Dr. Garai Borbálával, Magyarország Európai Unió mellett működő Állandó Képviseletének igazságügyi szakdiplomatájával beszélgettünk a soros elnökség szakmai kihívásairól és a felkészülési időszakról, továbbá a legfontosabb jogharmonizációs lépésekről, különösen a büntetőjog terültén. Megkérdeztük továbbá az EU jövőjéről, az aktuális bővítési kérdésekről.
Soros elnökségünk – legalábbis a felszínen – elsősorban a hazai belpolitikai botrányok nyomán volt hangos, s igen kevés szó esett az érdemi munkáról és eredményekről – még kevesebb a jogharmonizációról. Ön a büntetőjogi munkacsoport vezetőjeként rálátott és alakítója volt ezeknek a viszonylag kevés figyelmet kiváltó területeknek. Milyen eredményei voltak az elnökségnek?
E hat hónap alatt a büntetőjogi területen az uniós jogalkotási munka minden lehetséges fázisában megmutattuk magunkat. A többes számot az indokolja, hogy az Állandó Képviseleten három, a minisztériumban öt-hat ember bedolgozott ennek a jól működő kis elnökségi csapatnak.
Az elnökségi csapat eredményeire az első példa az áldozatvédelmi útiterv elfogadása, amelyet Brüsszelben „Budapest Roadmap” néven ismernek. Ez egy olyan tanácsi döntés, tulajdonképpen program-meghatározás, amelyben a tagállamok elkötelezték magukat a szükséges jogalkotási lépések megtárgyalása és elfogadása mellett. Az első intézkedés tárgyalása azóta már javában folyamatban van. Szerettünk volna a soron következő áldozatvédelmi intézkedéseknek arculatot adni, azáltal, hogy azt Magyarországhoz, Budapesthez kötjük, és ez a kifejezés valóban átment a köztudatba.
A második sikeres példa a számítógépes bűncselekmények elleni küzdelemmel kapcsolatos irányelv-tervezet. E tervezet igyekszik a technikai fejlődéséhez igazítani a korábban már részben harmonizált büntetőjogi szabályozást, és többek között a botnetekkel szembeni fellépés terén tudna megfelelő szabályozást bevezetni Európa-szerte. Sokan hallottak már a botnet terjedéséről, a spoofing, phishing jelenségekről, azt mindenki tudja, hogy ez a sok idegen szó mind új bűnözési formákat takar, de hogy hogyan lehetne fellépni ellenük, azt ki kellett találni. A magyar elnökség alatt lezártuk a Bizottság által kidolgozott tervezet tárgyalásának első szakaszát: létrejött az ún. „általános megközelítés”, ami a Tanács álláspontját foglalja össze, ez egy mandátum, ami alapján a másik jogalkotóval, az Európai Parlamenttel a tárgyalásokat folytatni lehet.
Az általános megközelítés elérésénél nehézséget jelentett, hogy az uniós büntetőpolitika viszonylag nehéz napjait éli, minden intézmény a helyét keresi a Lisszaboni Szerződés óta átalakult struktúrában. Egyfelől közhely, hogy közös célok eléréséhez közös eszközöket kell találni, tehát létezik az elvárás a jogközelítés iránt, másfelől azonban a tagállamok lelkesedése a közös fellépés iránt erősen lanyhult, nem szeretnék a szuverenitásukat tovább nyirbálni, és ha konkrétan bűncselekményekről van szó, maguk határoznák meg a tényállást, valamint a büntetési tételeket is. A Tanácsban pedig e kormányok képviselői szavaznak. Ez az általános megközelítés mégis szépen, ellenszavazat nélkül el lett fogadva az igazságügyi miniszterek júniusi tanácskozásán. A szöveg szakmailag kiegyensúlyozott, előremutató lépéseket tartalmaz. Egyetlen rendelkezés, amelyet pedig tényleg szinte utolsó csepp vérünkkel védtük, kimaradt a tervezetből: az ún. spoofing, azaz a személyazonosító adatokkal való visszaélésre épülő számítógépes csalás, nem kapott helyet a tervezetben, mivel a tagállamok szeretnék, ha a közeljövőben a Bizottság az ún. identity theft problémát globálisan kezelné, és ennek része lenne a spoofingra adott büntetőjogi válasz is. Ez egy kicsit sajnálom, de ez önmagában nem ront az összképen.
