Fülöp Sándort (a jövő nemzedékek érdekeinek védelmét ellátó biztoshelyettes, AJBH) a Rio+20 konferencia kapcsán a világkonferencia eredményeiről, továbbá az Alaptörvényről és a jövő nemzedékek érdekinek hazai képviseletéről kérdeztük.
George Monbiot szerint a Rio+20 konferencia a kollektív vezetés első világháború óta bekövetkezett legnagyobb kudarcának számít. Mi a benyomása, mint résztvevő a konferenciáról? Valóban akkora kudarcként értékelhető, mint ahogy azt szinte mindenhol olvasni lehet? Lehet, hogy valójában nem is kudarc, hanem egyfajta természetesen következmény az, amit most látunk?
Rio+20-tól valójában senki sem várta a 20 évvel ezelőtti riói Föld Csúcs eredményeit. Akkor a világ egy igen lelkes periódust élt át, egyebek között a közép-kelet európai rendszerváltások miatt. Úgy érezték, hogy miután a világrendszerek szembenállása megszűnt, most már csak a globális környezet kérdését kell megoldani, ami nem lehet gond, hiszen minden erőforrásunk, szellemi kapacitásunk immár rendelkezésre áll. Valóban, több mint 8 éves intenzív előkészítés után három kötelező nemzetközi szerződést hoztak tető alá (a legégetőbb témákban, a klíma és a biodiverzitás kérdésében, amihez a fejlődők felé tett gesztusként csatlakozott az elsivatagosodás), a negyedikhez, az erdővédelmi konvencióhoz is csak kevés hiányzott (végül a fejlődők ellenállásán ez a téma meghiúsult), és a nem kötelező dokumentumok, a Riói Alapelvek és az Agenda 21 is a világ környezetpolitikájának és környezetjogának alapvető forrásaivá váltak.
Ehhez képest a Rio+20 világkonferenciát legjobb indulattal is csak 2 éves előkészítés előzte meg, újabb kötelező szerződések megkötésének lehetősége fel sem merült, a déli és északi országok közötti ellentétek megoldhatatlanná váltak és már az is rendkívüli eredménynek számít, hogy a konferenciát sikerült megrendezni és valamilyen záródokumentumot el tudtak fogadni. A záródokumentumból a házigazda brazil kormány kezdeményezésére kihagytak minden olyan bekezdést, amit bármelyik ország, bármilyen okból is kifogásolt, így az „Ilyen jövőt akarunk” valóban meglehetősen jelentés nélküli, tétova szöveg lett. Benne van ugyan nagyon sok program, együttműködés elkezdésének szándéka, de hát majd meglátjuk, ezekből mennyi valósul meg, kicsit csalóka a Rio+20 konferenciát az ígéretei alapján megítélni, bár mást aligha tehetünk, hiszen egyebet sem tartalmaz.
Hogyan értékeli mindezen túl a The Future We Want című anyagot?
Az „Ilyen jövőt akarunk” című közös nyilatkozatban benne van minden, amit a fenntartható fejlődés eszmeköréből nem szeretünk. A fogalom gazdasági, társadalmi elemei ahelyett, hogy kiegészítenék, segítenék a környezetvédelmi elemet, mintegy kioltják, elfedik azt. Az egész olyan, mint egy monumentális vállvonogatás: „Hogyan gondolhatná bárki is, hogy ráérünk környezetet védeni, amikor embereink éheznek, gazdaságunk pedig az összeomlás szélén áll!?” A dokumentum 4. pontjában megvalósul a környezetvédők rémálma: a fenntartható fejlődés a gazdasági fejlődés ütemének töretlenségeként jelenik meg. Az első környezetvédelmi utalás (klímaváltozás) a 25. pontban található, a második (katasztrófák és terrorizmus együtt) pedig a 29-ben.
Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy a legjobb, amit a környezetvédők most tehetnek, az, hogy a riói dokumentum pozitív oldalaira igyekeznek építeni. A zöld gazdaság eszméje is felfogható úgy, mint ami feloldja a környezetvédelem és a méltányos társadalmak közötti látszólagos szembenállást. Hiszen a környezeti katasztrófákat nem az éhező tömegek nem létező fogyasztása okozza, és az sem vezetne érzékelhető többlet-környezetterheléshez, ha számukra megfelelő életkörülményeket biztosítanának, különösen, ha ezt a jelenleginél méltányosabb elosztással, az országok közötti és a társadalmi szakadékok szűkítésével érnék el.
A környezetvédelem globális intézményeinek fejlődése is megvalósulhat a Rio+20 értekezlet nyomán. A záródokumentum előirányozza, hogy az ENSZ Közgyűlésének 2013-ban esedékes 68. (tehát nem a soron következő) üléséig javaslatokat kell kidolgozni arra, hogy a CSD (a Fenntartható Fejlődés Tanácsa) hogyan válhat a világ környezetvédelmének magas szintű fórumává. Az ENSZ 1972-ben létrehozott Környezetvédelmi Programjának (UNEP) régóta esedékes intézményes megerősítése is haladt előre. Az „Ilyen jövőt akarunk” előirányozta, hogy már az őszi 67. közgyűlésen terjesszenek elő tervet a szervezet pénzügyi megerősítésére, illetőleg ezzel szoros összefüggésben arra, hogy a jelenlegi 54 önkéntes résztvevő tagállam helyett univerzális tagsága lehessen az UNEP-nek.
