresetében olyan tartalmú helyreigazítás közlésére kérte kötelezni az alperest, amelybõl kitûnik: valótlanul híresztelték róla, hogy a TV-Híradó tartalmát rendszeresen egyeztette volna a szerkesztõkkel.
A bíróság számára nyilvánvaló volt, hogy a konkrét esetben az objektív felelõsség következetes alkalmazása sajátos helyzetet hozhat létre, hiszen a sajtószervnek hitelesen kell beszámolnia egy-egy fontosabb közéleti megnyilatkozásról, viszont az újságíró nincs mindig abban a helyzetben, hogy az elmondottak valóságtartalmát ellenõrizze. A bíróság elismerte, hogy különösen politikai, közéleti tartalmú megnyilatkozások esetében életszerû lehet az az álláspont, miszerint a sajtószerv csak a közlés pontosságáért legyen felelõs.
A hatályos jogszabályok szerint ugyanakkor a sajtószerv a mástól származó értesülés továbbadásáért (híresztelésért) is, a híresztelt tények valóságáért is objektív felelõsséggel tartozik.
A bíróságnak tehát azt kellett vizsgálnia, hogy konkrétan mi képezte a híresztelés tárgyát. Az alperes szerint csak azt híresztelték, hogy a felszólalónak az MTV Rt. volt és jelenlegi munkatársaitól tudomása van arról, miszerint a felperes a kérdéses gyakorlatot folytatja, tehát valóban léteznek ilyen híresztelések. Az alperes ennek igazolására a tárgyaláson széleskörû tanúbizonyítást ajánlott fel.
A Pesti Központi Kerületi Bíróság a Fõvárosi Bíróság egy, a közelmúltban hozott jogerõs ítéletére hivatkozva arra az álláspontra helyezkedett, hogy jogilag lehetséges az, miszerint maga a híresztelés csak arra vonatkozik, hogy egy bizonyos vélekedés valóságosan létezik, de a vélekedés létezésére vonatkozó kitétel önmagában véleménynyilvánításnak tekinthetõ, s így nincs helye helyreigazításnak.
Jelen esetben hasonló volt a helyzet, különös tekintettel arra, hogy a híresztelés “többszörözésérõl” van szó. A perben Vásárhelyi Mária egy ténylegesen létezõ vélekedést, véleményt közölt a Nyilvánosság Klub tisztújító közgyûlésével, ezt a bíróság is véleményként, politikai tartalmú értékítéletként kezelte, ezért a felperes helyreigazításra irányuló keresetét elutasította.
A bíróság ítéletében hivatkozott az Alkotmánybíróság 36/1994. számú határozatára, amely kimondja, hogy a szabad véleménynyilvánításhoz való jog olyan kiemelt fontosságú alkotmányos alapjog, amely csak kivételesen indokolt esetben korlátozható. A jogi védelem megilleti az esetlegesen meghökkentõen, szélsõségesen megfogalmazott vélekedéseket is. Különbözõ jogok ütközése esetén ezen alapjognak a demokratikus társadalmakban játszott fontos szerepe miatt csak igen ritkán kell “engednie”. Politikai közszereplõk kritizálhatósága közéleti-politikai tevékenységük kapcsán szinte korlátlan. A jelen esetben a felperes egyértelmûen politikai közszereplõnek minõsül. A véleménynyilvánítás jogi védelme független a kifejtett álláspont érték- és valóságtartalmától. Ez azt is jelenti, hogy amennyiben a bíróság egy kitételt véleményként értékel, nem vizsgálhatja annak érték- és valóságtartalmát, mert ez nem a feladata.
A Fõvárosi Bíróság – az elsõfokú ítéletet helybenhagyó – jogerõs ítéletének szóbeli indokolásában kimondta, hogy a sajtószervnek ugyan objektív a felelõssége, de nem korlátlan. Tehát a sajtó csak az idézés korrektségéért felelõs, de nem köteles bizonyítani az idézett kijelentés valódiságát, mert a sajtó feladata nem a bizonyítás, hanem a különbözõ álláspontok korrekt közlése.
%%%
Jogeset: Sándor István – Világgazdaság sajtó-helyreigazítási per
A Fõvárosi Bíróság egy másik ügyben hozott jogerõs ítélete ugyanezt, a sajtó objektív felelõsségét korlátozó nézetet rögzíti. A Világgazdaság címû országos napilap 1999. december 5-i számában a “Rendõrt vádoló olajmaffiózók” címmel megjelent cikk miatt sajtó-helyreigazítási pert kezdeményezett Sándor István nyugalmazott alezredes.
