1. § Az Internet technikai alapjai
Megszületése és legkezdetlegesebb formában való megvalósítása után három évtizeddel kevesek játékszerébõl globális méretekben ható tényezõvé vált, az információs forradalom kultikus fogalmává vált az a számítógép-hálózat, amely könyvtárakat, egyetemeket, akadémiai kutatóhelyeket, hatósági, üzleti és magánfelhasználókat kapcsol össze szerte a világon. Az Internet létrehozása körül az Amerikai Egyesült Államok Hadügyminisztériumának fejlesztési intézete, az ARPA bábáskodott az 1960-as évek végétõl kezdõdõen.
Az ARPA dolgozta ki egy viszonylag kis kiterjedésû számítógép-hálózat létrehozásának alapelveit a legalapvetõbb alkalmazásokkal együtt. Ennek a munkának az eredményeként épült ki az ARPANET, amely 1969 óta mûködik és folyamatosan bõvül mind a bekapcsolt egységek száma, mind a nyújtott szolgáltatások tekintetében. Az ARPANET-hez számos egyetem, nagyvállalat, könyvtár és kutatóintézet kapcsolta hozzá saját helyi hálózatát (LAN) elõbb csak az Egyesült Államokon belül, késõbb pedig számos más országból is. Ezek az alhálózatok együttvéve alkotják a teljes Internet hálózatot.
1.1. A TCP/IP
Az Internet hálózatban olyan eszközök mûködnek együtt, amelyek nem feltétlenül kompatibilisek egymással. Az összekapcsoláshoz azonban mindenképpen kell lennie valami közös platformnak. Ez nem más, mint a közösen használt kommunikációs protokoll, a TCP/IP. Az IP-hez tulajdonképpen egész protokoll-család kapcsolódik, amely a TCP-t is magába foglalja.
A fejlesztõk koncepciója szerint – éppen az inkompatibilis eszközök összekapcsolásának igénye miatt – az IP-nek lényegében minden fizikai platformon mûködnie kell. Olyan absztrakt protokollt kellett tehát megvalósítani, amely minden számítógépen megvalósítható, ugyanakkor semmilyen eszközhöz nem köthetõ. Az IP alapján mûködõ hálózatok a csomagkapcsolás elvén mûködnek. Mielõtt útnak indítaná, a küldõ gép az üzenetet csomagokra, un. datagrammokra osztja fel, majd ezeket a csomagokat sorszámozza s ellátja a megcélzott számítógép hálózati címével. Az ilyen hálózatokban nem kell folyamatos fizikai kapcsolatnak fennállnia az adatot küldõ és a fogadó gép között; a tényleges kapcsolat csak pillanatokra épül fel a hálózat egyes elemei között, míg az aktuális adatcsomag a szabadon álló úton áthalad.
Az IP által feltételezett adatcsomag két részbõl áll. Az elsõ rész az un. fejléc, mely a csomag célbajuttatásához szükséges adminisztratív adatokat, a küldõ és a megcélzott számítógép címét tartalmazza. A második rész az üzenet érdemi tartalmát hordozó adatrész.
Az IP-t támogató fizikai eszközöknek lényegében csak az alábbi követelményeknek kell megfelelniük:
- meghatározott méretû adatcsomagot képes legyen átvinni;
- képes legyen az eszköz alacsony szintû fizikai címét összekapcsolni a hozzárendelt logikai címmel.
Ezeket a követelményeket gyakorlatilag minden hozzáférhetõ hálózati berendezés – modem, Token-ring adapter, ARCNet kártya, Ethernet kártya, stb – képes teljesíteni. A megvalósíthatóság egyszerûsége természetesen igen elõnyös és vonzó, ám éppen az egyszerûségbõl fakadnak bizonyos problémák is. Az IP nem garantálja, hogy a csomagok az elküldés sorrendjében érkeznek célba, sõt azt sem, hogy egyáltalán megérkeznek. A hálózat megfelelõ mûködése érdekében természetesen folyamatosan ellenõrizni kell a csomagok pontos célbaérkezését, gondoskodni kell a csomagok helyes sorrendjének visszaállításáról, illetve hiba esetén a javításról, a csomag ismételt elküldésérõl. Ám az IP ezt nem biztosítja s így ezeknek az egyébként igen alapvetõ funkcióknak a megvalósításáról maguknak a hálózati alkalmazásoknak kellene gondoskodniuk. Minden egyes hálózati szolgáltató programban újra és újra implementálni kellene ezeket az elemeket, ami természetesen igen sok redundáns programozói erõfeszítést igényelne s emellett sokat ártana a szabványosítás érdekében tett erõfeszítéseknek is.
%%%
Ezen érdekek miatt dolgozták ki a TCP protokollt, aminek az a rendeltetése, hogy gondoskodjék a csomagok helyes sorrendbe állításáról illetve az átvitel során esetleg sérült vagy elveszett csomagok ismételt elküldésérõl. Az IP és a TCP protokollok együttesen biztosítják azt, hogy az átvitel során az útnak indított adatok az érkezési oldalon valóban meg is jelennek. Ez teszi a hálózatot valóban megbízható átviteli közeggé. Technikai értelemben az Internet nem más, mint azon hálózatok összessége, melyek az IP és a TCP protokollok alapján valósítják meg az adatátvitelt.
1.2. A domain-ek és kezelésük
Az Internet hálózatban minden számítógépnek egyedi azonosítója van. Ezek az azonosítók 32 bites, tehát 4 byte-os címek, amelyek a következõképpen nézhetnek ki:
193.6.49.254
A byte-ok 0-tól 255-ig vehetnek fel értéket; írásban a byte-ok közé pontot (.) kell tenni. A gépek számára ez egy kényelmes és pontos azonosítási mód, nem így a felhasználók számára; ezért minden gépnek van egy szintén egyedi neve is, amely “emberi fogyasztásra” alkalmasabb formájú. A nevek konstruálása azon alapul, hogy a világ számítógépeit címtartományokba, ún. domain-ekbe csoportosítják.
Illusztrációként tekintsük a következõ példát: a PTE egyik számítógépe része a hu, azaz Magyarország domain-nek, továbbá része a pte domain-nek és a neve MINI. Ekkor a hálózati neve: mini.pte.hu. Azonos lokális hálózaton lévõ gépek közötti adatforgalom esetén általában elég csak a gép nevét használni, mert felsõbb domain-neveik azonosak. Kifelé irányuló – a lokális hálózaton kívülre vonatkozó – kapcsolat esetén a teljes domain-t meg kell adni. Ez megfelelõ pontosságú egyediesítést tesz lehetõvé.
