Ma is hangosan és sétálva tanul, mint Arisztotelész. Kilenc évig volt alkotmánybíró és kilenc gyermeke van. Szeged díszpolgára, és tavaly óta a helyi jogi kar dékánja. Kedvenc témája a boszorkányperek. Balogh Elemér jogászprofesszor szerint a jogtörténet egyben kultúrtörténet is.
Milyen gyermekkora volt?
Egyik nagyszülőmet sem ismertem, mind meghaltak a születésem előtt. Ebből a szempontból nehéz gyerekkorom volt. Édesapám paraszti családból származott, és mivel ő volt a legkisebb, egyúttal kiemelkedően okos gyermek, a szokásokhoz mérten kitaníttatták. Jogász lett. A háború előtt körjegyző volt, majd a tanácsi rendszerbe integrálódva a Zala Megyei Tanács adócsoportját vezette nyugdíjas koráig. Édesanyám általános iskolában tanított, 3-4. osztályban engem is. Zalaegerszegen ugyanabba a középiskolába jártam, ahová annak idején édesapám (Zrínyi Miklós Gimnázium) – mégpedig fizika-matematika tagozatos osztályba, mert eredetileg építészmérnöknek készültem. A műszaki habitus máig megmaradt, szeretek barkácsolni. Két nővérem van, az idősebb jogász, a fiatalabb biológia-kémia szakos gimnáziumi tanárnő.
Hogyan lett a zalaegerszegi reáltagozatos gimnazistából szegedi joghallgató?
Az osztályunkban testközelből láttam, milyen az, ha valaki igazán érti-tudja a matematikát és a fizikát. Azonban nemcsak reál, hanem humán tárgyakban is kiváló tanáraim voltak. Szerettem a magyart és a történelmet is. A családban több jogász volt, ezért tudtam, jogi diplomával többfelé lehet elindulni. A kérdés inkább úgy hangzott: hova menjek egyetemre, Pécsre vagy Szegedre? Zalaegerszegről Pécsre úgy lehetett vonattal utazni, hogy előbb fel Pestre, és onnan Pécsre. Így esett Szegedre a választás. Nem bántam meg, mert nagyon jó egyetemre kerültem. Fokozatosan erősödött bennem a hivatástudat, hogy a jogi pálya tényleg nekem való.
Fotó: Mohai Balázs / Jogi Fórum
Vagyis kollégiumba költözött.
Majdnem. Noha felvettek jó tanulmányi eredményeim miatt az Eötvös Kollégiumba, nem költöztem be, mert gyerekkoromtól hangosan tanultam. Hamar beláttam, hogy ez a tanulási technika nem kollégiumba való. Ma is, ha valamilyen anyagot komolyan meg kell tanulnom, azt sétálva és hangosan teszem, mint ahogyan Arisztotelész tanított. Egyetemista koromban rendszeresen kijártam a füvészkertbe és ott bifláztam be a törvényi tényállásokat, mert nem zavartam senkit. Abban az időben nem volt túl drága egy albérleti szoba, havi ötszáz forintból kijött. Otthonról kaptam zsebpénzt, volt ösztöndíjam, és dolgozni is eljártam. Kovács Péter, későbbi alkotmánybíró kollégám is évfolyamtársam volt, és mindketten rászálltunk a nyelvtanulásra. Akkoriban alig preferálták a nyelvtudást. Ha jól emlékszem, csak Péternek meg nekem volt egyetemista korunkban nyelvvizsgánk.
Egyből a jogtörténet lett a kedvenc tárgya?
Igen, de sokat számított a tanár egyénisége is. Both Ödön igényes, gondos pedagógus volt, aki a tudományos kutatást tekintette az egyetemi élet velejének. Én is kutatói pályát jártam be később a szükséges grádicsokon keresztül. Dönci bácsi egyébként székely származásúként személyében is megtestesítette az erdélyi hátterű, Szegedre költözött egyetemet. Az erdélyi kultúra és történelem valahogy nagyon mélyen megérintett engem, hiszen történész vagyok. Jóllehet személyes kötődésem nem volt mindaddig, amíg nem onnan választottam feleséget.
Hogyan ismerkedett meg a feleségével?
