Ellentétes az uniós joggal az a magyarországi gyakorlat, amely nem teszi lehetővé a gazdasági szereplőket a ki nem fizetett beszerzésekhez kapcsolódó áfa visszatérítését az uniós joggal ellentétesen kizáró magyar jogszabályból eredően ért gazdasági károk megtérítését – áll az Európai Unió Bíróságának ítéletében.
A Bíróságnak a C-13/18 Sole-Mizo és a C-126/18 Dalmandi Mezőgazdasági Zrt. egyesített ügyekben hozott ítélete
A C-274/10. sz. ügyben 2011. július 28-án meghozott ítéletében az Európai Bíróság kimondta, hogy a ki nem fizetett beszerzésekhez kapcsolódó áfa visszatérítését kizáró magyar adójogi szabályozás nincs összhangban az uniós joggal.
A magyar jogalkotó ezután módosította a kifogásolt jogszabályokat, de nem rendelkezett az adóalanyok kárpótlásáról azokért a gazdasági hátrányokért, amelyeket a ki nem fizetett beszerzéseikhez kapcsolódó áfa késedelmes (csak a beszerzés ellenértékének kifizetése utáni) visszatérítése miatt szenvedtek el. E szabályozási mulasztás és a témában kialakult hatósági gyakorlat miatt pedig az adóalanyok nem tudták a késedelmesen teljesített visszatérítésekkel összefüggő késedelmikamat-igényeiket érvényesíteni.
A C-654/13. sz. Delphi Hungary ügyben 2014. július 17-én meghozott végzésében a Bíróság megállapította, hogy a kamatfizetés lehetőségét kizáró magyar szabályozás és hatósági gyakorlat ellentétes az uniós joggal.
A mostani ügyekben a Szegedi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság (C-13/18), illetve a Szekszárdi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság (C-126/18) megkeresésére arról kell döntenie az Európai Bíróságnak, hogy összhangban van-e az uniós joggal a Delphi Hungary ügyben meghozott végzést követően kialakult azon magyar adóhatósági és bírósági gyakorlat, amely az Európai Unió Bírósága által megállapítottan az uniós jogba ütközően visszatartott héatúlfizetésre (a héa/hozzáadottérték-adó az áfa uniós jogi megfelelője) tekintettel esedékes adóvisszatérítés vonatkozásában az érintett adóalanyok javára a jegybanki alapkamattal azonos mértékű kamat megfizetését írja elő.
Ítéletében a Bíróság mindenekelőtt emlékeztet arra, hogy olyan esetekben, amikor a tagállamoknak az uniós jog megsértésével beszedett adókra tekintettel kamatfizetési kötelezettségük keletkezik, uniós szabályozás hiányában az egyes tagállamok belső jogrendjének feladata meghatározni e kamatok fizetésének feltételeit, különösen e kamatok mértékét és számításának módját (37). E feltételeknek azonban tiszteletben kell tartaniuk különösen a tényleges érvényesülés és az adósemlegesség elvét, amelyek megkövetelik, hogy az uniós jog megsértésével visszatartott levonható héatúlfizetés visszatérítése iránti kérelem esetén esetlegesen fizetendő kamatok számítására vonatkozó nemzeti szabályok ne fosszák meg az adóalanyt az érintett összegek rendelkezésre nem állása által okozott gazdasági veszteségek megfelelő megtérítésétől (43-44).
E gazdasági veszteségek megtérítésével összefüggésben a Bíróság kimondja, hogy a vitatott magyar gyakorlat az Európai Unió Bírósága által megállapítottan az uniós jogba ütközően visszatartott héatúlfizetésre tekintettel esedékes adóvisszatérítés vonatkozásában az érintett adóalanyok javára a jegybanki alapkamattal azonos mértékű kamat megfizetését írja elő, amely megegyezik a nemzeti jegybank által az irányadó refinanszírozási műveletekre alkalmazott kamatmértékkel (46). E tekintetben ugyanakkor a Bíróság hangsúlyozza, hogy amennyiben az adóalanyoknak az uniós jog megsértésével visszatartott levonható héatúlfizetés visszatérítésének elmaradásából eredő likviditási hiány kiegyenlítése érdekében a levonható héa összegének megfelelő összegű kölcsönt kell felvenniük valamely hitelintézetnél, úgy a kizárólag a hitelintézetek részére fenntartott magyar jegybanki alapkamat mértékénél magasabb kamatmértéket kell fizetniük (46).