A gépi és humán címzési rendszer összekapcsolását, átjárhatóságát speciális célszoftverek, a DNS-ek, Domain Name Server-ek végzik. A DNS lényegében egy listaszerû adatbázist kezel, amelyben egymáshoz rendelten szerepel az egyes gépek domain neve és numerikus azonosítója. Például:
gaius.pte.hu = 193.6.49.254
amanda.pte.hu = 193.6.49.3
…………….
mini.pte.hu = 193.6.50.100
Az Internet hálózatban számos olyan szolgáltató gép mûködik, amely ellátja a DNS-funkciókat, ahhoz ugyanis, hogy egy számítógép megtalálható, elérhetõ legyen a hálózatban, szerepelnie kell valamelyik DNS listájában. Egy számítógép hálózati nevének végén mindig egy un. Top Level Domain-t jelölõ rövidítésnek kell állnia.
%%%
1.2.1. Domainregisztráció globális szinten
A domain-ek kezelését, tehát az azonosítók kiosztását, nyilvántartását és a felhasználás ellenõrzését egy soklépcsõs, nemzeti és nemzetközi szinten mûködõ szervezetrendszer végzi. Ennek legfelsõbb szintjén az ICANN nevû, önkrományzati elven mûködõ, globális jellegû nonprofit társaság áll, mely fokozatosan veszi át az Amerikai Egyesült Államok kormányától illetve a vele szerzõdésben álló szervezetektõl, társaságoktól az Internet mûködtetésével összefüggõ technikai és szervezési feladatokat, így különösen a domain-nevek kezelését, az IP címtartományok kiosztását és nyilvántartását.
Az ICANN által kezelt domain-ek hierarchikusan felépített rendszert alkotnak, amelyben egyes elnevezéseknek kitüntetett szerepük van. A nemzetközi címtartományok felsõ szintjét néhány un. Top Level Domain (TLD) alkotja. Ilyenek például a .com, az .org, a .net, a .mil, a .gov, az .edu és az .int, valamint az országok nevébõl képzett rövidítések, például a .hu, amely Magyarországra utal. Ez utóbbi altípust ccTLD-nek (country code TLD) nevezik. Az ICANN a DNS rendszer stabilitása és a hálózat áttekinthetõsége miatt óvakodik a TLD-k számának jelentõs gyarapításától.
A TLD-k kezelését üzleti vagy nonprofit alapon az erre feljogosított társaságok végzik. Ha egy felhasználó a számítógépét vagy alhálózatát valamely TLD alá be kívánja jegyeztetni akkor ezt az adott TLD kezelésével megbízott szervezettõl kell kérnie. A fent említettek közül az elsõ három adható ki általános felsõ szintû domain-ként – ezek az un. general Top Level Domain-ek (gTLD) – a továbbiak kiadása korlátozott. A .com, az .org és a .net gTLD-khez tartozó Internet-címek kiadását az amerikai Network Solutions Incorporation (NSI) végzi.
2000 novemberében az ICANN pályázati eljárás alapján további hét gTLD bevezetését tette lehetõvé. Ezek az .aero, a .biz, a .coop, az .info, a .museum, a .name és a .pro. Az új nevek közül a .biz és az .info a kereskedelmi jellegû szolgáltatásokat kínáló .com alternatívájává válhat majd, a .pro gTLD alá pedig a jövendõbeli üzemeltetõ reményei szerint az engedélyhez kötött foglalkozást folytatók regisztráltathatnak majd. A .name címtartomány a természetes személyek, az .aero a repülõgépgyártásban érdekelt cégek, a .coop a szövetkezetek, a .museum pedig a múzeumok és egyéb kzögyûjtemények számára áll nyitva.
1.2.2. Domain-regisztráció Magyarországon
Az Internet domain-ek kezelését Magyarországon is egy nonprofit szervezet végzi. Az Internet Szolgáltatók Tanácsa (ISZT) egyesületi formában mûködik, s a tagjai hazai Internet szolgáltatók. Az ISZT a .hu TLD kezelését látja el saját szabályzata és üzletpolitikai irányelvei szerint. Mindazon szervezetek és egyéni felhasználók, akik a .hu domain alatt kívánnak Internet szolgáltatást nyújtani, az ISZT-tõl kérhetik az általuk választott Internet domain bejegyzését.
A nyilvántartási eljárás szereplõi a regisztráló szervezet – ez maga az ISZT -, az igénylõ, vagyis az a természetes vagy jogi személy, aki vagy amely valamely közdomain alá kíván Internet domain nevet bejegyeztetni, valamint az un. regisztrátor. A regisztrátor olyan Internet szolgáltató, amely tagja az ISZT-nek, és amelyhez az ISZT, mint regisztráló szervezet az Internet domain nevek bejegyzésével és fenntartásával összefüggõ ügyintézést, az igénylõkkel való kapcsolattartást telepítette.
Az eljárás célja a domain delegálása, vagyis az igénylõ kezelésébe adása. Ennek természetesen elõfeltétele annak megállapítása, hogy van-e valamilyen akadálya a kezelésbe adásnak. Ha ilyen akadály nem merül fel, akkor a delegálás megtörténik, azaz a megfelelõ adatbázisokban regisztrálásra kerül a delegált domain neve, az adott domain elsõdleges és másodlagos név-szervereinek címe, az igénylõ neve és elérhetõségi adatai.
%%%
A domain delegálását az igénylõ az általa választott regisztrátornál kezdeményezheti az erre a célra rendszeresített igénylõlap kitöltésével. Ezen az igénylõ azonosító adatai mellett természetesen meg kell jelölni a kért nevet. Domain-névként csak olyan 2-24 elembõl álló szavak, szóösszetételek, rövidítések szerepelhetnek, amelyek alfanumerikus karakterekbõl, azaz a latin abc ékezet nélküli kisbetûibõl, továbbá számokból (0-9) és/vagy a kötõjelbõl (-) állnak.
A benyújtott domain-igényeket a regisztráló szervezet a delegálás elõtt a hivatalos web-szerverén az igénylés idõpontjának feltüntetése mellett nyilvánosan meghirdeti. Ekkortól számítva 14 napon belül emelhetõ kifogás az igényelt domain delegálása ellen. Ha ez az idõtartam észrevétel benyújtása nélkül telik el, a regisztráló szervezet az igénylést teljesíti. Ellenkezõ esetben a vita rendezéséig az igény teljesítését fel kell függeszteni.
