A pártok továbbra sem tettek le arról, hogy befolyásolják az igazságszolgáltatást – kockáztatta meg a kijelentést Bárándy Péter volt igazságügy-miniszter, miután nézete szerint a szabad védõválasztás jogát is sikerrel támadta a politika. „Az ügyészség és a rendõrség érintetlenségébe vetett hitet már felszámolta a politika” és a bíróságot is megpróbálták ugyanerre a sorsra juttatni, fogalmazott a védõ, akinek ismert kijelentése óta alkalmasint a jogászság mértékadó rétegének „ég az arca”. Az V. Kriminológiai Vándorgyûlés kapcsán Finszter Géza kriminológust a bizalom és a hivatástudat kapcsolatáról, a kriminálpolitika vargabetûirõl kérdeztük.
Az interjú eredetileg a De jure 2005. augusztus – szeptemberi számában jelent meg.
– Telitalálat a témaválasztás, amennyiben persze a Magyar Kriminológiai Társaság vándorgyûlése a jogászságot napjainkban foglalkoztató égetõ kérdésekre is reflektál.
A kriminológiai társaság hagyományos vándorgyûlését tartjuk Szegeden. A témát még valamikor tavasszal találta meg az igazgatótanács.
– Vagy talán a téma találta meg a Kriminológiai Társaságot. Amikor hangsúlyosan kell a bizalomról értekezni, tulajdonképpen mindig ott lappang a háttérben a bizalomhiány. Talán épp ez az életérzés, ez a deficit indította arra a szakmát, hogy körüljárja a témát?
Egy rövid anekdotával válaszolnék. Karel Capeknek – aki maga is intenzíven foglalkozott a jogrend és fõleg a büntetõjog kérdésével – egyik novellájában valaki felkerül a menynyekbe, és várja, hogy Isten ítélõszéke elé kerüljön. Ott azonban közlik vele: szó nem lehet errõl, hiszen földi bírák fognak felette ítélkezni. Õ korábban nagyon nyugodt volt, mert azt gondolta, ha Isten ítélkezik, nem lesz semmi probléma, mert Isten mindent tud, mindent lát és mindig igazságos. Ezzel szemben azok a bírák, akiket erre kijelöltek, semmit nem tudnak róla. Nos, fel is háborodott, mire az Úr azt mondta neki: vegye tudomásul, hogy az ember csak emberi igazságszolgáltatást érdemel. Ezzel azt szerettem volna érzékeltetni, hogy manapság az iménti fontos momentum gyakran elsikkad. Holott politikai kurzusoktól függetlenül van két-három olyan alapprobléma, amelyet a jog sem tudott igazán tökéletesen megoldani.
– Melyek ezek a megválaszolatlan alapkérdések?
Az egyik: biztos, hogy jó a jogszabály? Mert abban a pillanatban, amikor kiderült, hogy a normát nem lehet visszavezetni isteni akaratra – és a modern jog megjelenésével ez kiderült –, nyilvánvalóvá vált, hogy a törvény esendõ; ennek ellenére persze szükség van rá. A második probléma: amennyiben van jogszabály, és feltételezzük, hogy jó, vajon megismerhetõ-e az a múlt, amelyre alapítunk valamilyen döntést? Kiderül, hogy abszolút biztonsággal nem. Egy filozófus azt mondta: az igazságszolgáltatásnak az az állítása, hogy képes megismerni a múltat, a világtörténelem egyik legnagyobb csalása.
– Kevésbé erõs megfogalmazásban legalábbis fikció.
Ebbõl mindenesetre egyenesen következnek a további kérdések, mondhatni, jogfilozófiai problémák: Mit ér a büntetés? Igazságos-e, és általa jobb lesz-e a világ? Amikor tehát ma a bizalomról beszélünk, azért szerencsés a kriminológusok témaválasztása, mert rávilágít arra, hogy esendõ, nem tökéletes eszközrendszerrõl van szó.
– Mégis, amikor az ember átveszi a jogi diplomát és azt hallja, hogy anyagi igazság, a többség – még tele illúzióval – az abszolút igazságra gondol. Aztán kiderül: anyagi igazság az, ami a perrendszerû keretek között bizonyítható.
Vannak nyelvek, ahol különbséget is tesznek justice, a jogi igazság és a verité, a tényigazság, a természettudományos igazság között.