Magyarország milyen delegációval volt jelen a konferencián?
Sajnos semmilyen kapcsolatom nem volt a hivatalos magyar delegációval, a Világ Jövő Tanácsa (World Future Council – WFC) nemzetközi szervezet tanácsnokaként vettem részt a rendezvény civil és tudományos programjain. 5 különböző kísérőrendezvényen, ún. side event-en és szatellit konferencián tartottam előadást és egy sajtótájékoztatót is tartottunk Peter Davissel a jövő nemzedékek walesi parlamenti biztosával együtt. Ezzel együtt figyelemmel kísértem a magyar diplomácia munkáját és Áder Elnök Úr felszólalását is. Úgy gondolom, valamennyien büszkék lehetünk arra, hogy Magyarország a világon először hozott létre a jövő nemzedékek védelmére szolgáló ombudsmani intézményt, ami sok más országban példaként szerepelt és számos a riói konferenciára készült dokumentumban hivatkozási alap volt. A WFC globális jövő nemzedékek ombudsman programjában is vezető szerepet kapott a magyar példa, így tehát jelentős szerepünk volt abban, hogy ez az intézmény a Rio+20 konferencia után rövidesen létrejöhet.
Hogyan készültünk a Rio+20-ra?
A Vidékfejlesztési Minisztérium Környezetvédelmi Államtitkársága rendezvénysorozatot szervezett az előkészületek jegyében, ahol bemutatták a készülő záródokumentumot és az azzal kapcsolatos magyar álláspontot. E rendezvények sorában én is örömmel fogadtam el a meghívást a civil találkozóra, valamint a szomszédos államok környezetvédelmi miniszterei, illetőleg képviselőik számára rendezett konzultációra. Az állami szerepvállaláson túlmenően a civil szervezetek is készültek Rióra, így a Védegylet és más szervezetek megfogalmaztak egy világjogi koncepciót, az MTVSZ pedig kiadott egy értékelést és javaslatokat tartalmazó füzetet a konferenciáról.
Sokak szerint az okozza a legnagyobb problémát a nemzetközi porondon, hogy vannak olyan fogalmak (így pl. a fenntartható fejlődés), amelyeket nem vagy csak nagyon nehezen lehet definiálni. Ön egyetért ezzel?
A fenntartható fejlődés fogalma valóban ellentmondásos, mégpedig véleményem szerint alapvetően azért, mert valójában nem egy, hanem két fogalomról van szó. A fenntartható fejlődésnek van egy finális, az eredményre irányuló fogalma, ami összhangban van az eredeti, Brundtland Bizottság által adott definícióval. Eszerint semmilyen módon sem tehetjük meg, hogy az utánunk következő nemzedékeket a jelenlegi nemzedékekhez képest rosszabb helyzetbe hozzuk az erőforrások és a környezet terén. Kötelességünk gyermekeink és unokáink számára legalább azokat az életlehetőségeket meghagyni, amiket mi magunk élvezhettünk. A másik, procedurális, gondossági megközelítés pedig úgy szól, hogy „hát igen, megtesszük, amit lehet, de a jelenlegi gazdasági fejlődés törvényszerűségeit, azaz a természetben található szabad javak felélésén alapuló ún. fejlődést nem adjuk fel, nem is módosítjuk”. Sajnos a Rio+20 konferencia, a fejlődők (az ún. G-77 országok) és a fejlett országok teljes egyetértésében ez utóbbi meghatározás uralkodóvá válása látszott.
Az alapvető jogok biztosának helyetteseként a konferencia után milyen feladatok hárulnak Önre és általában is hazánkra?
Magyarország fontos szerepet vállalt az egészséges ivóvízzel kapcsolatos problémák feltárásában, gondozásában, remélhetőleg a tervbe vett világkonferenciát sikerül majd megrendezni, illetőleg ennek segítségével vezető szerepet vívhat ki az ország ebben a rendkívül nehéz kérdéskörben. Az ENSZ két éve nyilvánította alapvető emberi jognak az ivóvízhez és a szanitációhoz (alapvető higiénéhez) való hozzájutást, azonban ezek megvalósítása a globális felmelegedés, a fenntarthatatlan ipari és mezőgazdasági gyakorlat és a kezelhetetlen megapoliszok világában csaknem megoldhatatlan feladatot jelent. Biztoshelyettesként, amíg lehetőségem lesz rá, igyekszem majd segíteni ezt a folyamatot, illetőleg a továbbiakban is részt szeretnék venni azokban a nemzetközi akciókban, amelyek a jövő nemzedékek intézményes védelmének megerősítését szolgálják.
Milyen esélyeket látott a két magyar kezdeményezés, az ENSZ-szintű fenntartható fejlődés biztosa és a világjogi kezdeményezés sikerét illetően?