Bizonyos esetekben az igényelt domain-nevet prioritással rendelkezõnek tekinti a regisztráló szervezet. A prioritás feltétele, hogy az igénylõ a nevet közvetlenül a .hu közdomain alá kéri delegálni, s a választott név az igénylõ szervezet hivatalos – bírósági bejegyzõ végzéssel igazolt vagy jogszabályban megállapított – megnevezése illetve rövidítése, vagy az igénylõ számára a Magyar Szabadalmi Hivatal által lajstromozott védjegy. A prioritásos igények kiszolgálása az igénylés nyilvántartásba vételének idõpontja szerinti érkezési sorrendben, elõzetes nyilvános meghirdetés nélkül történik.
Az ISZT által kibocsátott szabályozás alapelve szerint egy domain név nem tartozhat több igénylõhöz, azaz egy bizonyos név csak egyetlen igénylõ számára regisztrálható. Az igénylõ jogosult használni a számára regisztrált domain nevet, ám azzal nem rendelkezhet korlátlanul. A nevet másra át nem ruházhatja és használatra sem engedheti át. Az igénylõ a név használatáról bármikor lemondhat; ekkor a név visszaszáll a regisztráló szervezetre s ismét regisztrálhatóvá válik. A regisztráció csak azonnali felhasználásra történhet, azaz tilos a neveket elõre lefoglalni, készletezni. A regisztráló szervezet a fenti korlátozásokkal – helyeselhetõ módon – a domain-nevekkel való üzérkedésnek kívánja elejét venni.
2. § Az Internet szolgáltatásai és szolgáltató protokolljai
Ma a világon a legtöbb felhasználó által elérhetõ nyílt hálózat az Internet. Rajta keresztül a hálózati szolgáltatások igen széles köréhez férhetünk hozzá. Az Internet szolgáltató protokolljai egyebek között támogatják az elektronikus levelezést, az állomány-átvitelt valamint az interaktív terminál-elérést.
2.1. Alapszolgáltatások
Az Internet szolgáltatásai az un. szerver-kliens modellre épülnek. A szerver-kliens modell hatékonyan szervezi egymástól távoli számítógépek illetõleg a gépeken futó programok együttmûködését.
A kliens gép illetve program a szerver egy szolgáltatásáért veszi fel a szerverrel a kapcsolatot. Az Internet hálózatban ez a szolgáltatás a következõ lépéseket jelenti:
- A szerver program elindul a kiszolgáló gépen és megnyit egy mindenki által ismert sorszámú, vagyis nyilvános kommunikációs csatornát – un. port-ot – és várakozik a kliensek kéréseire.
- Amikor érkezik egy kliens kérés a nyilvános porton, a szerver választ egy másik – nem nyilvános – portot, és közli a klienssel, hogy ezután azon kommunikáljanak. Ezután a szerver program elindítja önmagának egy újabb példányát, ami az újólag kijelölt porton kommunikál a klienssel.
- Az eredeti szerver program visszaáll a nyilvános port figyelésére és várja az újabb kliensek kéréseit.
%%%
2.1.1. Az elektronikus levelezés és az SMTP
Az SMTP (Simple Mail Transfer Protocol) az Internet levelezõ protokollja. Egyszerû ASCII szövegeket tartalmazó üzenetek küldésére használható. (Emiatt például a magyar nyelvû levelezõknek meg kell alkudniuk az ASCII kódrendszer korlátaival, fogyatékosságaival, s tudomásul kell venniük, hogy az általuk küldött levelek nem mindenben fognak megfelelni a magyar helyesírás szabályainak.) Az SMTP által továbbított levelekben minden – még a címzés is – az üzenet részét képezi. A címzés tehát nem egy külön “borítékon” szerepel, s csak azáltal válik el az egyéb szövegrészektõl, hogy az üzenet elején lévõ fejrész mezõben szerepel.
Maga a levélküldés az alábbi lépésekbõl áll:
- A kapcsolat felépítése a küldõ és a fogadó host között. Ennek során a rendszer ellenõrzi a címzett létezését és elérhetõségét.
- A fenti feltételek teljesülése esetén következik magának az üzenetnek a továbbítása; ASCII jelekbõl álló sorozat átvitele.
- Ha az üzenet véget ér, a rendszer bontja a kapcsolatot. (Az üzenet végét a fogadó gép onnan ismeri fel, hogy az utolsó sor – amit a küldõ gép automatikusan generál – csak pontokból áll.)
2.1.2. Az interaktív kapcsolat és a TELNET
A TELNET az Internet hálózat virtuális terminál kezelõ protokolja. Ez a protokoll kétirányú adatforgalmat épít ki a kliens és a szerver között. A nyilvános TELNET port – szabvány szerint – a 23-as sorszámú.
Mint korábban már rámutattunk, az Internet-en, és természetesen más nyílt hálózatokban is, számos inkompatibilis eszközzel kell dolgoznunk. A különbözõ típusú berendezések természetesen különbözõ tulajdonságokkal rendelkeznek. A TELNET protokol “közös nevezõre hozza” az eltérõ tulajdonságú terminálok mûködését. Segítségével a felhasználó saját termináljáról interaktív üzemmódban jelentkezhet be elvileg bármely az Internet hálózatba bekapcsolt szolgáltató gépre és ott programokat futtathat illetve minden olyan mûveletet elvégezhet, melyre a felhasználói státusa alapján definiált jogosultsága kiterjed; mindezt úgy, mintha a távoli gép konzolja elõtt ülne.
1.2.3. Az állománytovábbítás és az FTP
Az Internet hálózaton keresztüli állománytovábbítás szokásos eszköze az FTP (File Transfer Protocol). Az FTP révén a felhasználó beléphet a távoli szerver operációs rendszerébe, ahol file-mûveleteket végezhet. Segítségével ASCII-, EBCDIC- és képállományok küldhetõk egy helyi munkaállomásról más gépekre, és fordítva, távoli host-okról a helyi gépre másolhatunk állományokat. Az állományok mozgatása történhet folytonosan vagy tömörített formában.
Az Internet hálózaton számos csomóponti gépen van telepítve nyilvános FTP kiszolgáló program és mellé olyan adat vagy programkönyvtárak, amelyekbõl a bejelentkezõ felhasználó kedvére válogathat és tölthet le a saját gépére. Ezeket a nyilvános FTP szervereket gyakran anonim FTP szervereknek is nevezik, mert elterjedt konvenció szerint az alkalmi felhasználók az “anonimous” felhasználói névvel jelentkezhetnek be ezekre a gépekre.
Az FTP valamelyest bonyolultabb a TELNET protokollnál. Ez többek között abban áll, hogy a kliens és a szerver között két kapcsolat épül ki: egy TELNET kapcsolat, melyen a parancsok, vezérlõ üzenetek haladnak és egy TCP (Transmission Controll Protocoll) adat-összeköttetés, melyen a tulajdonképpeni file transzfer bonyolódik.