A harmadik példa a gyermekek szexuális kizsákmányolása elleni küzdelemről szóló irányelv. Azt hiszem, itt jutottunk el a legmesszebb a teljesíthető célok közül, bár ennek a szakmai közvélemény még nem látja az eredményét. Ez volt egyben a legnagyobb kihívást jelentő feladat. A három intézmény (Bizottság, Tanács, EP) között folytatott trialógus tárgyalások – különösen a megromlott intézményi kapcsolatok miatt – nagyon nehézzé tették a helyzetünket. A Lisszaboni Szerződés óta az intézmények a helyüket keresik a háromszögben, amelyről most csak annyit látunk, hogy az semmiképpen nem egyenlő szárú háromszög lesz, és hogy néha komoly tervezetek süllyednek el miatta. Ebben a harcban egy-egy szakpolitikai kérdés néha áldozatul esik a nagyobb formátumú politikai, intézményközi vitáknak, jelen esetben is majdnem ez történt. Ha azonban sikerül a három intézménynek megállapodásra jutni, akkor a tervezet gyakorlatilag „sínen van”, létrejön a politikai megállapodás, vagyis a szöveg ezt követően már csak néhány hónapos nyelvi lektoráláson meg keresztül, és egy fél éves csúszással megjelenik a kihirdetett jogi aktusok között. Ez a néhány hónapos szükségszerű csúszás persze nagyon megváltoztatja az elnökség esztétikáját, hiszen a laikusok nem tudják, hogy néhány hónapot vissza kell számolni minden megjelenő jogi aktus esetében. A magyar elnökség alatt e fontos dossziéban a megállapodás szinte az utolsó pillanatban jött létre. Júniusban végig azt éreztük, hogy közel a megállapodás, de még valami hiányzik: a helyzet valamilyen külső okból romlott, majd megint javult; mi az utolsó percig tárgyaltunk az EP-vel, és a nagykövet végül a legutolsó COREPER ülésen, az elnökség utolsó előtti napján írta alá a levelet, amelyet az EP-nek ilyenkor meg szokás küldeni a várható megállapodás szövegével. Voltak nagyon feszült pillanatok a tárgyalásokon, amikor a józan érvek nem használtak; a tárgyalást vezető kollégám még néha blöffölt is, és igaza lett. Mivel hosszú éjszakákat töltöttem e tervezet szövegezésével, majd fárasztó nappalokat azzal, hogy a többi tagállamnak eladjam, ami a kompromisszumok közül ésszerűen eladható, nagyon nehéz percek voltak ezek, de az eredmény azt bizonyítja, hogy a tárgyalási stratégia ebben a nehéz helyzetben nagyon sikeres volt, amihez persze kellett a magyar tárgyalónak ebben a közegben szerzett többéves rutinja. A megállapodás végül kialakult, méghozzá úgy, hogy a Tanács és az EP is nyertesnek érezheti magát, hiszen a kialakult szöveg átfogó, minden részletre kiterjedő szabályozást kínál a gyermekek védelme érdekében. Az irányelv néhány hónap csúszással fog megjelenni a Hivatalos Lapban, és biztos vagyok benne, hogy sokan nem fogják tudni, ez a kompromisszum valójában a magyar elnökség érdeme. Ugyanezen logika alapján persze mi megkaphatnánk az emberkereskedelem elleni küzdelemben szerzett babérokat a belga elnökség helyett. Annak idején a belga elnökség ugyanígy járt az emberkereskedelem elleni küzdelemről szóló irányelvvel: a munkát ők végezték el, ám e nyelvi ellenőrzések miatt a magyar elnökség idején került sor az elfogadásra.