Az elsõ fokú ítéletben a bíróság azt hangsúlyozta, hogy a sajtóközlemény kifogásolt tényállításainak valóságát a sajtószerv köteles bizonyítani akkor is, ha híven közli más személy tényállításait, nyilatkozatait. Nem vette figyelembe az elsõ fokú ítélet, hogy amennyiben a sajtószerv büntetõeljárásról ad tájékoztatást, nem terheli a valóság bizonyításának kötelezettsége, amennyiben a valóságnak megfelelõen közli a vádirat, illetõleg a büntetõbírósági tárgyalás, a nem jogerõs büntetõ ítélet tartalmát, közöttük a vádlott védekezését is. A másodfokú ítélet hangsúlyozta, hogy a sajtó-helyreigazítási perben nem dönthet a bíróság olyan kérdésekrõl, amelyekrõl maga a büntetõbíróság hivatott határozni.
Az elsõ helyen ismertetett ügy tehát ott és akkor töri át a sajtó objektív felelõsségét mereven alkalmazó bírói gyakorlatot, amikor jogerõs ítéletben szûkíti a sajtó-helyreigazítási perben érvényesíthetõ igények körét, nevezetesen kimondja, hogy a híresztelés többszörözése véleménynyilvánításnak, értékítéletnek felel meg, amellyel szemben nem lehet helyreigazítást kérni. A második esetben pedig a bíróság büntetõeljárásokkal összefüggõ ügyekben korlátozza a sajtó objektív felelõsségét azzal, hogy kimondja: az újságíró nem veheti át az ügyészség szerepét, nem helyettesítheti a nyomozó hatóságokat, mivel nem rendelkezik az ehhez szükséges eszközökkel és jogokkal.
Mindkét másodfokú ítélet azt a következtetést vonja le, hogy a sajtó felelõssége továbbra is objektív, de nem korlátlan.
%%%
4. Az újságírók felelõssége jogi státuszuk alapján
(a szerzõi jog térvesztése)
Az újságírókról jogrendszerünkben kizárólag a sajtótörvény tesz említést. Úgy tûnik, õk a média mostohagyermekei, a médiatörvény sem méltatta õket szabályozásra.
Ki mondhatja el ma Magyarországon magáról, hogy újságíró?
A sajtótörvény 11. §-ának (1) bekezdése értelmében a sajtónál hivatásszerûen tájékoztatási tevékenységet végzõ személy az újságíró. Ennél több feltétel az újságíróval szemben ex lege nem állítható. Négy hazai sajtószervezet, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége, a Magyar Újságírók Közössége, a Magyar Katolikus Újságírók Szövetsége és a Sajtószakszervezet közös etikai alapelvek között határozta meg legutóbbi tanácskozásán az újságíró fogalmát. A dokumentum tervezete értelmében tájékoztatást foglalkozásszerûen végzõ újságírónak tekinthetõ az, aki valamelyik bejegyzett újságírói szövetség tagja, vagy akit a bejegyzett tömegtájékoztatási eszköz felelõs szerkesztõje megbízó levéllel látott el. Más javaslatok ugyanakkor meghatározónak tartják azt is, hogy jövedelme milyen arányban származik újságírói tevékenységbõl.
Az újságíró fogalmának jogszabályi meghatározása a sajtótörvény megalkotásának idõszakában még teljesen egyértelmû volt, hiszen az újságírók a kiadóval munkaviszonyban álltak vagy ún. szellemi szabadfoglalkozású szerzõként töltötték be
hivatásukat. A gazdasági-társadalmi átalakulással ez a helyzet jelentõsen megváltozott. Azáltal, hogy elsõsorban az adó és társadalombiztosítási szempontok elõtérbe kerülése miatt ma egy újságíró a legkülönfélébb gazdasági formációk és jogviszonyok keretében kénytelen kifejteni tevékenységét (munkaviszony, gazdasági társaság tagja, egyéni vállalkozó, hagyományos értelemben vett szerzõ), az írásmûhöz, mint szerzõi alkotáshoz kapcsolódó szerzõi jogok védelmének kettéválása szinte állandósult. A szerzõt a szerzõi jogi törvény 9. §-a alapján a mû létrejöttétõl kezdve megilleti a szerzõi jogok összessége.