Egyetemista koromban sok minden érdekelt, sokat olvastam, beültem más karok, szakok óráira. Egy katolikus közösségben találkoztam egy medikával, Hartwig Ágival. Elsős koromtól ismertük egymást, ám a kapcsolat udvarlási szakba csak negyedév végén fordult, amiben benne volt a szülői indíttatás is, mondván, fiam, az a dolgod, hogy tanulj. Egyetemistaként házasodtunk össze 1982-ben. 1983 novemberében „elkezdtünk szülni” – ezt így szoktam mondani, mert két gyereket kivéve mindig jelen voltam a szüléseken. Feleségem kilenc gyereket hozott világra a szerény közreműködésemmel. Hat fiút és három lányt. Futballrajongó lévén az eredmény: 6–3, örökké az évszázad mérkőzését juttatja eszembe… Ági főállású anya, rendkívüli elhivatottsággal, óriási áldozatkészséggel és jókedvvel. Isten őt erre teremtette, nagy-nagy szeretettel éli ezt az egyre ritkábban választott életformát.
Fotó: Mohai Balázs / Jogi Fórum
Miért indult el a szegedi polgármesteri székért 2002-ben? Beszippantotta a politika?
Olyan nagyon hál’ Istennek nem, de megérintett. A Professzorok Batthyány Köre, amelynek tagja voltam, keresett meg azzal, hogy egy civilt kellene a városi politika élére állítani. Kicsit tűnődtem, és azt mondtam, vágjunk bele. Becsületbeli ügynek éreztem, és a helyi Fidesz és KDNP is mögém állt. Kampánygyűlést tartottam például Orbán Viktorral a Klauzál téren. Egy életre szóló élmény volt tizenötezer emberhez beszélni. Nem nyertem, maradtam az egyetemen, de a város jogi bizottságában részt vettem az alkotmánybírói megválasztásomig.
Mikor választották meg alkotmánybírónak?
2005. november 14-én, egy nappal édesapám születésnapja után. Egy héttel korábban keresett meg Répássy Róbert, hogy elvállalom-e. Gyorsan kellett reagálni, ezért a következő éjszakát végigbeszéltük a feleségemmel, hogy mi szól ellene. Ugyanis minden mellette szólt.
És találtak ellenérvet?
Az életszervezési, logisztikai szempontot. Mint később kiderült, ez csakugyan nagy tehertétel volt. Alkotmánybíróként a fél életemet Budapesten töltöttem, vasárnap estétől szerda estig. Egy ilyen extrém méretű család esetében, mint a miénk, a földrajzi szempont nagyot nyomott a latba. Abban maradtunk a feleségemmel, hogy bele kell vágni, negyvenvalahány évesen az embernek bírnia kell a gyűrődést.
Az fel sem merült, hogy Budapestre költözzenek?
Egy percig sem, inkább pendliztem Szeged és Budapest között, a család meg ismét csodásan helytállt. A feleségem irigyelt is, mert az ott tanuló gyerekeinkkel én találkoztam többször.
Alkotmánybíróként került-e összetűzésbe a lelkiismerete és a szakmai énje?
Kezdettől lelkiismereti kérdést csináltam abból, hogy csak a szakmai énemet hagyjam szóhoz jutni. Néha azért előfordultak birkózások a szakmai és a tisztán emberi lelkiismeretem között. Szerencsére azonban az emberi lelkiismeretem magjával soha nem kerültem kibékíthetetlen konfliktusba. Határesetek olyan ügyeknél adódtak, ahol a lényeg nem is jogi, hanem emberi volt, mint az eutanázia kérdésében. Ha valamivel nem értettem egyet, mivel tartózkodni nem lehet, nem szavaztam meg, hanem különvéleményt írtam.
Fotó: Mohai Balázs / Jogi Fórum
Milyen ügyek „találták meg”?
Jogtörténeti kérdések híján a munkajogi és a biztosítási tárgyú ügyek érdekeltek, az emberi szolidaritás szempontrendszere. Ráadásul az akkor hatályos alkotmány elég kevés muníciót adott ezeknek az ügyeknek a megítéléséhez. Azt tapasztaltam, hogy a pozitív diszkrimináció terén nagy a jogalkotás lemaradása. Egyik párhuzamos indokolásomban kifejtettem, hogy a családi adózás megteremtése olyan pozitív diszkriminatív látásmódot jelezne a jogalkotó részéről, ami önmagában is megerősítené a házasság és család intézményét. A köztisztviselői esküvel kapcsolatos döntéshez fűzött különvéleményben pedig egyetértettem a nazarénus hitelvű indítványozó álláspontjával, miszerint a lelkiismereti meggyőződéssel formailag nem ütközhet olyan kifejezés, mint az „eskü”, amely tartalmilag tökéletesen helyettesíthető lenne a „fogadalomtétel” kifejezéssel.