A fenti példák mind a jogharmonizációt érintik. Hogy teljes legyen a kép, meg kell említenem a bűnügyi együttműködés terén elért sikereket is. A bűnügyi együttműködésre egy külön munkacsoport jött létre, amelyet jelentős tapasztalatokkal rendelkező minisztériumi kollégám vezetett. A bűnügyi együttműködésben hiányoznak az átfogó jogi aktusok, pontosabban az egységes szabályozás, ezt azonban uniós szinten, legalábbis a nyomozás során szükséges intézkedések tekintetében, egy új tervezet megvalósítaná. A magyar elnökség erőfeszítéseinek eredményeként az általános szabályok tekintetében sikerült megállapodást elérni, ami azért nagy szó, mert a tervezetet Belgium kezdeményezte korábban, éppen azzal a céllal, hogy ez számukra lehet eredményes dosszié, nekik azonban a legőszintébb lelkesedés sem volt elég ahhoz, hogy lezárják akár az általános részt, és ezzel nem a belga kollégáimat minősítem. A belgák az egyik legjobb elnökséget adták, részben az integráció iránti feltétlen elkötelezettségük, részben a felhalmozódott tapasztalatuk miatt.
Milyen személyes és szakmai felkészülést igényelt az elnökség lebonyolítása? Milyen személyes tapasztalatokat szerzett a félév során?
Az elnökségi stáb számára a felkészülés rendkívül hosszú ideig, mintegy négy évig tartott; az elnökség előtt mintegy négy évvel osztották ki a feladatokat, és kezdték meg a nyelvi képzést is, amellyel a felzárkóztatás volt a cél. Az uniós elnökségben résztvevők felkészültsége szempontjából talán a nyelvtudásnak volt a legnagyobb jelentősége, és ez az, ami sokakból eleinte hiányzott, de a képzésnek meglett az eredménye. A szakmai felkészülés kapcsán pedig a munkacsoport-vezetők képzését emelném ki, ebben a körben a dokumentumok kezelésétől kezdve a munkacsoportok beosztásának és levezetésének fortélyain keresztül még a szinkrontolmácsolás nehézségeibe is beavattak mindenkit. Mindenkinek meg kellett tanulnia úgy beszélni az anyanyelvén, hogy húsz tolmács ugyanazzal a beszédtempóval pontosan át tudja adni a mondanivalót. Látszólag egyszerű a feladat, mégis meglepően sokaknak okozott ez nehézséget.
A személyes tapasztalatokra áttérve, a gyermekek kizsákmányolásáról szóló irányelv, amelyben az intézmények közötti egyeztetés teljes mértékben magyar elnökség alatt történt, tartogatta a legtöbb meglepetést. Ez a dosszié a magyar elnökség egyik legnagyobb sikerének tekinthető, a hat hónapból ezzel a témával foglalkoztunk a legtöbbet, és emiatt hallgattuk végig a legtöbb indulatos vitát is. Számomra ez a folyamat értetett meg sok mindent az Unió működésével, az erőviszonyokkal kapcsolatban, amelyek támpontot adnak olyan kérdésekben is, amelyeket laikusként szemlélek. Ugyanakkor erre a feladatra, azaz az intézmények közötti egyeztetésekre volt a legnehezebb felkészülni. Többek között ebben a folyamatban is sokat jelentett a trió-tagok segítsége. Bár szerintem a magyar és a belga hozzáállás sok tekintetben messze áll egymástól, a hónapok során jól összecsiszolódtunk, és sok segítséget kaptunk tőlük. Az összes zárt ajtók mögötti intézményközi tárgyalásra elhívtak, hogy lássam, mire számíthatok. Ez azért jelentett nagyon sokat, mert az elnökség előtt nagyon kevés ismeretünk volt arról, hogy az intézmények közötti egyeztetés, az ún. trialógus hogyan zajlik; bár a szakirodalomban felkutattuk mindazt, amit elméletileg tudni lehetett róla, a gyakorlatban minden másként alakult, és a személyes kapcsolatokat is ki kellett alakítani.
