A bojtosúszós haltól a hontalansági egyezményig – „A nemzetközi jogi eredetű normák beépülése a magyar jogrendszerbe” című pályamunkájával nyerte el a tavalyi évben a Herczegh Géza Nemzetközi Jogi Emlékérmet dr. Molnár Tamás. A fiatal oktató-kutatóval, illetve közigazgatási szakjogásszal eddigi eredményeiről, pályája alakulásáról, terveiről beszélgettünk.
Hogyan alakult ki a nemzetközi jog iránti szeretete?
Már az egyetem alatt kezdődött. Tetszett nagyon, hogy a nemzetközi joggal nem kellett egy adott ország jogrendszerébe zárnom magam és a lehetőségek sem szűkültek be. Szerettem nemzetközi közegben mozogni, idegen nyelvet használni, ez már akkor nagyon érdekesnek tűnt. Harmadéves lehettem – akkor egy Erasmus ösztöndíjról tértem vissza és mivel a jog elég nemzetspecifikus tudomány, ott is a nemzetközi jog és az EU jog volt, ami szóba jöhetett – és az ELTE-n az oktató feltette azt a kérdést, hogy ki milyen pályára menne. A szokásos jogi szakterületeken kívül – bíró, ügyvéd, ügyész – ketten maradtunk, akik a nemzetközi szervezeteknél, vagy nemzetközi joggal képzeltük el a jövőt. Meg is lepett akkor, hogy a többiek nem akarnak a nemzetközi dimenziókkal foglalkozni.
Számomra ez mindig egy rendkívül izgalmas jogterület volt. Nem tudom ismeri-e a bojtosúszós maradványhalat. Ez egy kihaltnak hitt, négyszáz millió évvel ezelőtti faj, amit – ha jól emlékszem – 1938-ban újra felfedeztek és így ez az élő őskövület ablakot nyitott egy négyszáz millió évvel ezelőtti világra. A nemzetközi jog számos vonásában olyan kezdetleges, mint az egyes jogrendszerek a középkorban, vagy fejlődésük hajnalán. A szabályok esetlegesek, ütköznek is, nincs kötelező bíráskodás, hiányzik a központi szankciórendszer, az önsegély jellemző. Ezekkel a problémákkal megbirkózni nagyon színes és szép intellektuális kihívásokat hordoz. A másik szépsége, hogy míg általában véve a jogászok más területeken – természetesen, csak ha a határokon átívelve nézzük – nem igazán találják a közös nyelvet, (mindenkinek megvan a saját polgári joga, büntetőjoga, munkajoga stb.), addig a nemzetközi jogászoknak van egy „invisible college”-je, ahol az ember rögtön tudja, miről beszél a másik, ugyanazokat a fogalmakat, jogintézményeket és jogforrásokat használjuk bárhol a világon.
A mostani hallgatóira átragadt az Ön a nemzetközi jog iránti lelkesedése?
A Corvinuson „nemzetközi tanulmányok” szakosak a hallgatók, akiket tanítok, ez a köznyelv által diplomataképzőnek nevezett intézet, úgyhogy itt egyértelmű a nemzetközi jog, vagy nemzetközi szervezetek iránti elkötelezettség. Viszont a joghallgatók között – bár növekedett az érdeklődés – még mindig nem akkora, mint amennyi lehetőség lenne. A diákok között természetesen mindig van, aki szakkörnek tekinti az egyetemet, de vannak, akik nagyon komolyan veszik. Volt olyan hallgatóm, aki nem jogászként nemzetközi jogi LLM-re ment külföldre vagy PhD-t írt rangos nyugati egyetemen.
A tanításon túl a Belügyminisztérium Európai Együttműködési Főosztálya Migrációs és Határigazgatási Osztályán foglalkozik migrációs és menekültjoggal. Jól érzékelem, hogy mostanában megnövekedett a migráció és ezzel az Önök munkaterhe is?