Egy időben igen ritkán „kölcsönöztek” talárt a határozataikhoz.
A látványos bevonulások és eredményhirdetések töredék részét jelentik az alkotmánybírósági munkának. Semmiféle szabály vagy előírás nincs arra, mikor és mit hirdessen ki a testület nyilvánosan. Ezt kizárólag mi döntöttük el. A nyilvános határozathirdetések leginkább a látványról szóltak: amikor a társadalom jelentős részét érintette, szakmailag vállalható volt a döntés, akkor rendre kiálltunk. Számos olyan határozatunk is akadt, ami jogi szempontból ugyan fontosnak számított, de egy laikusnak cseppet sem volt látványos.
Belülről élte meg az Alkotmánybíróság hatáskörének megváltoztatását.
Egyfelől átrajzolódott a hatásköre, szűkült a normakontroll, mert szűkült az indítványozói kör. Másfelől szélesedett a feladatköre, mert bővült a bírói ítéletek feletti kontroll lehetősége. Úgy látom, hogy napjainkra ebbe az irányba tolódott át az Alkotmánybíróság tevékenysége, talán jobban is, mint kellene.
Több mint három évtizede tanít a szegedi jogi karon.
Imádok tanítani! Azt szoktam mondani, még fizetnék is azért, hogy taníthassak.
2016 júliusa óta a szegedi jogi kar dékánja.
Sokan szinte kizárólag a tanítást és a kutatást tekintik egyetemi feladatnak, noha az utóbbi időben különösen felerősödött a menedzsment szerepe, vagyis az egyetem szervezeti életében való szerepvállalás. Most már a saját bőrömön is érzem, hogy igazi nagyüzem az egyetem, hihetetlen sokrétű szervezési feladatok kapcsolódnak a működéséhez.
Miben látja a mai jogászképzés legfőbb gondját?
Az utóbbi pár évben az állam finanszírozási oldalról gyakorlatilag kivonult a jogászképzésből, és az csak önköltséges módon működik, ami tarthatatlan helyzet. Tartalmi oldalról úgy látom, hogy egy modern magyar jogásznak kötelessége a kellő tájékozottság és tudás megszerzése. Mi magyarok, Európa földrajzi közepén elszigeteltségben, főként nyelvi elszigeteltségben élvén nem tehetünk mást, mint hogy az értelmiségi létre felkészítő stúdiumainkon tudatosan fordulunk más nemzetek jogi hagyományai és jelenkori tapasztalatai felé. A hagyományok őrzése mellett pedig a szemléletformálásra kell helyeznünk a hangsúlyt: az ember, a munka, az érték becsületére, a világra való nyitottságra.
Fotó: Mohai Balázs / Jogi Fórum
Melyek a főbb kutatásai területei?
Európai és hazai büntetőjog-történettel foglalkozom. Három nagy kutatási területem van: az egyik a német büntetőjog története, azon belül is a 18-19. századi jogtörténet. A másik témám a középkori egyházi bíráskodás, különös tekintettel a korabeli szentszéki törvénykezés. A harmadik pedig, amit azonban régóta nincs módom művelni, a szerzői jog története.
És a boszorkányperek?
A boszorkányperek is ott vannak a szívem csücskében. Ahogy öregszem, egyre erőteljesebb meggyőződésem, hogy a jogtörténet egyben kultúrtörténet is. Egy hónapig Jénában kutattam, és írtam egy dolgozatot a németországi boszorkányperekről. Az egykorú magyar jogérzéktől az a kíméletlen és módszeres, jogi köntösbe bújtatott boszorkányüldözés, ami Európa nyugati felében tombolt, idegen volt. Miközben a 17. század neves német jogtudósa, egyben bírája, Benedikt Carpzov személyéhez a kortársak húszezer halálos ítéletet kapcsoltak, amelyeket zömében boszorkányok ellen hirdettek ki, addig a magyarországi boszorkányperek száma jóval kevesebb volt, ráadásul a perek jó része felmentéssel vagy enyhe büntetéssel zárult.
Miért nem terjedtek el a boszorkányperek Kelet-Európában?