Végső soron az elnökség sikeréhez jó nyelvtudás, nagy lendület, és hatalmas munkabírás kellett, ugyanakkor szerintem ez együtt a siker titka. Mivel a magyarok számára ez volt az első elnökség, a bizonyításvággyal mindezek együtt jártak. Kellett ugyanakkor néhány munkamódszer, amit nem tanítottak, és amire sokszor menet közben magamtól jöttem rá. A közvetlen kollégákkal ápolt jó kapcsolat mellett a legfontosabb az volt, hogy az összeegyeztethetetlen álláspontot képviselő tagállamok a jelenlétemben, a segítségemmel oldják meg a problémát. Konkrétan emlékszem például, hogy a német és a francia képviselő a számítógépes bűncselekmények elleni irányelv tárgyalásánál hosszabb ideje egy utolsó, de lényeges kérdésen vitatkozott a munkacsoport üléseken, és nem látszott a megállapodás iránya, mert a tagállamok harmada az egyiket, a másik harmada a másikat támogatta, a többi pedig hallgatott. Az általunk felajánlott kompromisszumok mindegyikével kapcsolatban volt valami kifogásuk. Ekkor azt kellett elérni, hogy a jelenlétemben ők ketten kössenek egy szakmailag elfogadható kompromisszumot – ilyenkor gyors telefonhívásokra volt szükség Párizsba és Berlinbe – és ha ez megszületett, akkor az volt a dolgom, hogy ezt elfogadtassam a többi tagállammal. Akármilyen kompromisszumot én sem fogadtam volna el, de megfelelő felkészültségük alapján bíztam benne, hogy jó megoldást fognak találni, vagy elfogadják végre az eddigi javaslataink közül valamelyiket.
Ha megkérdeznék, milyen tanácsot adna a következő elnökségnek?
Nem szabad hagyni, hogy az elnökség háta mögött „összeesküvők” álljanak össze – ami egyébként gyakran megesik; ha valamit nem lehet megakadályozni, akkor tényleg az élükre kell állni. Ehhez pedig jól kell tudni időzíteni.
Többször utalt az intézmények közötti tárgyalások nehézségeire. Hogyan zajlanak ezek a tárgyalások?
Először is zárt ajtók mögött. Bár mindkét intézmény esetében a nyilvánosság előtt zajlik a hivatalos döntéshozatal, az intézmények közötti tárgyalások nem nyilvánosak. Ez a transzparenciát egyáltalán nem biztosítja. Az, hogy a tárgyaló felek között mi hangzott el, csak egyetlen tagállam számára ismert, aki épp az elnökség szerepét játssza. Persze az elnökség – szintén zárt ajtók mögött – igyekszik a tagállamokat tájékoztatni az elhangzottakról, de az sem az igazi: a tagállamok számára rendelkezésre álló információ hiányát most – mint „egyszerű” tagállami képviselő – nagyon élesen látom. Ezeket a szabályokat nem mi határozzuk meg, ezeket készen adják, el kell őket fogadni.