%%%
2.2. Magas szintû szolgáltatások
Az Internet magas szintû szolgáltatásai építenek a fent ismertetett alapszolgáltatásokra és szintén a szerver-kliens modellen alapulnak.
Az Internet az néhány éve folyamatosan és rendkívül gyors ütemben gyarapszik. Alig múlik el hónap az Internet világában új szolgáltatási típusok megjelenése nélkül, új szervereket pedig minden nap nagy számban telepítenek szerte a világon, s ezekkel az új egységekkel is bõvül a rendszer. Mivel a szolgáltatási kör nagyon nehezen befogható, itt csak a legalapvetõbbnek számító szolgáltatások rövid ismertetésére szorítkozhatunk.
2.2.1. USENET
A USENET lényegében nem más, mint elektronikusan terjesztett hírcsoportok gyûjteménye; egy hálózati találkozóhely, amely az azonos érdeklõdési körû felhasználók számára biztosít lehetõséget ismerkedésre, vitára, véleménycserére. Az egyszerû elektronikus levelezéssel szemben – amely általában “kétszemélyes” viszony – a USENET-ben “több személy – több személy” közötti kommunikáció zajlik.
Itt mindjárt azt is meg kell jegyezni, hogy a USENET és az Internet nem feltétlenül járnak együtt. A USENET egy nagy forgalmú hálózati információs szolgáltatás, amit szerte a világon sok ezer szerveren keresztül lehet elérni, az Internet pedig csak egyike – jóllehet ma már a legfontosabbika – azoknak a számítógép-hálózatoknak, amelyeken keresztül a USENET-hez – is – hozzáférhetnek a felhasználók.
A USENET alapegysége a newsgroup (hírcsoport). Ez az azonos témakörre vonatkozó levelek gyûjtõhelye. Az egész USENET rendszer nem egyéb, mint különbözõ témákra vonatkozó elektronikus üzenetek hatalmas gyûjteménye. Az üzeneteket az egyes newsgroup-okba bejelentkezett felhasználók küldhetik a USENET szerverekre, majd ezek a számítógépek automatikusan elvégzik a levelek kezelését, továbbítását a rendszer többi szervere felé. A USENET szerverre bejelentkezõ felhasználó a többiek beküldött üzeneteit korlátozás nélkül olvashatja.
A gyûjtemény gyorsan változik; a beküldött üzenetek általában néhány napig, legfeljebb egy hétig olvashatók, utána törlõdnek és átadják helyüket az újabb anyagoknak. Ma már sok ezernyi témakörben léteznek hírcsoportok, amelyek közül a felhasználó tetszése szerint választhatja ki az õt érdeklõt. A USENET szolgálat elõfizetéses rendszerben mûködik. Természetesen mind a szolgáltatás elõjegyzése mind a felhasználói díj átutalása elektronikus formában, az Interneten keresztül történik.
2.2.2. LISTSERV
A LISTSERV szolgálat hasonló a USENET-hez, amennyiben szintén azonos érdeklõdési körû hálózat-felhasználók eszmecseréjét, találkozását támogatja. A szolgáltatás 1986-ban indult meg az EARN (European Academic Research Network) és a BITNET (Because It’s Time NETwork) hálózatokon.
Ez a rendszer egyszerû kibõvítése az e-mail lehetõségeinek. A LISTSERV szerverek egy vagy több kézbesítési listát kezelnek. A lista olyan hálózat-felhasználók nevét és e-mail címét tartalmazza, akik regisztráltatták magukat a szerveren. A lista minden egyes tagja küldhet a lista számára címzett üzenetet, amelyet a rendszer továbbít a lista többi tagja számára. A címzettekhez a listáról is úgy érkeznek az üzenetek, mint a normál e-mail forgalomban kézbesített levelek.
2.2.3. GOPHER
A GOPHER már a legújabb szolgáltatások közé tartozik. Rövid ideig – a WWW megjelenéséig – az Internet egyik legnépszerûbb szolgálata volt. Célja és értelme, hogy a felhasználók számára megkönnyítse a hálózat használatát, az információforrások felderítését, az Internet rengetegében való eligazodást. A programot a University of Minnesota fejlesztõi írták, s a világ fõ GOPHER szervere is ezen az egyetemen mûködött. Magát a programot is egy Amerikában honos, kistermetû, pocok-szerû rágcsálóról – “gopher” – nevezték el, amely egyúttal a University of Minnesota hivatalos kabala-figurája.
A GOPHER menüvezérelt kliens-programja segítségével az Internet-szerte nagy számban installált GOPHER szerverek voltak elérhetõk. A tárolt anyagok szöveges jellegûek illetve bináris file-ok, többnyire programok vagy képek. Az Interneten a GOPHER-szerverek üzemeltetése mára gyakorlatilag megszûnt s helyüket átvette a World-Wide-Web szolgáltatás.
%%%
2.2.4. World-Wide-Web
A World-Wide-Web rendszer a Genfben székelõ European Particle Physics Laboratory fejlesztõinek innovációja. A WWW célja is hasonló a GOPHER-éhez; segíteni a hálózaton való eligazodást és az információk megszerzését. A WWW esetében a hypertext jellegû kapcsolatok dominálnak, aminek révén a hálózaton hozzáférhetõ dokumentumok egyes kitüntetett szavaihoz – ezeket kereszthivatkozásnak (cross-reference), vagy egyszerûen csak hivatkozásnak (link) nevezik – tematikusan kötõdõ más dokumentumokat nyithatunk meg anélkül, hogy a hivatkozott dokumentumot tartalmazó és szolgáltató gép hollétérõl bármit is kellene tudnunk.
A WWW karakteres módban futó kliens moduljai – például a Linux operációs rendszer különbözõ terjesztési változataihoz mellékelt Lynx programcsomag – meglehetõsen nehézkes kezelésûek és az így nyújtott látvány sem túl vonzó. Ezeket a programokat azonban ma már jobbára csak “végszükség esetén” alkalmazzák a felhasználók, mivel igen elterjedtek az olyan grafikus felhasználói felületbe illesztett, sokféle kényelmi és biztonsági szolgáltatással felszerelt kliens programok, mint például a Mosaic, a Netscape vagy a Microsoft sok jogi bonyodalmat kiváltó Internet Explorer nevû böngészõje.
