A végkielégítés a foglalkoztatási jogviszonyok egyedi sajátosságai alapján érvényesíthető követelés, nem közjogi váromány, nem hozható kapcsolatba az Alaptörvényben foglalt tulajdonhoz való joggal – szögezi le az Alkotmánybíróság IV/284/2022. számú, alkotmányjogi panaszt elutasító határozatában.
Az Alkotmánybíróság elutasította a koronavírus elleni védőoltás kötelező igénybevételéről szóló 449/2021. (VII. 29.) Korm. rendelet 1. § (10) bekezdésének „és végkielégítés” szövegrésze alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszokat.
Az indítványozó 2014 óta dolgozott mentőápolóként, a Korm. rendelet hatálybalépését követően úgy döntött, hogy nem veszi fel a védőoltást, ezért jogviszonyát munkáltatója a Korm. rendelet alapján megszüntette, és az indítványozó a támadott 1. § (10) bekezdésre tekintettel elesett attól a kéthavi távolléti díjnak megfelelő végkielégítéstől, amelyre egyébként jogosult lett volna.
Az indítványozó ezzel összefüggésben a tulajdonhoz való jogának sérelmét állította, álláspontja szerint a korábban elvégzett munkán alapuló várományának előre nem látható elvonása mint a jogviszonyának kötelező megszüntetésén túlmenő jogkorlátozás a Korm. rendelet által elérni kívánt célhoz képest aránytalan.
Az Alkotmánybíróság határozatában a korábbi gyakorlatának megfelelően kifejtette, hogy mivel a végkielégítéshez való jog nem az Alaptörvény által biztosított alapjog, hanem a közszolgálati vagy más jogviszonyokat szabályozó törvényeken alapul, a jogalkotót a végkielégítésben való részesítésre irányuló döntése esetén annak feltételei meghatározása során széleskörű mérlegelési jog illeti meg, és alaptörvény-ellenesség csak szélsőséges esetben állapítható meg.
A végkielégítés a foglalkoztatási jogviszonyok egyedi sajátosságai alapján érvényesíthető követelés, nem közjogi váromány, nem hozható kapcsolatba az Alaptörvényben foglalt tulajdonhoz való joggal,
ezért az Alkotmánybíróság az indítványozók alkotmányjogi panaszát elutasította.
