Az általános szerződési feltételekkel (ÁSZF) történő szerződéskötés általános gyakorlat az üzleti életben, enélkül már el sem lehet képzelni a modern gazdaság tömegesen zajló tranzakcióit. Azonban annak ellenére, hogy az ÁSZF használats része a rutinnak, érdemes nyomon követni a vonatkozó bírói gyakorlatot, ugyanis egy friss, publikus bírósági határozat (BH2022.176) azt mutatja, hogy továbbra is körültekintő gondossággal kell jogilag körülbástyázni az alkalmazásukat.
Az alábbiakban a Kúria döntésével befejeződő jogeset főbb, gyakorlati szempontból is figyelmet érdemlő megállapítását ismertetjük. A döntés még a régi Polgári Törvénykönyv (1959. évi IV. tv.) hatálya alatt álló ügyben született, azonban megállapításai relevánsak a jelenleg hatályos Ptk. (2013. évi V. tv.) szerinti jogügyletek bonyolítása során is, ahogy arra részletesen utalunk az elemzés során.
Az ÁSZF fogalma
A perbeli esetben állami földekre vonatkozó haszonbérleti szerződés egy konkrét feltétele volt a jogvita tárgya: a szerződés a haszonbérbeadó felmondási joga keretében tartalmazott egy szigorú felmondási okot, ami előzetes értesítés nélkül azonnali hatályú felmondási lehetőséget biztosított, amennyiben a haszonbérlő elmulaszt egy adminisztratív teendőt (támogatások igénybevételéhez szükséges földhivatali bejelentés elmaradása), amely mulasztás ráadásul hátrányt egyébként is egyedül a haszonbérlőnek okozhat.
A publikált eset leírása alapján a felek „központosított szabványszerződés” alapján szerződtek, amit egy tanúvallomás szerint „nem lehetett megváltoztatni”. „Általános szerződési feltételek” elnevezéssel nem neveztek el dokumentumot, azonban abban a régi és a jelenleg hatályos, új Ptk. is azonosan szabályozza a kérdést, hogy nem az elnevezés a döntő. Széles körben elterjedt, hogy egy szerződő fél nem egyszer pl. a honlapján közétett, „ÁSZF”, „Általános szerződési feltételek” vagy hasonló elnevezéssel ellátott dokumentumra történő hivatkozással szerződik, azonban
jogilag az a lényeges, hogy bármelyik feltételre igaz-e, hogy azt az alkalmazója több szerződés megkötése céljából egyoldalúan, a másik fél közreműködése nélkül előre határozta meg, és amelyet a felek egyedileg nem tárgyaltak meg (régi Ptk. 205/A.§ (1) bek. és új Ptk. 6:77.§ (1) bek.).
Amennyiben ez igaz, akkor általános szerződési feltételről beszélünk, akkor is, ha az adott esetben egy vaskos szerződés pusztán egyetlen olyan bekezdése, amelyet a felek egyedileg nem tárgyaltak meg. Lényeges továbbá, hogy
az általános szerződési feltételt alkalmazó felet (vagyis az azt előre, egyoldalúan, több szerződés megkötése céljából kidolgozó felet) terheli annak bizonyítása, hogy a szerződési feltételt a felek egyedileg megtárgyalták (régi Ptk. 205/A.§ (2) bek. és új Ptk. 6:77.§ (2) bek.).
A perbeli esetben az állam által előre megírt szabványszerződéseket írtak alá a felek, a feltételek egyedi tárgyalását a haszonbérbeadó nem tudta bizonyítani, így az ÁSZF-minősítés nem volt kérdéses a bíróság számára. Annak azonban további jelentősége volt, hogy a többi általános szerződési feltétel között megbújó, szigorú felmondási ok terítékre került-e bármilyen formában, ugyanis
az ÁSZF-minősítés után a legfontosabb kérdés, hogy az adott általános szerződési feltétel része lett-e a szerződésnek.