– A szegedi vándorgyûlés nyilván nem grammatikai vitát kíván folytatni. Ám a pontos diagnózis felállításával sokat segíthet, hogy a terápiáról már ne is beszéljünk.
A kriminológus gondolkodása annyiban más, mint a dogmatikus, a normában gondolkodó jogászé, hogy a büntetõ anyagi joggal foglalkozó jogásszal szemben azt a társadalmi közeget is valahogyan meg kell magyaráznia, amelyben a tényleges jogsértés megjelenik. Érthetõ, hogy a kriminológia érzékeny erre, és az sem véletlen, hogy nem egy büntetõ anyagi jogi vagy polgári jogi szakmai grémium találta ki, hogy beszéljünk a bizalomról! Éppen azért, mert a kriminológia a bûn szociológiája, nem tud megállni a normánál. Kulcsár Kálmán akadémikus, még igazságügy-miniszterként több cikket is publikált, amelyben figyelmeztetett: bár jelentõs váltás elõtt áll a jogrend, a döntõ mozzanat az, hogy képes-e megújulni a jogászi hivatás. A bizalomról lévén szó, ma is aktuális a kérdés: sikerült-e a jogászi hivatást minden területen megújítani? A szakapparátus, amely ma vállán viszi az egész magyar jogszolgáltatást, végrehajtotta-e ezt a fordulatot?
– A jogintézmények mûködési zavarai, a köztestületek meddõ vitái az ellenkezõjére engednek következtetni. Ismét a bizalom kérdésénél vagyunk, ha azt is érzékeljük: ma az intézmények mûködésében nem a norma, inkább a személyiség az igazi garancia.
Akármilyen jó is a norma, ezek emberi döntések. Különösen a büntetõjog területén, minden fontos döntésnek egyetlen közös alapja van: a meggyõzõdés. Az a szakmai meggyõzõdés, amely alapján valaki a szakmája szabályai szerint, a jognak megfelelõ és a társadalom számára üdvös döntést meghozza. Akik pedig errõl értesülnek, abból a feltételezésbõl kell kiindulniuk, hogy a döntés szakmailag helyes és igazságos.
– Ha nem is mindenható, de bizonyos eszközöket adhat a gyakorló jogász kezébe a törvényhozó, a parlament. Amennyiben a politika partner ahhoz, hogy a jogtudomány által adott jelzéseket „fogja”, komolyan vegye és az eszközöket is biztosítsa.
Kétségtelen, hogy a jogba vetett bizalom csak a kérdés egyik oldala. A normaalkotóknak egyéb mûködõ bizalmi tõkével is rendelkezniük kellene. Saját bizalmi tõkével, vagyis azzal, hogy a politikusok partnernek tekintsék egymást. Különösen olyan kérdésekben, amelyekben csak konszenzussal születhet jó döntés. Történetesen a büntetõjog, a büntetõeljárás, a bírósági szervezet ilyen terület. Ha nincs bizalom vagy megbicsaklik, akkor rossz törvények születnek vagy egyáltalán nem születnek, netán túl gyakran módosítják azokat.
– A büntetõ törvénykönyv hatálybalépése óta megszámlálhatatlan módosítást szenvedett el. A túl gyakori korrekció, mondják a bennfentesek, gyakorlott bírákat is pályakezdõ jogásszá tesz.
Egy átalakuló társadalomban a változtatás természetes, persze a túl gyakori, a permanens változtatás indokolatlan, káros is lehet. Különösen a Btk. esetében, amelynek éppen az állandósággal kellene a közbizalmat megszereznie. Hogy ez ilyen „kriminálisan” mûködik, az a jogalkotók együttmûködésre való képtelenségével magyarázható. Vagy említhetem a büntetõeljárási törvényt: már-már parodisztikus, ami 1998 és 2003 között ezen a fronton történt. Politikai viták áldozatául estek fontos szakmai kérdések, gondoljunk csak a jogorvoslati fokozatok vagy a táblabíróságok körüli vitákra.
– A büntetési középmérték politikai vargabetûkkel tarkított polémiájáról se feledkezzünk meg!
Az egymást váltó kormányok élesen szemben álló kriminálpolitikát hirdettek, aminek aztán megvolt az eredménye: az egyik bekeményített, a másik meg éppen csak kormányra került, máris új kriminálpolitikát hirdetett.
– A szakma megsínylette a széljárás változását?