Az újságíró személyhez fûzõdõ jogai – úgymint nevének feltüntetéséhez való jog, az írás nyilvánosságra hozatalához való jog – továbbra is a szerzõt, az újságírót illetik. A szerzõ vagyoni jogai azonban (többszörözés joga, terjesztés, átdolgozás joga stb.) írásbeli felhasználási szerzõdés alapján a kiadót, vagy azt a gazdasági társaságot illeti, amelyik a szerzõ vagyoni jogaival rendelkezni jogosult.
A szerzõi jogi törvény sajtójogi szempontból szerzõi alkotásként részesíti védelemben – többek között – az irodalmi (pl. szépirodalmi, szakirodalmi, tudományos, publicisztikai) mûveket, valamint a fotómûvészeti alkotásokat.
A szerzõi jogi törvény a munkaviszonyban vagy más hasonló jogviszonyban létrehozott mû tekintetében úgy rendelkezik, hogy amennyiben a mû elkészítése – jelen esetben a cikk megírása – az újságírónak munkaviszonyból folyó kötelessége, a mû átadása a nyilvánosságra hozatalhoz való hozzájárulásnak minõsül. E tekintetben tehát a szerzõ munkaszerzõdésének aláírásával hozzájárulását adja írásának megjelentetéséhez; ezzel személyhez fûzõdõ jogával való rendelkezést is “átszármaztatja” a munkáltatóra.
A szerzõi jogi törvény 30. §-ának (1) bekezdése értelmében a mû átadásával a vagyoni jogokat a munkáltató a szerzõ jogutódjaként szerzi meg, amennyiben a cikk írása az újságíró munkaviszonyból folyó kötelessége és a felek eltérõen nem állapodnak meg. A vagyoni jogok a munkáltató személyében bekövetkezett jogutódlás esetén a munkáltató jogutódjára is átszállnak.
A sajtótörvény 11. §-ának (3) bekezdése szerint, ha a szerkesztõ az újságíró által közlésre átadott anyag tartalmát lényegesen megváltoztatja, az újságíró hozzájárulása szükséges a neve alatt történõ közléshez.
Az újságírót hivatása gyakorlása során a közérdekû bejelentést, illetõleg javaslatot tevõ védelmére vonatkozó jogszabályokban meghatározott védelem illeti meg.
A két törvény szabályozásából látszik, hogy a sajtótörvény az újságírót, a szerzõi jogi törvény pedig elsõsorban a mûvet védi és szabályozza. Nem a törvényi rendelkezésekbõl eredõen, hanem a gyakorlati tapasztalatokból megállapítható, hogy különösen a gazdasági szabályozás miatt (adó- és társadalombiztosítási jogszabályok) a hagyományos értelemben vett szerzõkénti újságírás kiveszõben van.
%%%
5. A lap ingyenes megjelenésének versenyjogi megítélése
Sajtójogi szempontból precedensértékû a Gazdasági Versenyhivatal Versenytanácsának 2000. július 19-én kelt határozata, amely megállapította, hogy az eljárás alá vont Érd Város Önkormányzat Polgármesteri Hivatala visszaél gazdasági erõfölényével, amikor az Érdi Újság címû lapot a versenytárs piacról való kiszorítására alkalmas módon ingyenesen hozza forgalomba. A Versenytanács a magatartás folytatását megtiltotta, és az eljárás alá vontat bírsággal sújtotta.
A Gazdasági Versenyhivatal észlelte, hogy az érdi Polgármesteri Hivatal által kiadott Érdi Újság címû hetilap ingyenesen jelenik meg, ami a versenytársra tekintettel alkalmas lehet a versenytörvény rendelkezéseinek megsértésére, ezért versenyfelügyeleti eljárást indított.
A Versenytanács által megállapított tényállás lényege a következõ volt: az érintett földrajzi piacon, jelen esetben Érd város területén, két helyi közéleti lap jelenik meg. Az egyik a helyi önkormányzat által tíz évvel ezelõtt alapított Érdi Újság elnevezésû hetilap, amelynek ára 1998. júniusáig húsz forint volt, azóta ingyenes és kb. hétezer példányban jelenik meg. A másik lap az Érdi Tükör elnevezésû, havonta ezer-ezerötszáz példányban, magánkiadásban megjelenõ, saját megjelölése szerint lokálpatrióta közéleti lap, amelynek ára korábban hetvenöt forint volt, jelenleg pedig negyvenhét forint.
