Az Internet jogi problémáit régóta kutató ügyvéddel, Dr. Jóri Andrással beszélgettünk az on- line tartalom szabályozásának szükségességérõl, lehetõségeirõl, a világban elõforduló ilyen jellegû kezdeményezésekrõl. A beszélgetés apropóját a nemrégiben kipattant botrány adta, melyben egy tévés személyiséget hoztak kapcsolatba egy Neten terjedõ pornográf videóval. Dr. Jóri András ezzel kapcsolatban szakmai vitát kezdeményezett a Jogi Fórum oldalain.
– Az Internet alapvetõen decentralizált környezet, mennyiben elképzelhetõ ilyen körülmények között egy hatékony szabályozás? Vagy az e témában alkotott bármely jogszabály lex imperfecta?
Ahogy az Internet egy nagy öregje, John Gilmore fogalmazott: “az internet hibaként érzékeli a cenzúrát, és megkerüli azt”. Az eredetileg alapul szolgáló technológia mellett valóban nem lehetett megvalósítani a szûrést, ezt számos korai kísérlet (pl. a Radikal-eset) kudarca is alátámasztja. Azonban az állami szabályozás a net technológiáját is módosíthatja. A közelmúltbeli franciaországi Yahoo-eset során meghallgatták az Internet születésekor is jelen lévõ Vinton Cerf-et (ma az ICANN elsõ embereként ismerhetjük), aki azt mondta: a francia felhasználók 90%-ától lehetséges távol tartani a nem franciaországi eredetû, ám a francia jog által tiltott tartalmakat. Cerf hozzátette: ez a jelenlegi internet végét jelentené. “Az Internet globális médium” kijelentés jópár éve közhely. Ám eljött az ideje, hogy újra megvizsgáljuk: valóban az? Egyre több, a territoriális szabályozást potenciálisan segítõ eszközrõl jön hír. Ilyenek pl. az IP címeket a gép földrajzi helyzetéhez hozzárendelõ, a korábbiaknál bõvebb adatbázisok, pl. a www.realmapping.com-on elérhetõ, ill. egyes a minõsítést/szûrést elõsegítõ rendszerek, pl. a PICS.
– Az információ szabadsága és a személyiségi jogok összeütközésében melyik alapjog bizonyul erõsebbnek a nemzetközi gyakorlat szerint?
Nehéz általános választ adni a kérdésre, de talán mondható, hogy az Egyesült Államokban kevesebb korlát övezi a szólásszabadságot, mint általában az európai államokban – igaz, rögtön hozzá is kell tenni, hogy a “clear and present danger” teszt átvételével a korai magyar Alkotmánybíróság Sólyom László irányításával szélesítette a véleményszabadság határait. Bár mióta ügyvédként dolgozom, nem követem olyan szorosan az alkotmánybírósági gyakorlatot, mint korábban, azt azért érzékeltem, hogy az új AB nem követi következetesen az akkori határozatokat. A másik oldalról az európai adatvédelmi törvényekhez hasonló törvény az USA-ban nincs, s különösen nincs “információs önrendelkezési jog”, amely a német jogból került át a magyar jogba. Ezzel a problémával munkám során is gyakran találkozom: gyakran kell átírni nemzetközi cégek amerikai központjában írt adatvédelmi politikákat, rendezni a külföldre történõ adattovábbítás kérdését; egyszóval gyakran szembesülök azzal,hogy a hazai adatvédelmi jog az egyik legszigorúbb a világon.
– Ön szakdolgozatot írt az USÁ-ban megalkotott Communications DecencyAct-rõl, amit késõbb azt az ottani Legfelsõbb Bíróság alkotmányellenesnek nyilvánította. Mirõl szólt ez a törvény, és mi volt a megsemmisítés oka? Megfelelõ lett volna a törvény a személyiségi jogok fokozottabb védelmére?
Ez volt az elsõ jelentõs állami tartalomszabályozási kísérlet. Nem a pornót akarták tiltani az interneten – hiszen a pornó, pontosabban az ún. obscenity nem tartozik az amerikai Alkotmány elsõ kiegészítése által védett beszédkörébe. A tárgy az “illetlen” beszéd volt. Ebbe a körbe pl.egyes mûvészeti alkotások, trágár szavak, ill. olyan tartalom tartozik, amely gyermekektõl távol tartandó, de alkotmányosan védett. Lényeges,hogy az illetlenség-fogalom az FCC gyakorlatában egy rádiómûsor kapcsán tûnt fel, és a bíróságok az “illetlen” tartalmak közlésének korlátozását kifejezetten a sugárzás által továbbított rádió- és televízióadások körében tartották igazolhatónak. Az érvelés több szálon fut: ez a médium “betör” a hallgató/nézõ életébe, az átvitel közege, a frekvencia szûkös erõforrás, stb. A CDA azért volt érdekes, mert szintén ezzel a fogalommal operált. A törvényt egy kerületi bíróság után 1997 nyarán az amerikai Legfelsõbb Bíróság is alkotmányellenesnek minõsítette, éppen azért, mert a bírák szerint az Internet jellemzõi kizárják a “hagyományos”, földi sugárzással átvitt elektronikus médiumokhoz hasonló állami szabályozást. Érdekes egyébként,hogy a megszületése idején ünnepelt döntést azóta liberális oldalról is érték kritikák, mert az állami szabályozás hiánya a szûrõrendszerek terjedésének ad teret, amely ezen álláspontok szerint károsabb a véleménynyilvánítás szabadságára, mint egy átlátható, s az amerikai “judicial review” kontrollja alatt álló törvény.