A munkateher mindig is nagy volt. A régi-új minisztérium ebben a formában 2010-ben jött létre, amikor a 2011-es uniós elnökségre készültünk. A felkészülési időszak koncentrált munkát igényelt, ami az elnökség ideje alatt szinte emberfelettivé vált. Ez egyúttal egy hihetetlen szakmai kihívást és csúcsot is jelentett. A munkamennyiség azóta sem csökkent. Egyrészt azért, mert a migráció a belügyi tárgyú uniós együttműködésben – de akár más nemzetközi fórumokon is, így az ENSZ-ben, az Európa Tanácsban – mindenhol ott van, és ez, mint hagyományosan belügyi szakpolitika hangsúlyos szerepet kap a munkánkban. Globális síkon pedig soha nem volt még ennyi migráns, mint jelenleg. A százalékos arány ugyan nem biztos, hogy nőtt, de egy-két százalékos migráció a hétmilliárdos népesség esetében ma már kétszáznegyvenmillió személyt jelent. Míg régebben a migráció nem érintett mindenkit, most a világban bárki szabadon mozoghat. A technológiai fejlődéssel azonnal lehet tudni, hogy mi történik ötezer kilométerrel arrébb, mik a lehetőségek. Ebből az úgynevezett „glokalizáció”-ból is következik, hogy a migráció – ahogy a Nemzetközi Migrációs Szervezet fogalmaz – „megatrend” lett. Minden államot érint, legyen az kibocsátó-, tranzit-, vagy származási ország. A regionális érintettség miatt Európában – mint az Észak-Amerika melletti másik fő célrégióban – még erősebb a problémakör beágyazottsága, mint máshol. A Lajtától nyugatra eső uniós tagállamokban a migráció kérdésköre mindenhol a top három politikai téma egyike a mindenkori nagypolitikai napirenden. Magyarország kakukktojás abból a szempontból, hogy a nyugat-európai államokhoz képest nálunk még nem az első három politikai kérdés között szerepel a migráció.
Van speciálisan meghatározható szakterülete?
A minisztériumi munkámat illetően elsősorban a nemzetközi migráció joga, és az Unió migrációs joga, és ha még inkább be akarom szűkíteni, akkor a vízumjog, a visszafogadás, a visszatérés, az illegális migráció jogi aspektusai és a hontalanok védelme. A hontalanokról nem sokan tudnak, pedig jelenleg a földön tizenöt millióan vannak. Számuk Európában több mint hatszázezer. A hontalanságnak van migrációs vonulata is. Ha valaki elindul és államutódlás után „lezárják a kaput” előfordulhat, hogy lejár az útlevele és már senki nem ad neki újat. A Terminál című filmben láthattunk hasonlót. A film ugyan egy különleges helyzetet mutat be, de az realitás, hogy ma Magyarországon is több ezer hontalan élhet, jó részük még látensen. Szerencsésnek mondhatom magam, mert részt vehettem a hazai migrációs joganyag 2006-2007-ben lezajlott újrafogalmazásában. A hontalan személyek jogállásáról szóló nemzetközi egyezménynek Magyarország tizenegynéhány éve részese volt, de mivel a végrehajtása nem érvényesült, tulajdonképpen nem volt más, mint egy, a magyar jogrendszer testére aggatott dísz. 8 éve, amikor a hazai migrációs joganyagot újrakodifikáltuk, akkor a hontalanság kérdését is szabályoztuk. Én írhattam annak a 2007 óta létező közigazgatási eljárásnak a szabályait, amellyel azóta körülbelül 250 ember kapott hontalan státuszt idehaza.
Az egyetemi-elméleti vonalon pedig természetesen a nemzetközi jog és a magyar jog viszonya az egyik szakterületem (ebből írtam a PhD disszertációm, aminek továbbfejlesztett, monográfiaként is megjelent kézirati változatával pályáztam a Herczegh-emlékéremre), továbbá általánosságban az egyes normarendszerek (nemzetközi jog, EU-jog, belső jogrendszerek) interakciója és magának a jognak a „nemzetköziesedése”. Igyekeztem elmélyülni ezen túl a diplomáciai és konzuli jogban, a nemzetközi szerződések jogában, valamint az államfelelősség témakörével is behatóbban foglalkozom.
Most mit kutat?