Ahol a jogi kultúra nem ágyazódott be mélyen a társadalom érték- és szokásrendjébe, ott nem voltak boszorkányperek. Európa keleti részén, az ortodox egyház által lefedett területeken, mint például Romániában és Oroszországban gyakorlatilag nem voltak boszorkányperek. Boszorkányok voltak, csak nem folytattak ellenük pereket. Az inkvizíció viszont valóságos boszorkányvadászatot rendezett. Ez az őrület a 16. századtól a 18. század derekáig tombolt. Gyakorlatilag akárkit megvádolhatott a rosszakarója, hogy az ördög felbujtására szemmel verte, megrontotta őt. A boszorkányság szoros kapcsolatban állt azzal a vallásos világképpel, melyben az immanencia és a transzcendencia virtuális egységet alkotott. Úgy képzelték, hogy ha a gondviselő Istennel és szentjeivel valóságos kapcsolat létesíthető, akkor ugyanez a helyzet a Gonosszal is.
Mi árulta el a boszorkányokat?
Korabeli forrásokból tudjuk, hogy a néphit szerint a boszorkányok nagyon könnyűek voltak, a vádlók pedig igyekeztek jogilag is alátámasztani az ítéletet. Ezért próbáknak vetették alá a megvádolt személyeket. Ilyen elterjedt módszer volt a hidegvíz próba. A boszorkánynak vélt személyt mélyen vízbe lógatták. Ha a víz „befogadta” (azaz megfulladt), akkor felmentették, mert a víz amúgy kiveti a bűnös (túl könnyű) személyt. Ha életben maradt a próba után, akkor jött az úgynevezett mérlegelés: hogy éppen merre billent a mérleg serpenyője, az persze a smasszerektől is függött, milyen súlyt helyeztek az egyik serpenyőbe.
A leghíresebb magyarországi ügy, az 1728-as szegedi boszorkányper volt.
Ami ráadásul koncepciós per volt.
Hogyan zajlott le ez a koncepciós per?
A per osztrák-német jogi mintára folyt, ami elsősorban inkvizíciós, azaz nyomozó pert jelentett. A vádlott személyből kínzásokkal és „próbákkal” igyekeztek kicsikarni a valódi tényállást. Az igazság kiderítése érdekében az akkori jogrendszer kényszereszközök használatát is megengedte. Német mintára alkalmazták az egykori istenítéletet, a vízpróbát az Alsó-Tisza partján. Három öregasszony nyomban vízbe fulladt, akiket ily módon ártatlannak tekintettek, ám ez rájuk nézve kevés vigaszt jelenthetett. Egy másik ordáliát is elővettek a bírák: a „mérlegelést.” A mérlegen a könnyű testsúly is a boszorkányságot bizonyította. A bírák Szegeden ráadásul abból indultak ki, hogy az ördög szabályos hadrendbe szervezte a vele szövetkezőket. A perben megtalálták a társaság főnökét és a boszorkányhad tisztségviselőit is. A szegedi perek bábái, javasasszonyai növényi eredetű gyógyszerekkel orvosoltak vagy éppen rontottak. Az egyik vádlott, Nagy Anna ellen az volt a vád, hogy az esőt, a harmatot, a halakat és a föld zsírját eladta – a törököknek. A perből az is kiderült, hogy Rózsa Dániel, a város hajdani bírája, az akkor már 82 éves öregember volt a titkos kenőcsök fő forgalmazója. A végítélet tizennyolc személyt érintett, akik közül hárman a börtönben meghaltak. Az 1728. június 26-án meghozott ítélet nyomán négy héttel később, július 23-án, vélhetően az áldozatokról elnevezett Boszorkányszigeten lobbant fel az a három máglya, amelyen hat férfit és hat nőt elégettek. Légrádiné Malmos Katalinnak előbb fejét vették, és csak teste került a máglyára. Végné Koncz Sára megégetését elhalasztották, mivel gyermeket várt. Őt és Bogadussánét 1729. március 7-én égették el, de előbb a fejüket vették.
Balogh Elemér (1958) a szegedi József Attila Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán végzett 1983-ban. Tanársegédként az intézményben maradt, és azóta is ott dolgozik. Az Európai Jogtörténeti Tanszék alapító vezetője, 2016 nyara óta a kar dékánja. Az egyetemen európai alkotmány- és jogtörténetet, valamint büntetőjog-történetet oktat. 1989-től három évig a freiburgi egyetemen tanult, ahol doktorrá avatták. 2002-ben egyetemi tanárrá nevezték ki. A Professzorok Batthyány Körének tagja. 2005-ben kilenc évre alkotmánybírónak választották. 2015-ben Szeged díszpolgára lett. 2016. július 1-jétől a Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának dékánja. Kilenc gyermeke és három unokája van.