A folyamat átláthatatlanságát természetesen sokan, főleg a civilek, kifogásolják. Ami titkos, az különösen érdekes is, ennek eredményeként egyes holnapokra kiszivárognak „titkos” belső feljegyzések az elhangzottakról, mert a tárgyalásokról hivatalos jegyzőkönyv sem készül. Néha magam is ott kerestem vissza kétség esetén, hogy pontosan mit értettek egy rendelkezésen, máskor pedig megtaláltam a saját anyagomat, amelyet a tárgyalások előkészítéséhez küldtünk el. Visszatérek egy korábbi példámra, a számítógépes bűncselekmények elleni küzdelemről szóló irányelvre, mert ezen a példán keresztül érdemes elmagyarázni, hogy ott mi várható a közeljövőben e tárgyalásokon. Ez egy nagyon jó példa, mert mindenkinek izgatja a fantáziáját. Ebben a dossziéban az lesz az izgalmas kérdés, hogy a Tanács fegyelmezett, realista javaslatait az EP hogyan fogadja majd: az Európai Parlament teljesen más érzékenységű tagjai milyen konkrét javaslatokat szeretnének a tervezetbe beiktatni. Mint említettem, a Tanács, ahol a tagállami kormányok képviselői ülnek, hajlamos inkább talán túlságosan is visszafogott javaslatokat megfogalmazni, a meglepő, vagy ha úgy tetszik, újszerű ötletek pedig inkább az EP-ből jönnek. Ezen túl vannak a lobbisták, akik egy nagyon megbecsült szakmát alkotnak Brüsszelben. Különböző szakmák különböző érdekei mindig ebben a fázisban (az intézmények közötti egyeztetésnél) jelennek meg. Előzetesen hallottunk már néhány ijesztő ötletet; alkalmanként előfordult, hogy a képviselők, vagy asszisztenseik belekapaszkodtak egy divatos kérdésbe. Ilyen például, hogy mit lehet kezdeni Kínával, ahonnan rengeteg számítógépes támadást indítanak, és amelyre válaszul egyes képviselők mindenképpen globális büntetőjogi megoldást szeretnének ebben az irányelvben látni, figyelmen kívül hagyva a büntetőjog ultima ratio jellegét; néhányan azt gondolják, hogy büntetőjogi eszközökkel minden probléma megoldható. Ezzel szemben olyan is akad, aki ha az internet szót egy büntetőjogász szájából meghallja, rögtön a cenzúrára asszociál. Emlékszem, hogy nekem is kétszer kellett megnyugtató választ adni e tervezet kapcsán egy cenzúrát firtató kérdésre az illetékes szakbizottság előtt. Néhány lobbista olyan elkötelezett a szólásszabadság iránt, hogy az internettel összefüggésben minden kényszerintézkedés és a büntetőjogi fellépés létjogosultságát tagadja. Ezen túl pedig olyan is van, aki kifejezetten azt szeretné elérni, hogy a nagy szolgáltatóknak minél több szoftvert kelljen megvásárolni, valamilyen infrastruktúrát kelljen kiépíteni, hiszen megbízójának ez az üzleti érdeke. A brüsszeli lobbistáknak bejáratott csatornái vannak a képviselőköz is, akik közül néhányan hajlandóak szó szerint benyújtani azt, amit eléjük raktak. Ha azonban felmerül néhány abszurd ötlet, ezek az ötletek a tárgyalások végére rendszerint komolytalanságuknak megfelelően súlytalanná válnak, ebben azonban nagy szerepe van a rapporteurnek.
Minden jogi aktus elfogadása során van egy képviselő, az ún. rapporteur, aki a tárgyalásokat vezeti és az EP álláspontját képviseli. Ha az EP-ben jó a téma előadója, akkor házon belül a vadhajtásokat ő kezeli. Ha azonban a rapporteur csak a szavazatokat számlálja, akkor az elnökségnek kell elmagyaráznia azt, hogy ha egy javaslat komolytalan, kivitelezhetetlen. Ezért ha a külső és belső „szakértők” nagyon sok merész ötlettel állnak elő, akkor a reális és értelmes kompromisszumok megtalálása lehetetlenné válik, hiszen a Tanács ezekre nemet kényszerül mondani, majd amikorra a középutas megoldások megfontolásához érnek, a rapporteur azt érzi, hogy alulmaradt, és neki is el kell érni valamit, vagyis ilyenkor a szakmai érdekek már nem tudnak kiegyensúlyozottan érvényesülni. Márpedig a korábbi példák azt mutatják, hogy egy 20-30 cikkes tervezethez többszáz módosító javaslat érkezik. De e témában a tárgyalások most még nem kezdődtek újra, ezért csak a dán elnökség alatt várható az elfogadás.