Az elkövetkezendő három-négy évre tervezett kutatásom szorosabban kötődik a napi munkámhoz. A külföldiek kiutasítását vizsgálnám a nemzetközi jogban, illetve az Európai Unó jogában. Van ennek egy elméleti vetülete. Sokan vizsgálták úgy az Unió jogát, hogy „mennyire esett messze az alma a fájától”, azaz mennyiben önálló az uniós jog, mennyire, és mennyiben nincs köze már a nemzetközi joghoz. Ezt az autonóm felfogást egyre inkább megváltoztatta a luxemburgi bíróság gyakorlata. Ez a ’60-as években kialakított autonómia-doktrínát addig hangsúlyozta, amíg az uniós jog fiatal volt, és „védelemre”, önállóságra volt szüksége. A 2000-es évek óta az autonómia mellett egyre inkább érvényesül az a felfogás, hogy a nemzetközi jog egyébként az uniós jog integráns része, ahhoz nyitottan kell hozzányúlni, be kell fogadni. Egy kifelé nyitott kölcsönhatásról beszélhetünk. Én azt vizsgálnám, hogy hogyan hat az egyik a másikra oda- és visszafelé, és hogy ezen interakció során vajon tanúi lehetünk-e egy új típusú, új minőségű együttműködésnek. A külföldiek kiutasításának szabályzása egy konkrét példa, amelyen keresztül ezt az elméleti modellt – amiről azért már elkezdtek publikálni – próbálom majd igazolni, vagy cáfolni. Másrészt magának a jogterületnek a bemutatását részletes feltérképezését, összehasonlító analízisét végezném el.
Mondana pár szót a Herczegh Géza díjról és a nyertes pályaműről?
A Herczegh Géza Nemzetközi Jogi Emlékérem viszonylag új, már csak azért is mert Herczegh Géza professzor nem olyan régen, 2010-ben hunyt el. Szellemi hagyatékának gondozója Kovács Péter professzor, alkotmánybíró, ő hívta életre a díjat. Meghatározott feltételekkel lehet pályázni. 35 év alatti kutatók nyújthatnak be nemzetközi jogi témájú pályázatokat. Olyan altémák vannak megjelölve, melyekben Herczegh Géza kutatott, nagyot alkotott, vagy amelyek közel álltak hozzá. Egyik ilyen egyébként a nemzetközi jog és a belső jog viszonya, a nemzetközi jog és az alkotmánybíráskodás kapcsolata. Pályázni lehet az előző évben megvédett PhD disszertációval, vagy kiadott könyvvel, vagy monográfia terjedelmű kézirattal. Én ennek a könyvnek a kiadó által elfogadott kéziratával pályáztam (Molnár Tamás: A nemzetközi jogi eredetű normák beépülése a magyar jogrendszerbe. Budapest, Dialóg Campus, 2013)
Hogyan kezdődött a tanítás?
Annak idején az ELTE Jogi Karon FEB-es (Felvételi Előkészítő Bizottság) voltam, „töris” szeminárumvezető. Jó móka volt, sok marhaságot csináltunk, amit nem biztos, hogy mind elmesélnék. Viszont nagyon jó közösség alakult ki, igen komoly szakmai háttérrel. A történelem iránti szeretetemet így az egyetemi évek alatt is kiélhettem. Nagyon megszerettem ezt a légkört: a felkészülést, a tudás átadását, az örömöt, ha átmegy a mondanivaló, a visszacsatolást. Akkor az volt a siker mércéje, ha valakit felvettek az egyetemre. A közeg, a rendszeres visszacsatolás, az agytorna megragadott. Szerettem volna tanítani egyetem után is. Maradhattam volna a nemzetközi jogi tanszéken, de mivel európai közigazgatási ösztöndíjas voltam, a közigazgatásban kellett elhelyezkednem. A tanszékkel megmaradt a jó kapcsolatom, ők ajánlottak Bokorné Szegő Hanna mellé tanársegédnek a Corvinusra (akkor még Közgáz), ahol kiálltam a felvételi interjúk próbáját. A végzés utáni évben megmaradt a kettősség, főállásban dolgoztam a közigazgatásban és mellékállásban – de annál nagyobb szívvel – tanítottam-kutattam is. Ez máig így van. Nagy szerencsém, hogy a főnökeim, vagy az életemben meghatározó szereplők a gyakorlat és az elmélet kettősségét mindig támogatták, támogatják. Bokorné Szegő Hanna, akit egyik mesteremnek tekintek, az alapos dogmatikai felkészültséget és az elmélyült elméleti hátteret a gyakorlati munka biztos hátterének tartotta. Életszagú gyakorlati példákkal hitelesebb, több, és gyakorlatiasabb elméleti tudás adható át. A minisztérium pedig az oktatásból fakadó szélesebb körű elméleti tudással felvértezett, rendszerező és analitikus, egyszóval sokrétűbb szakembert alkalmazhat.