Az Érdi Újság tartalmilag vegyes jellegû: egy hivatalos – önkormányzati rendeleteket közlõ, testületi ülésekrõl és más helyi eseményekrõl stb. tudósító – (közlöny)részbõl, és egy közéleti – tárcákat, jegyzeteket, rejtvényeket, verseket stb. tartalmazó – közéleti részbõl áll. A lap kiadása veszteséges – az 1999. évi kimutatás szerint kiadásának költsége megközelítõleg tizennyolcmillió forint, míg bevétele csupán ötmillió forint volt, az önkormányzatnak tehát kb. tizenkétmillió forintba került az újság megjelentetése ebben az évben. Az Érdi Tükör külsõ megjelenése más, tartalma azonban hasonló. E lap kiadója kérelmezte, hogy a lap elnevezésében Érd város nevét és címerét használhassa. Érd polgármestere – az Érdi Újság felelõs kiadója – azonban 1999. márciusában érdemi indokolás nélkül elutasította a kérelmet, amit a kérelmezõ fellebbezése folytan a város képviselõ-testülete megváltoztatott, és engedélyezte a név- valamint a címerhasználatot.
A polgármester a közelmúltban mindkét engedélyt visszavonta.
A Versenytanácsnak elsõként abban a kérdésben kellett állást foglalnia, hogy az eljárás alá vont lapkiadási tevékenysége piaci magatartásnak minõsül-e. A Versenytanács válasza igenlõ volt. Érvelése szerint aki szolgáltatást nyújt, vagy igényel, elad, vagy vásárol, függetlenül attól, hogy a tevékenység céljaként vagy eredményeként profithoz jut-e, piaci magatartást tanúsít.
%%%
Az eljárás következõ szakaszában arról kellett dönteni, hogy az eljárás alá vont vállalkozás gazdasági erõfölénnyel rendelkezik-e az érintett piacon. A Tanács a versenytörvény 22. §-ának (2) bekezdésére hivatkozott, amely szerint gazdasági erõfölényben van az is, aki gazdasági tevékenységét a piac többi résztvevõjétõl nagymértékben függetlenül folytathatja anélkül, hogy piaci magatartásának meghatározásakor érdemben tekintettel kellene lennie versenytársainak, szállítóinak, vevõinek és más üzletfeleinek vele kapcsolatos piaci magatartására. A Tanács tekintettel az eljárás alá vont piaci részesedésére, továbbá az önkormányzati támogatás következtében élvezett elõnyös pénzügyi helyzetére, arra az álláspontra helyezkedett, hogy az eljárás alá vont egyértelmûen gazdasági erõfölényben van.
Harmadszor arra a kérdésre kellett választ adni a Versenytanácsnak, hogy az eljárás alá vont visszaél-e gazdasági erõfölényével. A versenytörvény 21. §-a értelmében tilos a gazdasági erõfölénnyel visszaélni, így különösen – a h) pont szerint – a versenytársaknak az érintett piacról való kiszorítására vagy a piacra lépésük akadályozására alkalmas, nem a versenytársakéhoz viszonyított nagyobb hatékonyságon alapuló, túlzottan alacsony árakat alkalmazni. A Tanács megállapította, hogy a két kiadó – figyelemmel a lapok nagymértékben hasonló tartalmára – egymás versenytársai, továbbá, hogy az eljárás alá vont a mögötte álló önkormányzat pénzügyi erejére támaszkodva képes csupán a versenytársánál számottevõen kedvezõbb feltételekkel (ingyenesen) kínálni áruját a piacon, nem pedig tevékenysége hatékonyabb voltából kiindulva. Mindezek alapján a Tanács az Érdi Újság kiadójának magatartását ellentétesnek minõsítette a tisztességes gazdasági verseny követelményeivel, mert értékelése szerint az alkalmas arra, hogy versenytársát versenyidegen eszközökkel szorítsa le a piacról.
Az eljárás alá vont azon álláspontjával kapcsolatban, miszerint a lap kiadásával a helyi önkormányzatokról szóló törvény szerinti tájékoztatási kötelezettségének tesz eleget, a Tanács felhívta a figyelmet arra, hogy az önkormányzati önállóság törvényi korlátját képezi az önkormányzati törvény 1. §-ának (4) bekezdésében foglalt azon rendelkezés, hogy az önként vállalt helyi közügyekben az önkormányzat mindent megtehet, ami jogszabályt nem sért.