Meg kell azt is jegyeznem, hogy az EP képviselőkkel való rendszeres kapcsolattartás minden tagállamnak csak a javára válik. A magyar képviselőkkel nagyon jó volt az együttműködés, és igyekeztek segíteni a munkánkat, de a fenti konkrét ügyekben nem volt magyar rapporteur, ezért segítségük inkább a közvetítésre, tanácsadásra terjedt ki.
Kialakultak olyan munkakapcsolatok, amelyekre utóbb is építkezhet?
Az elnökség vége óta még nem teljesen szűnt meg a kiemelt figyelem, és a lengyelekkel való jó kapcsolat miatt sokszor kikérik a véleményünket. Ahol lehet, a jó kapcsolatokat továbbra is felhasználom arra, hogy megtudjam előre, egy-egy tárgyaláson mi várható. Ha valamire javaslatot teszek, akkor arra most még néhány hónapig jobban figyelnek, mert feltételezik, hogy tudhatok valamit, amit más tagállamok nem. Ilyen értelemben tehát vannak használható munkakapcsolatok. Ugyanakkor a személyes távlatokat tekintve, az én példám atipikus, mert az elnökség után sokan kerestek és találtak is olyan szakmai kihívást, ami már az uniós intézményekhez köti őket; én ezt nem tettem meg. Van azonban több olyan bizottsági vezető, aki komoly elismeréssel nyilatkozott a munkámról, mivel a munkacsoportok vezetését figyelemmel kísérte. De ezt az elnökségi stáb többi tagja is biztosan elmondhatja magáról, hogy jó referenciát szerzett: az elnökség alatt mindenki megmutathatja, hogy korábban ismeretlen, rendkívüli körülmények között jól tud-e dolgozni.
Melyek voltak a magyar sajátosságok az elnökségben? Hogyan jellemezné a magyar elnökség működtetését, hogyan szerepeltünk?
Számomra elsősorban az volt feltűnő és egyben nagy könnyebbség, hogy a működésünk egyáltalán nem volt bürokratikus. Viszonylag kevesen voltunk, ezért, valamint a jó koordinációnak köszönhetően az információ gyorsan áramlott. A döntések gyorsan megszülettek, és ez jó, mert nem volt idő gondolkodni. Bennfentesek szokták mondani, hogy a nagy tagállamok előnyét az adja, hogy mindenre van ember, azonban az előnyüket gyorsan elvesztik azáltal, hogy túlságosan bonyolult a döntéshozatal, amelyet a Brüsszel-főváros távolság még bonyolultabbá is tesz. Ilyen értelemben talán a közepes méretű tagállamok indulnak a legjobb eséllyel a sikeres elnökségért, ilyen volt a svéd és a belga elnökség, és ilyen volt szerintem a magyar elnökség is. A másik sajátosság, hogy sok témában az utolsó percig dolgozni kellett a sikerért, és ezt megtettük, nem hagytuk abba az utolsó miniszteri tanács ülésének napján (június elején) a munkát. A lelkesedés is fontos: az első elnökségre a magyar, és persze a lengyel szakértők is nagyon készültek.
Mi a véleménye az Unió jövőjéről, különösen a forgó elnökség rendszeréről: fennmarad a féléves elnökségi váltás, vagy az intézmények titkárságai fogják átvenni az elnökség szerepét?
