A végrehajtó intézkedése nem tekinthető sem bírósági, hatósági vagy közigazgatási, sem pedig érdemi döntésnek, ezért a végrehajtási kifogás mint jogintézmény nem az Alaptörvényben rögzített jogorvoslathoz való alapjogból vezethető le, eképpen nem hozható összefüggésbe a tulajdonhoz fűződő alapjoggal sem – szögezi le az Alkotmánybíróság II/272/2023. számú, utólagos normakontroll elutasításáról szóló határozatában.
Az Alkotmánybíróság elutasította a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény (Vht.) egyes bekezdései alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló – országgyűlési képviselők által benyújtott – indítványt.
Az egyes igazságügyi tárgyú törvények módosításáról szóló törvény a Vht. ingóárverésre vonatkozó szabályait tartalmilag akként módosította, hogy az eljárás szakaszolása miatt a felek jogainak gyakorlására nagyon szűk határidők vonatkoznak, emellett akár a kikiáltási ár 1%-ának megfelelő összeggel is tehető érvényes vételi ajánlat
A jogalkotói indokolás szerint a törvénymódosítás célja az eljárás gyorsítása, valamint a végrehajtás költségeinek csökkentése volt.
Az indítványozók álláspontja szerint a támadott rendelkezések sértik az adós tulajdonhoz való alapjogát, hiszen az eljárás gyorsítása mint cél nem igazolja az adós tulajdonhoz való jogának korlátozását, mivel ez a cél nem tekinthető alapvető jognak vagy alkotmányos értéknek. Állításuk szerint a rendelkezések sértik továbbá az Alaptörvénybe foglalt jogorvoslathoz való jogot. A rövidített árverési határidők miatt könnyen előállhat az a helyzet, hogy az árverésre bocsátott ingó dolog már azelőtt értékesítésre kerül, hogy a kifogás elbírálásra alkalmassá vált volna, ingatlan esetében a bíróságnak pedig mindösszesen egy napja lenne a kifogás tárgyában dönteni, ez pedig sérti a jogállamiság követelményét. Az indítványozók szerint a szabályozás tulajdonjogot is sérti, mert az alapján elképzelhető, hogy az ingóság értékesítésére minimális vételár mellett kerül sor.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint
az, hogy szabályozott, az adós szempontjaira is figyelemmel kialakított eljárási keretek között lefolytatott licitálás során milyen vételár alakul ki, nem alkotmányossági kérdés.
Az Alkotmánybíróság határozatában megállapította, hogy
a végrehajtó intézkedése nem tekinthető sem bírósági, hatósági vagy közigazgatási, sem pedig érdemi döntésnek. Ezért a végrehajtási kifogás mint jogintézmény nem az Alaptörvényben rögzített jogorvoslathoz való alapjogból vezethető le, eképpen az indítvány érvelése és az abban hivatkozott, a tulajdonhoz fűződő alapjog között nincs összefüggés.
A végrehajtási eljárás a sajátosságaiból fakadó eltérésekkel ugyan, de a bírósági, illetve hatósági eljárások garanciáiban osztozik. Ebből pedig a jogalkotóval szemben az az elvárás fakad, hogy a megfelelő eltérésekkel a végrehajtási jog szabályait is a jogállamiság, valamint tisztességes eljárás követelményrendszerét kielégítő módon szükséges kialakítani. Erre figyelemmel az Alkotmánybíróság a végrehajtási kifogással kapcsolatos indítványozói érveket az Alaptörvény szerinti jogállami követelményeknek való megfelelés szempontjából értékelte. Az Alkotmánybíróság arra a következtetésre jutott, hogy
a kifogásolt szabályozás összességében egyrészt kifejezi a jogerős határozatok hatékony, eredményes és időszerű végrehajtásához fűződő társadalmi érdeket, másrészt megfelelően jeleníti meg az adóst védő szempontokat is, ekként a jogerős döntések végrehajtásához fűződő jogállami szempontok, valamint a végrehajtást kérő és az adós egymással szemben álló, kölcsönösen méltányolható érdeke megfelelő egyensúlyban állnak.
Ezért az Alkotmánybíróság a Vht. támadott rendelkezései alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasította.