Ezek segítségével közvetlenül jeleníthetõk meg a grafikus terminál képernyõjén szöveges és képi dokumentumok. Ennek a lehetõségnek köszönhetõen a WWW rendszerben az információk “tálalása” általában rendkívül igényes. Ezt az igényességet és az egyszerû kezelési módot a HTTP, vagyis a Hypertext Transmission Protocoll biztosítja.
Egy ilyen hálózati szolgáltatás hivatkozását az un. URL (Universal Resource Locator) cím biztosítja, melynek felépítése az alábbi sémát követi:
http://aldomain.második_szintû_domain.felsõ_szintû_domain
Mindez a gyakorlatban például így néz ki:
ahol a “http” rövidítés az alkalmazott protokoll meghatározására szolgál, a “ajk.pte.hu” a szolgáltató gép megnevezése, amit egy DNS szerver alakít át keresés közben 4 byte-os IP címmé, a “://” karakterek – amelyeket delimiter karaktereknek is nevezünk – szerepe pedig a protokoll és cím elhatárolása.
Üzemeltetõik gyakran arra használják a WWW szervereket, hogy saját intézményükrõl közöljenek a világgal fontosnak tartott információkat. Egyetemi kurzusokra való jelentkezési feltételeket, ösztöndíj elnyerési lehetõségeket, könyvtári és egyéb dokumentációs szolgáltatásokat kínálnak. Ugyanez a szolgáltatás tette az Internet-et igazán elérhetõvé, élvezhetõvé, és kihasználhatóvá a kereskedelmi jellegû szolgáltatók valamint a nem professzionális felhasználók tömegei számára; tehát ennek a technikai fejlesztésnek igen rövid idõn belül jelentkezett a tömeges méreteket elérõ társadalmi hatása.
%%%
3. § Hypertext és hypermédia
Az Internet fent ismertetett szolgáltatásai ma már tömegesen elérhetõk a széles közönség számára is. A sokszínû kínálatból azonban kiemelkedik egy szolgáltatás – a hypertext alapú WWW -, mely ma a hálózati forgalom túlnyomó többségét kiteszi. Erre a jelentõségre tekintettel indokolt, hogy a hypertext technológia alapjait a következõkben röviden áttekintsük.
3.1. Lineáris és nem-lineáris olvasás
A hypertext a szöveges adatok feldolgozásának roppant hatékony módja. Maga a hypertext, mint találmány új is és egyben nagyon régi is. Új, hiszen hypertext rendszereken olyan programokat értünk, amelyek megvalósítása elképzelhetetlen a számítógépek nélkül, s így természetesen a hypertext sem lehet régebbi magánál az új tudománynak tekintendõ számítástechnikánál. Ugyanakkor azonban rég ismert módszer az adatok hypertextként való feldolgozása. Se szeri se száma azoknak a régi könyveknek, nyomtatványoknak, melyek szerkezete erre épül, jóllehet keletkezésük idején maga a hypertext fogalma, ez a kifejezés nem volt ismert.
Mi is ennek a technikának a lényege? Ennek megvilágításához tekintsük elõször az egyszerû szövegolvasást. Ha kézbe veszünk egy könyvet, mondjuk egy szépirodalmi alkotást azzal a szándékkal, hogy elolvassuk, akkor az olvasást a szöveg elején kezdjük, és betûrõl betûre, sorról sorra végighaladunk az egészen. Ez a lineáris olvasás, melyet olvasmányaink nagyobbik részében gyakorlunk.
Gyakran adódik azonban olyan helyzet, amikor egy terjedelmes szövegbõl mindössze néhány szó vagy mondat az, amire szükségünk van. Lineárisan olvasva lassú és fáradságos munka az éppen szükséges adatokat megtalálni. Roppant egyszerûvé válik azonban a dolog, ha például egy lexikon valamelyik szócikkét keressük; nem kell az egész vastag kötetet végigböngésznünk, mert az alfabetikus sorrendbe állított cikkek közül nehézség nélkül kiválaszthatjuk a megfelelõt.
A lexikonok szócikkei között sokszor találunk hivatkozásokat, amelyek továbbmutatnak egy másik, az adott témakörhöz tartozó további információkat tartalmazó szócikkre. Gyakran nem is egy, hanem több irányba léphetünk tovább. Az elért szócikkek ismét újabbakra hivatkoznak, s így az egész dokumentumot átszövi az egymásra mutató hivatkozások bonyolult láncolata. Ezt a láncolatot nem-lineáris olvasással járhatjuk be.
A hivatkozás-láncolatot a dokumentum szerkesztõje természetesen csak az egész anyag tüzetes tartalmi átvizsgálása után építheti fel. Ez az elõfeldolgozás intelligensebb eszközzé teszi a dokumentumot és biztosítja, hogy az adatokhoz hatékonyabb módon juthatunk hozzá, mint lineáris olvasás által.
3.2. A hypertext felhasználása
3.2.1. A hypertext alapötlete és rövid története
A hypertext a fenti példázatban ismertetett elv számítógépes megvalósítása és továbbfejlesztése. Alapgondolata az adatokhoz való nem-lineáris hozzáférés támogatása illetve az adattömegben való eligazodáshoz szükséges keresési és navigációs apparátus biztosítása.
Az 1930-as évek táján az eletronikus adattárolás és adatkezelés gondolatával együtt – bár az akkori technika fogyatékosságai miatt a tényleges megvalósítás még igen távoli volt – felmerült a lehetõsége hypertext-szerû rendszerek kialakításának. Akkoriban egyfajta mesterséges emlékezetként tekintettek erre a megoldásra, mely az emberi agyhoz hasonlóan asszociatív rendszerben tárol információkat. Ez intelligensebb adatszervezési mód, mint a hagyományos archivumok lineáris szerkezete.
%%%
1945-ben Vannevar Bush egy olyan mechanizmusról értekezett, amely nagy tömegû információt tárol, az igények szerinti visszakeresést pedig a dokumentumok között definiált kapcsolatok révén teszi lehetõvé. A számítástechnika viszonylagos fejletlensége miatt a tényleges megvalósítás még vagy két évtizedet váratott magára. Közrejátszik ebben az is, hogy a számítógépeket ekkor még inkább számolási, komputációs képességeik miatt fejlesztették, és legfeljebb másodsorban szánták adattároló eszköznek. Összefügg ez azzal a ténnyel is, hogy néhány évtizeddel ezelõtt a számítógépes adattárolás még nagyságrendekkel drágább volt, mint napjainkban.
Az 1960-as évek közepén készültek az elsõ kísérleti hypertext rendszerek. Maga a hypertext kifejezés is ekkor született meg és került be a tudományos köztudatba Ted Nelson révén. A ’60-as, ’70-es évek fejlesztéssel és kísérletezéssel teltek el, aminek eredményeként a ’80-as és ’90-es éveket a fejlett hypertext technológia robbanásszerûen bõvülõ alkalmazása jellemzi.