A Tanács a háromszázezer forintos bírság kiszabásánál figyelembe vette a jogsérelem súlyát, vagyis azt, hogy a versenytárs piacra lépésével egyidejûleg jelentkeztek más, a versenytárs kiszorítására irányuló ténykedések (név- és címerhasználat), továbbá figyelembe vette az eljárás alá vont helyzetét, amely szinte korlátlanul lehetõvé teszi a veszteségek pótlását. Enyhítõ körülményként értékelte ugyanakkor, hogy az Érdi Újság már tíz éve piacon van és célja az újság kiadásával a lakosság felé fennálló tájékoztatási kötelezettségének megvalósítása.
Az ügy komplex (polgárjogi, közigazgatási jogi stb.) vizsgálata szempontjából a Versenytanács határozata elgondolkodtató, azonban versenyjogi szempontból megállja a helyét.
%%%
6. Sajtójog és Internet
E témakörben elõre kell bocsátanom, hogy az Internet jogának nemzetközi és ezáltal magyarországi rendezetlensége miatt, illetõleg önálló internetjog hiányában a különbözõ sajtótermékek Interneten való közlése ugyanazon jogi problémákat veti fel, mint a nyomtatott sajtóban való megjelenés. Az elsõ kérdés az, hogy önálló sajtóorgánumnak tekinthetjük-e az Internetet a rajta keresztül történõ közlés esetében. A válasz egyértelmûen igen, amit elsõsorban a sajtótörvény sajtótermékre vonatkozó meghatározása igazol.
A törvény 20. §-ának b) pontja értelmében sajtótermék: az idõszaki lap egyes lapszámai, a rádió- és a televíziómûsor, a könyv, a röplap és az egyéb szöveges kiadvány – ide nem értve a bankjegyet és az értékpapírt -, a zenemûvet, grafikát, rajzot vagy fotót tartalmazó kiadvány, a térkép, a nyilvános közlésre szánt mûsoros filmszalag, videokazetta, videolemez, hangszalag és hanglemez, továbbá bármely más tájékoztatást vagy mûsort tartalmazó, nyilvános közlésre szánt technikai eszköz. E felsorolásba az Internet mindenképpen beleillik.
A szerzõi jogi törvény rendelkezéseivel is alátámasztható az Internet önálló sajtóorgánum volta.
Az Axel Springer Budapest Kiadói Kft. gondozásában 1999. októberében kiadott “Hölgyvilág” címû heti magazin a nyomtatott megjelenéssel egyidejûleg – elsõ nõi magazinként – internetes változatban is olvasható volt. A magazin nyomtatott és internetes változata szolgáltatta és szolgáltatja naponta azokat a szerzõi jogi kérdéseket és veti fel megoldásukat, amelyekbõl most egy példát ismertetek. A nyomtatott változatban közzétett fotók internetes megjelenéséhez a fotókat értékesítõ nemzetközi fotóügynökségekkel kötött szerzõdéseket ki kellett egészíteni azzal a kitétellel, hogy a nyomtatásban már megjelent írott anyaghoz felhasznált fotók kizárólag ugyanazon anyagnak az internetes változatánál közölhetõk. Ebbõl következõen az internetes megjelentetéshez a szerzõ, illetõleg a szerzõi jogokkal rendelkezõ fotóügynökség külön hozzájárulása szükséges. Ezt az is igazolja, hogy a fényképfelvételek internetes változatban történõ felhasználása külön szerzõi jogdíjfizetési kötelezettséggel jár.
Az internetes reklámról:
A reklámtörvény a reklám minden formájára, így a web-en keresztüli reklámozásra is kiterjed. Ez annál is inkább így van, mert a web-en történõ reklámozás nem tartozik a médiatörvény hatálya alá; a médiatörvény reklámjogi rendelkezéseit kizárólag az elektronikus médiában közzétett reklámokra lehet alkalmazni.
Mindaddig amíg a hazai és a nemzetközi jogalkotás az Internet szabályozásának kérdéseit megnyugtatóan nem rendez, addig az Internet útján történõ közlés jogi problémái a jelenleg hatályos jogszabályok értelmezésével oldhatók meg.
Epilógus
A sajtójog fentiekben vázolt téziseit a mindennapok gyakorlata teszi aktuálissá. A jogi szabályozás az információs társadalom technikai változásait még kevésbé tudja követni, mint az egyéb – jogi szabályozásra váró – kérdéseket; csak remélni lehet, hogy a szabályozás egyszer utoléri a technikai változásokat.