Számomra az elmúlt félévben teljesen világossá vált, hogy a forgó elnökség jelenti az Unió működésének motorját. A Tanács állandó titkársága nagyon jól tudja a szabályokat, és az ott dolgozók nyelvi felkészültsége is magas, de hiányzik belőlük az a lelkesedés, ami miatt az ember fél éven keresztül éjszakázni is hajlandó egy dosszié felett, és bármit megmozgatna a közeli siker reményében. Az ilyen lendület értelemszerűen rövid ideig, adott esetben hat hónapig tart. A tagállami álláspontok között eleinte akkora az eltérés, hogy normális tempóban lényegesen hosszabb ideig tartana a jogi aktusok elfogadása, az Unió képtelen lenne gyorsan reagálni a kihívásokra. Ugyanakkor az az érzésem, ha a titkárság vezetné a tárgyalásokat, akkor következetesen csupán két-három tagállam érvényesítené az akaratát, és a többi tagállam, különösen a kevesebb szavazattal rendelkezők véleményét rendszeresen figyelmen kívül hagynák. Megfigyelhető, hogy minél kisebb egy tagállam, elnökként annál jobban figyel arra, hogy a többi hozzá hasonló véleménye is megfelelően megjelenjen a kompromisszumban, vagyis ez a forgó elnökség a garancia a szememben arra, hogy a minősített többséget előíró szabály ellenére rendszerint a konszenzus-közeli megoldásra törekszünk a Tanácsban. Szerintem a forgó elnökség ezért fenn fog maradni, lesz második, harmadik magyar elnökség is.
Másképpen látja-e az Unió működését az elnökség óta? Milyen esélyt ad a további bővítésnek?
Habár a bővítés kérdésével szakértőként nem foglalkoztam, az tény, hogy a horvát csatlakozás a küszöbön áll, és ezt a folyamatot magyar elnökség nagyon jelentősen felgyorsította. A többi tagjelölttel kapcsolatban személyes benyomásom az, hogy azon országok esetében, ahol a lakosságszám alapján sok szavazat átadására kellene számítani, mondjuk többre, mint amelyet akár Franciaország, akár Németország bír, egyszerű matematikai összefüggésekkel könnyedén levezethető a várható jövő. A bővítés csak látszólag világnézeti kérdés. A büntetőjogi területen még mindig a francia-német együttműködés a siker kulcsa, és ezek a tagállamok más területen is ezen erőviszonyok fenntartására törekednek.
Az interjú végén még annyit szeretnék mondani, hogy köszönet jár a kis csapatnak, akikkel ezt a jóval több mint féléves időszakot végigcsináltuk.
—————————————————————————–
- Dr. Garai Borbála életrajza
Garai Borbála 2002-ben végzett az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam-és Jogtudományi Karán. Egyetemi jogi tanulmányainak egy részét Lyonban és Regensburgban töltötte. 2003-ban európai jogból és jogösszehasonlításból a British Council Chevening-ösztöndíjának segítségével mesterfokozatot szerzett az Oxfordi Egyetemen. Tanulmányait követően hat éven keresztül az Igazságügyi Minisztériumban büntetőjogi tárgyú jogszabályok előkészítésével foglalkozott kodifikátorként. E tevékenységet átmenetileg megszakítva 2003-2004-ben az Európai Unió Tanácsánál Magyarország uniós csatlakozásával összefüggő feladatokat látott el. 2009 óta – elsősorban az első magyar elnökségre készülve – a Magyar Köztársaság Európai Unió mellett működő Állandó Képviseletén igazságügyi szakdiplomataként jogalkotással, ezen belül elsősorban büntetőjogi jogközelítéssel és bűnügyi együttműködéssel foglalkozik. A magyar uniós elnökség során a Büntető Anyagi Jogi Munkacsoport elnökeként számos fontos jogalkotási aktus előkészítésében, tárgyalásában és elfogadásában játszott szerepet. Az általa vezetett munkacsoport készítette elő a Bel- és Igazságügyi Tanács júniusi ülésén elfogadott döntéseket a bűncselekmények áldozatainak védelme, a számítógépes bűncselekmények elleni küzdelem, valamint a gyermekek kizsákmányolása és a pedofília elleni küzdelem tekintetében.