– Európa meghatározó államaiban milyen megoldásokkal találkozhatunk?
Az alapelv az, hogy “ami tilos a való életben, az tilos a neten is”. Pl. az 1997-es német információs- és kommunikációs szolgáltatásokról szóló törvény minden aggály nélkül terjesztette ki a fiatalkorúak védelmérõl szóló jogszabályok hatályát az internetre. Pontosabban: inkább megállította azok hatályát. Bár egyes intézmények (pl.a sajtóhelyreigazítás, vagy legújabban a válaszjog) kapcsán lehetnek értelmezési bizonytalanságok, a hatályos jog legtöbbször itthon is különösebb kreativitás nélkül alkalmazható az Internetes tartalomra is. A bizonytalanság inkább a felelõsség kérdése körül van: ezt az 1997-es német törvény, majd az elektronikus kereskedelemrõl tavaly megszületett EU-irányelv szerencsésen rendezte, hazai megoldás – még – nincs.
– Magyarországon sem ismeretlen már az Interneten keltett botrány. A most belekeveredett médiaszereplõ már korábban is az érdeklõdés középpontjába került, és más hírességeknek is meggyûlt a baja a hálózat szabadságával. A nemrég létrehozott MTE lehet-e megoldás a bajokra?
Nemrég vettem részt egy, az MTE vezetõivel tartott beszélgetésen, és a benyomásaim igen jók. Az MTE kódexe követésre érdemes, és kifejezetten szellemes megoldásokat dolgoztak ki pl. a kampánycsend internetes “megjelenítésére”. Örvendetes az, hogy az önszabályozás, a szektorális autonómia itt is teret kap, remélem, hasonlóan sikeres lesz, mint az Internet Szolgáltatók Tanácsa által mûködtetett domainregisztrációs rendszer, amely iparági önszabályozás keretei között a világ egyik legjobbja.
– Az önszabályozás lenne a lehetséges megoldás? Az ORTT tavalyi, nagy port felvert nyilatkozata szerint õk készek lennének az Internet tartalomszabályozásában részt venni, azonban ebbõl egy érintett sem kért. Mit takar az akkoriban emlegetett ausztrál modell?
Az ausztrál modell nem véletlenül merült fel, hiszen az az ORTT-t igazolja. Ausztráliában a Broadcasting Act-et egészítették ki az Internetes tartalom szabályozásával, és az Australian Broadcasting Authority, vagyis a magyar ORTT-hez hasonló szervezet kapott hatáskört arra, hogy jogszerûtlen tartalom eltávolítására kötelezzen internet-szolgáltatókat. A “jogszerûtlenséget” elõzetes kategóriába sorolással általában egy állami hivatal állapítja meg, de egyes esetekben az ABA ideiglenesen is eltávolíttathatja a tartalmat. Érdekes, hogy a tartalmak köre talán még annál is szélesebb, mint amely az amerikai CDA tárgya volt.
– Ki döntheti el egy tartalomról, hogy jogellenes, avagy sem? Hiszen, ha a tartalomszolgáltató felelõsségét állapítjuk meg az ilyen tartalmakért, akkor arra kényszerítjük, hogy jogot alkalmazva döntsön, akár egy bíró arról, hogy az adott anyag jogellenes avagy sem. Errõl mi a véleménye?
Ez lényeges kérdés. Gondoljunk csak arra az igen korai esetre, ahol a Székesfehérvár polgármesterérõl megjelentek után a szolgáltatót is perelték. A közszereplõk magánszférájával, a közérdekû adatokkal kapcsolatos magyar szabályozás még egy szakember számára is zavarosnak tûnhet, nemhogy a szolgáltató jogot nem végzett munkatársa számára. A “notice and take down” bevezetésére – mint az mára Jogi Fórumon is vita tárgya volt – Magyarországon is találunk már példát, amelyet az Artisjus dolgozott ki és ajánl partnereinek.
Ez az eljárás hatékony a jogosultak szempontjából, ám a tartalom szolgáltatója számára hátrányos, különösen, ha nem szerzõi jogot sértõ anyagra gondolunk, hanem a fenti példára. Reménykedni lehet abban, hogy az MTE-kódex valamiféle iránymutatásul szolgálhat ezekben a kérdésekben is. Ugyanakkor az önszabályozás mellett is vannak problémák: a kidolgozott szabályokat alkalmazni kell (és utalnék az Ön által említett home-videoból származó képkockákra, amelyeket a tartalomszolgáltatók nem siettek eltávolítani a kódex rendelkezései ellenére), ám ha alkalmazzák õket, akkor gyakran az állami beavatkozás elkerülése a szempont, és túl szigorúan alkalmazzák. Ennek a következménye az lehet, hogy jogszerû anyagok is etikátlannak, közölhetetlennek minõsülnek – ilyen példákat lehetne idézni pl. az Önszabályozó Reklámtestület mûködésének kezdeteirõl. Az önszabályozás mellett tehát tere van az állami szabályozásnak is, amely tisztázhatja a felelõsségi viszonyokat, meghatározhatja az eljárásokat és egyensúlyt teremthet a véleménynyilvánítás szabadsága és a személyhez fûzõdõ jogok érvényesíthetõsége között.