Ban Ki-moon ENSZ főtitkár a konferencia utolsó napján a Youth Major Group-pal együtt tartott sajtótájékoztatóján bejelentette, hogy rövid időn belül kinevez egy magas szintű képviselőt a jövő nemzedékek számára. Ez kétségtelen sikert jelent mindazoknak, akik az elmúlt években ezért az intézményért lobbiztak, elsősorban a WFC-nek, mely szervezet olyan hatékony lobbitevékenységet fejtett ki, hogy a globális jövő nemzedékek ombudsmanra vonatkozó részletes javaslata bekerült az „Ilyen jövőt akarunk” tervezetébe és egészen a legutolsó pillanatig benne is maradt. Ekkor jött a brazil kormány eléggé szerencsétlen megoldása, amivel minden vitatott pontot feláldozott a szövegben, ám a történetnek még nem volt vége. A mexikói ENSZ nagykövet jószolgálati missziót teljesítve újabb, kompromisszumos javaslatot fogalmazott meg az ombudsmanról, amit a G-77 országok is megfontolásra érdemesnek tartottak. Sajnos, miután látták, hogy más meghatározó országcsoportok nem állnak ki emellett a javaslat mellett, újból lesöpörték az asztalról a jövőt szolgáló intézményi megoldást. A szövegben csupán egy utalás maradt meg, miszerint a konferencia felkéri az ENSZ főtitkárt, hogy a későbbiekben terjesszen elő javaslatokat a generációk közötti igazságosság erősítésére – ennek tett eleget Ban Ki-moon rendkívüli gyorsasággal.
Ami a világjogi kezdeményezést illeti, sikerként könyvelhető el, hogy az „Ilyen jövőt akarunk” szövegében benne maradt egy utalás a természet jogára, amit az államoknak figyelembe kell venni gazdasági és szociális programjaik megvalósítása során.
Hazai vizekre evezve, térjünk rá a nemrég hatályba lépett Alaptörvény és a környezetvédelem kapcsolatára. Hogyan érintette az Alaptörvény hatálybalépése? Korábban kimondottan dicsérte az Alaptörvénynek a környezetvédelemmel foglalkozó részeit. Fenntartja még a véleményét?
Az Alaptörvény aláírásának napján, 2011. április 25-én a Jövő Nemzetékek Országgyűlési Biztosának Irodája (JNO) állásfoglalást adott ki, amiben üdvözölte a jövő nemzedékek érdekeinek védelmét szolgáló új alkotmányos rendelkezéseket. Ma is úgy gondolom, hogy Magyarország a világon eddig egyedülálló módon rendelkezett a természeti erőforrások védelméről, így például az Alaptörvény kimondja, hogy a jövő nemzedékek érdekeire az ország költségvetési politikájában is figyelemmel kell lenni. Az intézményi oldalon az Alaptörvény egy a Parlament által közvetlenül, minősített többséggel megválasztott helyettest rendelt a jövő nemzedékek érdekeinek képviseletére. Ez a megoldás nyilvánvalóan egy kompromisszum eredménye lett, a JNO teljes megszűnését követelő gazdasági, politikai erők és a jövő nemzedékek intézményes képviseletének követelménye között.
Hogyan tud együttműködni az alapvető jogok biztosával? Vannak olyan területek, amelyekért „meg kell küzdenie”?
Az Alaptörvény és az új Ombudsmantörvény adta kereteken belül működök együtt az alapjogi biztossal, igyekszem elősegíteni, hogy ebben az összetett hivatalban a környezetvédelmi témák minél nagyobb hangsúlyt kapjanak. Úgy látom, hogy nem kell különösebben küzdenem ezekért a témákért, az ombudsman maga is fontosnak látja őket. Ezzel együtt természetesen vannak az új intézményi megoldásnak korlátai, ahogy általában is a környezetvédelmi portfólió beolvasztásának más intézményekben Magyarországon és külföldön egyaránt. A környezetvédelem önálló, rendkívül összetett szakma, egy sajátos rendszerszerű, problémaorientált megközelítéssel. Ezt más, gazdasági, társadalmi jogokkal, programokkal együtt kezelni rendkívül nehéz, elvi okok miatt is. Az élet, az egészség védelme, legyen szó a jelen vagy a jövő generációkról, mindenképpen elsőbbséget követel, ezt pedig ezekben az integrált intézményekben nem lehet megfelelően biztosítani, a környezetvédelemnek – ha tetszik, ha nem – „be kell állnia a sorba”. Ezt illő szerénységgel meg is tesszük, de közben csendben figyelmeztetünk e sommás megközelítés veszélyeire, a közelgő katasztrófákra.
Mi lett a korábbi, folyamatban lévő ügyekkel? Le kellett zárni vagy tovább tudta vinni őket?
Szinte valamennyi korábbi, még folyamatban lévő ügyünket tovább folytatta az új ombudsmani intézmény, a legtöbbjüket már le is zárta. Látható fontosságot tulajdonított ezeknek az ügyeknek a vezetés, hiszen soknak közülük igyekezett megfelelő sajtóvisszhangot is biztosítani.