Márpedig a Bíróság szerint az olyan nemzeti gyakorlat, amely alapján az uniós jog megsértésével visszatartott héatúlfizetés összegének az adóalany kérelmére történő visszatérítése esetén az ezen összegre alkalmazandó kamatokat alacsonyabb kamatmérték alapulvételével kell kiszámítani, mint amelyet a hitelintézetnek nem minősülő adóalanyoknak az említettel azonos összegű hitel felvétele esetén kell fizetniük, alkalmas arra, hogy megfossza az adóalanyt az érintett összegek rendelkezésre nem állása folytán okozott gazdasági veszteségek megfelelő megtérítésétől, ebből következően pedig nem tartja tiszteletben a tényleges érvényesülés, valamint az adósemlegesség elvét (49).
Emellett a Bíróság rámutat arra is, hogy e jogelvekkel ellentétes az a magyarországi gyakorlat is, amely szerint – a rendelkezésre álló információk alapján, amelyek vizsgálata a jelen ügyeket előterjesztő magyar bíróságok feladata – az adóalanyokat megillető említett kamatokat csupán egy adott bevallási időszakra terjedően kell megfizetni, olyan kamat felszámítása nélkül, amely arra szolgál, hogy ellensúlyozza az adóalany számára az e bevallási időszakot követően az e kamatok tényleges kifizetéséig az idő múlása által okozott, az érintett összeg értékét befolyásoló monetáris értékvesztést (49).
Azzal kapcsolatban, hogy a magyar jog a magyar jegybanki alapkamat kétszeresének megfelelő kamatmérték alkalmazását írja elő, amennyiben az adóhatóság a visszaigényelt áfát késedelmesen utalja ki (az adózás rendjéről szóló törvény 37. §-ának (4) és (6) bekezdése), a Bíróság megállapítja, hogy úgy tűnik, hogy e rendelkezés azon határidő adóhatóság által való be nem tartását szankcionálja, amelyen belül az köteles volt valamely általa fizetendő összeg visszatérítésére (41). Ezzel szemben a jelen ügyekben vita tárgyává tett gyakorlat alapjául szolgáló szabályozás2 kimondottan azt a helyzetet érinti, amikor a Bíróság visszamenőleges hatállyal megállapítja valamely adófizetési kötelezettséget előíró nemzeti jogszabálynak az uniós jogba való ütközését (41).
Ennélfogva, amennyiben e megállapítások valóban visszatükrözik a magyar jogi helyzetet – aminek vizsgálata a jelen ügyeket előterjesztő magyar bíróságok feladata –, a Bíróság szerint a szóban forgó két szabályozásról megállapítható, hogy azok tárgya és jogalapja is eltérnek egymástól, amiből az is következik, hogy nem sérti az egyenértékűség elvét3 az, hogy az említett két szabályozás az állam eltérő mértékű kamatfizetési kötelezettségéről rendelkezik (40 és 42).
Végül egy, a C-126/18. sz. ügyben felmerült kérdéssel kapcsolatban a Bíróság kimondja, hogy nem sérti az uniós jogot az a magyarországi gyakorlat, amely az uniós joggal ellentétesnek nyilvánított nemzeti rendelkezés alkalmazása miatt visszatartott levonható héakülönbözet után járó kamatok kifizetése iránti kérelmek tekintetében ötéves elévülési időt határoz meg, amelynek kezdő napja az e többletre vonatkozó visszatérítési eljárást bevezető nemzeti szabályozás hatálybalépésének időpontja (57-58). A Bíróság ítélkezési gyakorlatának értelmében ugyanis az uniós jogból származó kamatfizetési igények vonatkozásában észszerű mértékben meghatározott jogvesztő jellegű keresetindítási határidők, mint amilyen a szóban forgó elévülési idő is, összeegyeztethetőek az uniós joggal (54).