3.2.2. Electronic book
Meg kell különböztetni a hypertextet a hypertext rendszertõl. A hypertext maga a kapcsolatokkal, hivatkozásokkal átszõtt szöveg, a hypertext rendszer pedig az a program, amely a felhasználót segíti ilyen szerkezetû dokumentumok létrehozásában illetve használatában, olvasásában. A hypertexteket általában egérrel vagy más mutató eszközzel (botkormány, fényceruza) kezelhetjük. Amikor a felhasználó rámutat a szöveg egy hivatkozási pontjára, akkor megjelenik egy ablak, amely a hozzá tartozó megjegyzést, definíciót vagy más kiegészítõ információt tartalmazza.
A hipertext technológia segítségével megteremthetõ a könyv modern kiegészítõje, amely bizonyos fokig alternatívája is lehet a hagyományos írott publikációknak. A könyv metaforája használhatóbbá és szemléletesebbé teszi a hypertextet. Ezt az alternatívát, a hypertextként létrehozott elektronikus publikációt electronic book-nak, vagyis elektronikus könyvnek nevezik.
A valódi könyv olvasható lineárisan és nem-lineárisan is. Ezt a kétféle kezelési módszert a hypertext rendszereknek is biztosítaniuk kell. A korai hypertext rendszerek elsõsorban a nem-lineáris szöveg- és dokumentumkezelés megvalósítására koncentráltak. A mai rendszerek esetében a rugalmasság a legfontosabb kívánalom. A hypertext igen sokoldalú, mert alapelve szerint lehetõvé teszi, hogy bármely információt bármely másikhoz kapcsoljunk.
A nyomtatott dokumentumok, mint a könyv is, aldokumentumokból épülnek fel. A könyv részei a fejezetek, a fejezetek alfejezetekre, bekezdésekre, egyéb kisebb egységekre tagolódnak. A könyv tehát összetett dokumentum. Az aldokumentumok jól láthatóan, szigorúan elválnak egymástól. A természetes emberi gondolkodás azonban nem ilyen szigorú struktúrájú. Tudatunkra az asszociatív mûködés a jellemzõ, ami nem rendszertelen csapongást jelent, hanem az ismeretek összetett kapcsolatok általi bonyolult egymásra épülését. Az elektronikus dokumentumok struktúrája jobban követheti az ennek megfelelõ természetes észjárást, mint a merevebb szerkezetû írott anyagok.
A dokumentum asszociatív szerkezete önmagában is jól szolgálja a hatékony információelérést. Ez a hatékonyság azonban még tovább javítható járulékos navigációs eszközök segítségével, például táblázatokkal, a dokumentum megfelelõ részeire átvezetõ tartalomjegyzékkel, kulcsszavas keresési opciók alkalmazásával.
%%%
3.3. Node-ok és link-ek
A számítástechnikai piacon a hypertex rendszerek számos megvalósítása kapható. Rendkívüli változatosságuk ellenére a rendszerek megegyeznek abban, hogy un. node-okból (csomópontok) és link-ekbõl (kapcsolatok vagy hivatkozások) épülnek fel. Ezek a hypertext legfontosabb alapfogalmai.
3.3.1. Node-ok és típusaik
A hypertext node-ok az információ tárolására szolgáló egységek. A felhasználó a hypertext olvasása közben ezeken az “adat-konténereken” halad végig, vagyis egyik node-ról a másikra lép. Az átlépés a megfelelõ link kiválasztásával történik. A kiválasztás módja az alaklmazott hardware és software konfigurációtól függ. A node a legkisebb egység a hypertextben, ami egy link segítségével elérhetõ.
A node-okat aszerint osztályozzuk, hogy milyen típusú objektumokat tartalmaznak. Leggyakoribbak természetesen a szöveg node-ok. Ezen kívül a node tartalmazhat adatokat, képet (grafikát illetve fotót), hangdokumentumot valamint animációt és videófelvételt.
3.3.1.1. Szöveges node
Az elektronikus publikációk legtöbbjének gerincét szöveges node-ok alkotják. A szöveg a node-on belül normál szövegszerkesztõ rendszerekre emlékeztetõ módon, “hagyományos eszközökkel” formázható. A szövegben elhelyezhetõk más dokumentumokra, node-okra mutató hivatkozások, linkek.
Az olyan hypertextet, amely a szöveges dokumentumokon kívül grafikát, animációt, hangot és egyéb “különleges objektumokat” tartalmaz, hypermédiának nevezzük.
3.3.1.2. Adat-node
Az adat-node a hypertext terminológiájában mindazon dokumentumok gyûjtõneve, amelyek nem szövegesek, de nem is sorolhatók a grafikus objektumok, az animációk, videófelvételek és a hangdokumentumok közé. Általában numerikus adatokat tartalmazó táblázatok, térképek, diagramok tartoznak ebbe a családba.
3.3.1.3. Képek a node-ban
A számítógépen tárolt képek digitalizált fotók vagy grafikák lehetnek. Ennek az alkalmazási területnek igen nagy az erõforrásigénye. Sok háttértároló területet és jó minõségû, nagy felbontású színes monitort kíván. Nem minden hypertext rendszer tud képeket kezelni; erre többnyire a grafikus (pl. Windows) környezetben mûködõ programok vannak felkészítve. A képeket – mint általában a nyomtatott könyveknél – a szöveges mondanivaló illusztrálására használják az elektronikus dokumentumokban is.
%%%
3.3.1.4. Hangok a node-ban
A számítógép programjai többnyire a monitoron megjelenõ látvány által közölnek valamit a felhasználóval. A hangos alkalmazások – a digitális hangrögzítési technika újszerûsége miatt – nagyon fiatalnak számítanak még számítástechnikai léptékkel mérve is. A hangfelvételek viszonylag magas tárolóhely-igénye miatt azok a hypertext, pontosabban hypermédia alkalmazások, amelyek képesek “megszólalni”, többnyire CD-ROM-on, vagyis compact lemezen kerülnek forgalomba.
A hypermédia rendszerekben a hangoknak is az a szerepük, hogy a szöveget illusztrálják. A megfelelõ link kiválasztása után az új információ értelem szerûen nem a képernyõn jelenik meg, hanem a rendszer lejátsza a node-ban található hangfelvételt. Tipikus alkalmazási területek: hangos nyelvoktató programok; a zenemûveket zenetörténeti ismeretekkel vegyítõ kombinált rendszerek.