A büntetõ igazságszolgáltatás területén dolgozók szakemberek. Nem látom ezt a felismerést a politikusok oldalán. A szakmán belül viszont a rátartiságot hiányolom. Elsõ és legfontosabb lépés az lenne, hogy a normát alkotó politika szakemberként kezelje és hallgassa is meg ezt a réteget, amely nem a politika rövid távú érdekeinek engedelmes végrehajtója. Aki messzire tekintõ kriminálpolitikát akar, az fogadja el partnerként a szakembereket!
– Ne csak a politikusokat hibáztassuk, a szakmának a saját portája elõtt is érdemes söprögetnie.
Valóban, a saját hivatás helyes definiálása a bizalmi kérdésnek is fontos eleme. Évtizedekig azt oktatták, hogy a büntetõeljárás elsõ szakasza, a nyomozás azonos jelentõségû a tárgyalással. Nem igaz! Egy alkotmányos jogállamban ez nem így mûködik. Az egész büntetõeljárásnak egyetlen legitim célja van: az igazságszolgáltatás. A közremûködõk mindegyikének azt kell szolgálnia – a rendõrnek és az ügyésznek is. Az is igaz, hogy az igazságszolgáltatás keretei között döntõ feladata nem a rendõrnek, hanem az ügyésznek és a bírónak van. Amíg ezt elvileg nem értik meg, amíg nem világos, hogy melyik apparátusnak mi a feladata, soha nem lesz a rendõri és az ügyészi apparátus között harmonikus kapcsolat.
– Talán ezért sem lehet a rendõrségnek „saját” büntetõpolitikája.
Természetesen nem lehet. A külföldi – így a német – szakirodalomban is egyértelmûen arról beszélnek, hogy a nyomozó az ügyész segédje. Nem kell emiatt megsértõdni. Mert bármilyen társadalmi és anyagi elismerést is érdemel a nyomozóhatóság, nem gyakorolhatja azt a funkciót, amit az ügyész. Ugyanakkor az ügyész sem gyakorolhatja a bíró funkcióját. Fõleg nem kontroll nélkül. Az, hogy nem visz ügyet a bíróság elé a vádhatóság – amit ma lehetõvé tesz a jog –, az azt az aggályt is felveti, hogy az ügy elkerüli a bírói fórumot. Úgy gondolom, ezek azok a neuralgikus pontok, amelyeket a kriminológia a bizalom kérdése kapcsán körbejárhat.
– Van-e általános recept arra, hogy a kriminálpolitika mennyiben tükrözze a mindenkori közvélekedést, amikor megfogalmazza a maga stratégiáját?
A bizalom harmadik nagy színtere maga a társadalom. Ma itt emlegetik a leggyakrabban a bizalomvesztést. Ám nem szerencsés, ha a büntetõpolitika populista húrokat penget, ha a politikusok azt mondatják ki a törvénnyel, amit a tömeg hallani akar. Valójában két felfogás létezik. Az egyik azt mondja: a tömeg bölcs, és a politikusok, a szakmák gyakorlói, ha figyelnék a társadalmat, mindig helyes döntéseket hoznának. A másik felfogás szerint a közösség ostoba, és azért hoznak a politikusok ostoba döntéseket, mert ennek az ostoba közösségnek a kegyét keresik. Példának okáért a választások idején. A felmérések, a hazai közvélemény-kutatások bennem inkább azt az érzést erõsítik, hogy azoknak van igazuk, akik azt állítják: a közösség bölcs, érdemes meghallgatni a véleményét. A bizalom kérdéséhez ugyanakkor az is hozzátartozik, hogy egy társadalom mennyire fogadja el bûnüldözõ, igazságszolgálati apparátusát. Ez egyfajta anyagcsere-folyamat, amelyben – tartják a bölcsek – nem szabad nagyon elõrefutni, de nem tanácsos túlzottan lemaradni sem, alábecsülve a társadalom büntetõtudatát. Az absztrakt bûnnel szemben mindenki kérlelhetetlen, a konkrét bûnösre tekintve azonban a megtorlás igénye mellett megszólal az emberség is. A nyilvános kivégzéseket, gondolom, ma már azok sem pártolnák, akik egyébként a krudélis szigorra voksolnak, szigorúbb ítéletekre, minden területen keményebb fellépésre sarkallva a kriminálpolitikát.