Hogy bírja ezt a terhelést? Mivel kapcsol ki?
Természetesen semmiképpen sem akarom magam Berzsenyihez hasonlítani, de mindig ő jut eszembe, mivel nappal a birtokot igazgatta és éjjel írt. Annyiban hasonlítunk, hogy az egyetemi, tudományos dolgokat én is leginkább éjjel csinálom.
Ami a kikapcsolódást illeti, versenyszerűen (szigorúan amatőr persze) teniszezek és fallabdázom, valamint hobbiszinten síelek, túrázom, talán ez mind segít a regenerálódásban. Olvasni is szeretek, bár a szakirodalom mindig elsőbbséget élvez a szépirodalommal szemben, úgyhogy van könyv, amit öt éve olvasok.
No meg persze a család, a szeretteim és a jóbarátaim. Ők is sokat töltenek, és velük mindig ugyanolyan gondtalan és felvillanyozó az együtt megélt élmény, mint a diákévek alatt, Esztergomban vagy az ELTE-n.
Molnár Tamás 2003-ban az Eötvös Loránd Tudományegyetemen (ELTE) jogi diplomát, 2006-ban a Brüsszeli Szabadegyetem (ULB) Európai Jogi Intézetében LLM fokozatot szerzett EU-jogból. 2007-ben közigazgatási szakvizsgát, majd 2010-ben jogi szakvizsgát tett. 2010-ben a firenzei European University Institute Európai Jogi Akadémiáján az EU-jogi szekcióban Diplomát szerzett. 2013-ban az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán doktori fokozatot szerez nemzetközi jogi témával. 2003-ban az MTA Pro Scientia Aranyérem kitüntetettje. 2003-tól a Budapesti Corvinus Egyetem Nemzetközi Tanulmányok Intézetében oktat (jelenleg adjunktusként) nemzetközi közjogot, valamint nemzetközi és európai uniós migrációs jogot. Vendégoktatóként rövid kurzusokat tartott a római „La Sapienza” Egyetemen, illetve az Université de Paris III – Sorbonne Nouvelle Egyetemen. Számos hazai és külföldi konferencián adott elő. Az Országos Nemzetközi Jogi Jogesetmegoldó Verseny egyik főszervezője.
Emellett 2003-tól a központi közigazgatásban dolgozik (korábban az Igazságügyi Minisztérium, majd Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium, jelenleg Belügyminisztérium), 2010 októberétől a BM Európai Együttműködési Főosztályán a Migrációs és Határigazgatási Osztály vezetője. 2008 júniusától 2011 végéig az Európa Tanács migrációért felelős bizottságának (CDMG) nemzeti szakértője, illetve 2010-2011-ben a CDMG Büró tagja. Ugyancsak 2008-tól az EU Tanácsának Migráció-Kiutasítás Munkacsoportjában, valamint Vízum Munkacsoportjában magyar delegált. A 2011. évi magyar EU-elnökség idején előbbi munkacsoport-vezetője, utóbbiban elnökségi stábtag, továbbá a Bevándorlás, Határigazgatás és Menekültügy Stratégiai Bizottságának (SCIFA) munkacsoportvezető-helyettese volt. 2010 óta az ENSZ Menekültügyi Főbiztosság (UNHCR) ad hoc szakértője hontalansági témákban. Három nyelven (magyar, angol, német) több, mint negyven publikáció szerzője európai uniós jogi, nemzetközi jogi, migrációs jogi és alkotmányjogi témákban (bővebben).Az International Law Association (ILA) – Hungarian Branch, a European Society of International Law (ESIL), a Fédération internationale de droit européen (FIDE), a European Network on Statelessness (ENS); a Magyarországi Európa Társaság (MET), a Magyar Politikatudományi Társaság (MPTT), a Magyar ENSZ Társaság, valamint a Pro Scientia Aranyérmesek Társaságának tagja. Az Acta Humana. Emberi jogi közlemények c. szakfolyóirat szerkesztője és a Hungarian Yearbook of International Law and European Law társszerkesztője. E-mail: tamas.molnar@uni-corvinus.hu; tamas.molnar@bm.gov.hu