Mivel ezeket a feltételeket nem tárgyalják egyedileg a felek, a jogalkotó különös gonddal szabályozza ezt a problémakört.
Az ÁSZF szerződéses tartalommá válása
A régi és az új Ptk. szintén egységes abban, hogy – tulajdonképpen magától értetődően –
az ÁSZF alkalmazójának kötelessége, hogy lehetővé tegye az ÁSZF megismerését a szerződéskötést megelőzően és a másik félnek azt el kell fogadnia. Ennek hiányában az ÁSZF nem lesz része a feleket kötő szerződésnek. (régi Ptk. 205/B.§ (1) bek. és új Ptk. 6:78.§ (1) bek.)
Továbbá vannak olyan speciális elbírálás alá eső általános szerződési feltételek, amelyek még ekkor sem válnak a szerződés részévé. Tipikusan ilyenek a szokásos szerződési gyakorlattól lényegesen eltérő feltételek, de ugyanúgy szigorúbb mérce vonatkozik a jogszabályoktól lényegesen eltérő feltételekre, valamint a felek között korábban alkalmazott feltételtől eltérő feltételre. Ezek a különleges feltételek csak külön tájékoztatást követő kifejezett elfogadás esetén válnak a szerződés elemévé. (lényegében azonos szabályozás: régi Ptk. 205/B.§ (2) bek. és új Ptk. 6:78.§ (2) bek.)
A perbeli esetben az említett azonnali hatályú felmondási okot ezeknek a szabályoknak a fényében vizsgálta a bíróság.
A szokásos szerződési gyakorlat
Az említett súlyos szankció, a szerződésszegésre figyelmet felhívó és így az orvoslás lehetőségét biztosító előzetes értesítés kötelezettsége nélküli, azonnali hatályú felmondási jog a haszonbérlő érvelése szerint ismeretlen volt a szokásos szerződési gyakorlatban. A haszonbérbeadó pedig nem tájékoztatta külön erről a rendkívüli rendelkezésről, ezért azt el sem fogadhatta a polgári jog által megkívántak szerint, ezért ez a felmondási jog nem vált a szerződés részévé.
A haszonbérbeadói érvelés szerint viszont a haszonbérletre irányuló állami szabványszerződések megszokott, elmaradhatatlan eleme volt a vitatott felmondási jog. Ez a tény bizonyítást is nyert a bíróság előtt, azonban ez mégsem billentette a haszonbérbeadó felé az igazságszolgáltatás mérlegét.
Ugyanis a bíróság arra az álláspontra helyezkedett, hogy
a magánszemély gazdálkodók szerződéseit kell figyelembe venni az általánosan irányadó gyakorlat meghatározásánál, mivel az állam speciális jogalany, a rá vonatkozó sajátos szabályok és az ezek alapján kialakult gyakorlat pedig nem tekinthető szokásos szerződési gyakorlatnak.
Továbbá a bizonyítási eljárás során (amiben döntőnek bizonyultak a földhivatali szakemberek tapasztalatai is) a bíróság feltárta, hogy a magánszemélyek szerződéses gyakorlatától idegen a vitatott felmondási jog, vagyis a haszonbérbeadó tévesen jutott arra a következtetésre, hogy a saját, egyébként széles körű praxisa felel meg a szokásos piaci viszonyok szerződési gyakorlatának.
A peres vita tárgyát képező felmondási jogot kikötő, ÁSZF-nek minősülő feltételről tehát külön is tájékoztatni kellett volna a másik felet és az csak az ezt követő kifejezett elfogadással vált volna a szerződés részévé.
Fentiek hiányában a szigorú felmondási jog nem vált szerződéses rendelkezéssé, így annak haszonbérbeadó általi gyakorlása sem volt jogszerű.
A fenti eset tanulsága alapján elmondható, hogy rutinos szereplőknek is érdemes időről időre átvilágítani a szerződési gyakorlatukat, elkerülendő a kellemetlen meglepetéseket.