3.3.1.5. Animáció és videó a node-ban
A korszerû alkalmazások legcsábítóbb, leglátványosabb, de egyúttal legtöbb problémát jelentõ területe a mozgókép feldolgozása. A fõ gondot a tárolókapacitás nagysága és a hardware, fõként a videó-vezérlõ egység sebessége jelenti.
Egy képsorozatot akkor érzékelünk folyamatos mozgóképként, ha másodpercenként 30 képkockát látunk felvillanni. Már egy rövid, néhány másodperces felvétel is sok száz képbõl áll, s ezek tárolása jelentõs területeket köt le. A mai alkalmazások legtöbbjénél – amelyek a hangfelvételt tartalmazókhoz hasonlóan, CD-n kaphatók – az animációk illetve a videófelvételek nem töltik be az egész képernyõt, csak egy kis ablakban jelennek meg, s a minõségük is viszonylag gyenge. Másodpercenként 18 képkockát látunk felvillanni, ami még mindig a mozgókép benyomását kelti, de a mozgást már kissé darabosnak, szaggatottnak látjuk.
A hypermédia rendszerekben a mozgókép szerepe is a szöveges információk még sokoldalúbb illusztrálása. A megfelelõ link kiválasztása után a rendszer lejátsza a node-ban található animációt illetve videófelvételt.
3.3.2. Link-ek
A link-ek a hypertext – illetve hypermédia – azon elemei, amelyek segítik a felhasználót a node-ok közötti navigációban, ugyanis a megfelelõ link kiválasztása nyitja meg a következõ node-ot. A link kiválasztásának, aktivizálásának módja a hardware konfigurációjától és a software képességeitõl függ. Igen gyakori megoldás, hogy az egeret (mouse) alkalmazhatjuk a link-ekre való rámutatáshoz.
A rendszer használata, a dokumentumok olvasása közben nagyon fontos, hogy a link-eket könnyen megtaláljuk a szövegben. A hypertext rendszerek változatos eszközökkel támogatják a link-eknek a környezetbõl való kiemelését. A link a normál szövegtõl elütõ színnel, aláhúzott, vastag vagy dõlt betûs szóként, illetve ezek valamilyen kombinációjaként jelenik meg.
%%%
3.3.2.1. A link-ek hatásai
A link aktivizálása révén a felhasználó a kezelõ program egy eljárását, un. szubrutinját futtatja le. A szubrutin tartalmától függõen a link-ek különbözõ eredményeket produkálhatnak. Néhány fõbb típus ezek közül:
- átlépés új témára,
- részletes információk nyújtása az aktuális témáról,
- segédinformációk (lábjegyzet, megjegyzés, definíció) bemutatása,
- kép és/vagy fotó-illusztráció,
- animáció illetve videófelvétel lejátszása,
- hangfelvétel lejátszása,
- másik program vagy eljárás futtatása.
3.3.2.2. A backtracking
A link-ek segítségével navigálva a hypertext dokumentum node-jai között a felhasználó bejár egy bizonyos utat. A rendszert használva az is fontos lehet, hogy az utat ne csak oda, hanem visszafelé is bejárhassuk. Ezt az igényt a legtöbb hypertext rendszer azáltal támogatja, hogy “megjegyzi” a felhasználó által érintett node-ok sorrendjét és szükség esetén visszafelé is képes lépegetni a már bejárt ösvényen. A hypertext rendszerek ezen szolgáltatását visszalépésnek (backtracking) nevezik.
4. § A távközlési szolgáltatók és az Internet
Az Internet mára egész üzletággá vált. Kereskedelem zajlik a hálózaton, aminek nagyságrendjével és fejlõdési trendjeivel kapcsolatban évek óta folyik a “számháború” a közgazdászok között. Ám az Internet-üzlet nemcsak az elektronikus kereskedelmet jelenti, hanem szorosan hozzá tartozik a technikai szolgáltatások sokasága is. Ezeket az egymás munkájára egyfajta sajátos hierarchia szerint építkezõ távközlési szolgáltatóktól veheti igénybe a felhasználó.
4.1. A hozzáférés
Az Internet eléréséhez vezetõ elsõ lépcsõfokot a kommunikációs infrastruktúrához való kapcsolódás jelenti. Ezt rendszerint távközlési szolgáltató cégek biztosítják a felhasználók – magán elõfizetõk vagy jogi személyek, szervezetek – részére. Technikai értelemben nem egyébrõl van szó, mint arról, hogy az elõfizetõ számára a távközlési szervezet – ebben a szerepében hozzáférés szolgáltatónak (access provider) nevezzük -, általában ellenszolgáltatás fejében hozzáférést nyújt egy olyan aktív hálózati végponthoz, amely összköttetésben áll a szolgáltató központjával. Ezen a vonalon keresztül mûködhetnek mindazok a távközlési szolgáltatások – távbeszélõ, távmásoló (fax), vagy éppen internet-szolgáltatás -, amelyeket a felhasználó igénybe kíván venni.
A hozzáférés megvalósulhat kapcsolt vagy bérelt vonalon keresztül.
A kapcsolt vonali hozzáférés aligha szorul részletesebb bemutatásra, hiszen a megszokott és jól ismert távbeszélõ szolgáltatás igénybevételénél éppen ez a jellemzõ megoldás. A kapcsolat csak annyi ideig áll fenn, amíg a felhasználó, elõfizetõ aktívan használja a kommunikációs csatornát, a fizetendõ ellenszolgáltatás pedig a kapcsolati idõ hosszától függ.
Internet-szolgáltatás is igénybe vehetõ ezen a módon, bár ezt általában nem tartják ideális megoldásnak, egyfelõl a hagyományos analóg telefonvonalak meglehetõsen korlátozott átviteli kapacitása miatt, másrészt pedig azért, mert a nyugodt, ráérõs Internet-böngészés költségei ebben a konstrukcióban elég magasak lehetnek. Nota bene, az elmúlt években azt is tapasztalhattuk, hogy a hozzáférés-szolgáltatók különbözõ, kedvezõbb feltételeket kínáló tarifacsomagokkal próbálják vonzóbbá tenni ezt az Internet-használati módot.
%%%
Bérelt vonali hozzáférés esetén az összeköttetés folyamatos, az átviteli csatorna állandóan nyitott állapotban van. Az adatátvitel gyakran hagyományos vagy optikai kábelre épülõ távközlési vonalakon valósul meg, de gyakoriak az egyéb megoldások is, mint a mikrohullámú vagy a lézeres összeköttetés. E vonalakon keresztül igen nagy sávszélességû összeköttetés is megvalósítható. Általában nagy adattömeget kezelõ, kiterjedt szervezetek számára jelent gazdaságos megoldást a bérelt vonali összeköttetés kialakítása.
Mindkét megoldás – ti. a kapcsolt és a bérelt vonal – esetén a hozzáférés szolgáltató csupán a vonali összeköttetés fenntartásáért, zavartalanságáért, a folyamatos rendelkezésre állásért felel. Fõ feladata tehát ennek a technikai feladatnak az ellátása. Hogy a hozzáférés szolgáltató által biztosított vonalon milyen szolgáltatás valósul meg, milyen jellegû adatforgalom zajlik, ez már egy másik távközlési szolgáltató érdekkörébe tartozik.
4.2. Az Internet-szolgáltató
4.2.1. Alapszolgáltatások
Az Internet-szolgáltató – Internet Service Provider (ISP) – a hozzáférési láncolat következõ elemét jelenti. Fõ feladata az, hogy a felhasználó, elõfizetõ számára a hozzáférés szolgáltató által biztosított vonalon internet-es jellegû – azaz a TCP/IP protokollon alapuló – adatátvitelt tegyen lehetõvé. Az ISP ezért statikus vagy dinamikus kiosztású IP-címet biztosít az elõfizetõnek, s nyitva tart számára egy olyan kommunikációs csatornát, melyen keresztül az elõfizetõi oldalon lévõ számítógép a szolgáltató szerveréhez kapcsolódhat.
A TCP/PI alapú kapcsolat megvalósítható kapcsolt és bérelt vonalon egyaránt. Kapcsolt vonali internet-hozzáférés esetén – ami lehet hagyományos analóg telefonvonal, ISDN vonal, illetve legújabban ADSL összeköttetés – a kapcsolatfelvételt az elõfizetõ a számítógépéhez illesztett modemen keresztül kezdeményezi. Az ISP által üzemeltetett szerver fogadja a hívást, majd néhány ellenõrzõ mûvelet – így többek között az elõfizetõ név és jelszó megadásával történõ azonosítása – után belépteti a felhasználót és lehetõvé teszi a szolgáltatások használatát.
Bérelt vonal esetén a kapcsolat a számítógép bekapcsolásától kezdve – az üzemzavarokat nem számítva – folyamatosan fennáll. A TCP/IP-alapú összeköttetést így a felhasználónak nem kell külön kezdeményeznie, csupán a szerverre való bejelentkezés a feladata.
Az ISP feladatköre mint láttuk elsõdlegesen a TCP/IP kapcsolat felépítése és fenntartása. Felelõssége is ennek megfelelõen alakul, s döntõen a rendelkezésre állás zavartalanságára és teljességére terjed ki.
%%%
4.2.2. Az ISP kiegészítõ szolgáltatásai
Fõ feladata mellett az Internet-szolgáltató egyéb kiegészítõ tevékenységeket is magára vállalhat. Igy különösen gyakori, hogy email-szolgáltatást biztosít elõfizetõi számára, mégpedig általában külön díjazás nélkül. Ez az elem addicionális kötelemként szokott helyet kapni az elõfizetõi szerzõdésekben, s megalapozza a szolgáltató felelõsségét a levelezõ szerver fenntartására, üzemeltetésére, a tárolt adatok – a beérkezett illetve az elõfizetõ által írott levelek – biztonságos megõrzésére. A szolgáltató ebbéli kötelezettsége nem korlátlan. Általában meghatározott, a szerzõdésben rögzített terjedelmû tárhelyet – néhány Mbyte háttértár kapacitást – köt le az elõfizetõ számára levelezési célra.
Fentiek mellett az ISP-k gyakori kiegészítõ tevékenysége a tárhely-szolgáltatás. Ennek keretében – rendszerint külön ellenszolgáltatásért, az alaptevékenységtõl függetlenül – háttértároló kapacitást biztosít a megrendelõ, elõfizetõ számára. A szolgáltatás fenntartásáért a megrendelõ havi díjat fizet.
Ez a szolgáltatás-típus gyakran együtt jár azzal is, hogy az elõfizetõ által a tárhelyre eljuttatott anyagokhoz az ISP nyilvános hozzáférést biztosít. E célból széles-sávú összeköttetéssel rendelkezõ http-kiszolgálót ezen pedig www-portált üzemeltet, amely sokféle, különbözõ jellegû szolgáltatást kínál. Az elõfizetõ ennek révén eljuttathatja közölni szándékozott anyagait az Internet-használók nyilvánosságához.
4.3. A tartalomszolgáltató
A tartalomszolgáltatók (content provider) olyan szereplõi az internetes kommunikációnak, akik önálló közléssel, saját mondanivalóval állnak a közvélemény elé. Ezt a mondanivalót tipikusan a hozzáférés-szolgáltatók és az ISP-k közremûködésével juttatják el a nyilvánossághoz. A szó mûszaki értelmében nem õk hozzák létre és üzemeltetik az Internetet hanem “csak” alkalmazzák a technikai közremûködõk kezében lévõ eszközöket. Láthatóan e személyek és cégek tevékenysége révén alakul át az Internet mûszaki újdonságból valódi tömegmédiává, s a jövõben már ez lesz döntõ hatással a hálózat további fejlõdésére.
Az Internettel kapcsolatban felmerülõ legtöbb kényes és nehéz jogi kérdés már ma is a tartalomszolgáltatók tevékenységével függ össze. Nem mindegy ugyanis, hogy milyen tartalmat és hogyan, milyen minõségben közvetítenek. Hírek, irodalmi alkotások, szoftverek, adatbázisok, hangfelvételek, video-felvételek; csak néhány a nyilvánossághoz közvetített leggyakoribb “tartalmak” közül.
Mindezeknek a hálózaton való megjelenése számos új jogi problémát generál, illetve rég megoldottnak hitt kérdéseket helyez szokatlan megvilágításba. A szerzõi jog, a személyiségi jogok védelme, a véleményszabadsághoz fûzõdõ jog gyakorlása, távollevõ partnerek közötti jogügyletek megkötése, vagy akár egy olyan egyszerû kérdés is, mint az okiratok hiteles aláírása, mind összefüggenek az Interneten megjelenõ és a földrajzi, politikai határokra tekintet nélkül terjesztett tartalmakkal. Köztudott, hogy nemzeti keretekben – sõt, már egyes nemzetközi jogközösségekben is, elsõsorban az Európai Unióban – léteznek szabályozási kísérletek a felmerülõ problémákra. Ám a jövõ egyik legnagyobb kihívása a jog számára továbbra is az, hogy megtalálja-e a módot és az eszközöket a globális kihívás globális kezelésére.
