Idén elítéltek, családtagjaik, áldozatok és segítők írták a Via Crucis elmélkedéseit, melyek középpontjában a fájdalom és a remény állt. A nagypéntek esti keresztút állomásait a koronavírus járványra tekintettel a Colosseum helyett a Szent Péter téren járták végig Ferenc pápa vezetésével. A tér teljesen üres volt, csak fáklyák és Jézus keresztje világították meg.
„A bűnt elkövetők, a szenvedők, a társadalom számkivetettjei is képesek utat mutatni” – fogalmazott Ferenc pápa. A keresztút idei elmélkedéseit – a pápa felkérésére – a padovai Due Palazzi fegyház lelkészsége készítette elő. Tizennégyen elmélkedtek Jézus Krisztus kálváriájáról, ahogy azt saját szenvedéseiken, tapasztalásaikon, életútjukon keresztül maguk is megéltek. Az elmélkedések úgynevezett kórusművek, amelyek a börtön világának számos szereplőjét megszólaltatják: az áldozatot, a fogvatartottat, a börtönőrt, az önkéntest, az elítélt családját, a bírót, a pedagógust, az Egyház tagját, az ártatlant, akit adott esetben igazságtalanul vádolnak meg.
“Amikor Krisztus keresztútját a börtönök világában mozgó emberek karcos hangján kísérjük végig, alkalmunk nyílik arra, hogy részeseivé váljunk az Élet és a Halál közötti kivételes párharcnak, és felfedezzük: a jó elkerülhetetlenül összetalálkozik a rosszal. Töltsük meg igazsággal ezeket a pillanatokat: az elkövetett vétek fölött érzett megbánással; a meggyőződéssel, miszerint a halál nem örökre szól; a bizonyossággal, melynek értelmében Jézus az az ártatlan ember, akit igazságtalanul ítéltek el és nevettek ki. Minden lehetséges annak, aki hisz, mivel a börtönök sötétjében is visszhangzik a reményteljes üzenet: „Istennél semmi sem lehetetlen.” (Lk 1,37) Az ember, aki képes volt a legborzalmasabb bűnt is elkövetni, a legváratlanabb feltámadás főszereplőjévé válhat – ha akad valaki, aki megfogja a kezét. Biztosak lehetünk benne: a rosszban és a szenvedésben mindig ott rejtőzik a megváltás lehetősége – a rossz közepette is felismerhetjük a jót, és teret nyithatunk előtte.” (A Szentatya üzenete a tömegtájékoztatás világnapjára, 2020.). Ily módon a Via Crucis átalakul Via Lucis-szá – a keresztút az öröm útjává.
A Marco Pozza börtönlelkész és Tatiana Mario önkéntes által összegyűjtött szövegeket egyes szám első személyben írták meg a szerzőik, de úgy döntöttek, nem tüntetik fel a neveiket: az elmélkedésben részt vevők azt szerették volna, hogy világszerte mindazok, akik ugyanilyen helyzetben vannak, „kölcsön vehessék” a hangjukat. Nagypéntek estéjén “a börtönök csöndjében egyetlen ember hangja mindannyiunk hangjává” vált.
Részletek a pápai keresztúton elhangzott elmélkedésekből:
Egy elítélt elmélkedéséből:
“Inkább Barabásra, és nem Jézusra hasonlítok, ám a leggyötrőbb ítéletet mégis a lelkiismeretem mondja ki fölöttem: éjjelente kinyitom a szemeimet, és kétségbeesetten keresek valamiféle fényt, ami megvilágosíthatná a történetemet.
.jpg)
Forrás: Vatikán
Amikor bezárva vagyok a cellában, újra meg újra elolvasom Krisztus szenvedéstörténetét, és sírásban török ki: huszonkilenc évnyi börtön után még mindig képes vagyok sírni, múltbeli történetem, az elkövetett rossz miatt szégyenkezni. Egy személyben Barabásnak, Péternek és Júdásnak érzem magam. Viszolygást érzek a múlt miatt, még ha tudom is, hogy ez az én történetem. Évekig éltem szigorított fegyházban, édesapám pedig ugyanilyen körülmények között halt meg. Éjszakánként sokszor hallottam, hogy sír a cellában. Mindkettőnkre mélységes sötétség borult. Ebben a nem-életben azonban folyton kerestem valamit, ami az életet jelenthetné: különös kimondani, de a börtön jelentette a megmenekülésemet. Ha valakinek a szemében még mindig Barabás vagyok, nem haragszom meg érte: szívem mélyén megértem, hogy az az ártatlan Ember, akit hozzám hasonlóan elítéltek, azért jött, hogy megkeressen a börtönben, és megtanítson az életre.”
Egy segítő elmélkedéséből:
“Sokszor találkozom olyan reményvesztett emberekkel, akik a börtön sötétjében választ keresnek a számukra végtelennek tűnő rossz kérdésére. Ezek a könnyek a vereség és a magány, a lelkiismeret-furdalás és a meg nem értés illatát árasztják. Sokszor a magam helyére képzelem Jézust a börtönben: Ő hogyan szárítaná fel a könnyeket? Hogyan oldana ezeknek az embereknek a szorongásán, akik nem találnak kivezető utat abból, amivé az tette őket, hogy engedtek a rossznak?
Igen nehéz feladat válaszra lelni, és ez a felelet sokszor felfoghatatlan a mi kicsiny és korlátozott emberi gondolkodásunk számára. Krisztus azonban javasolt nekem egy utat: szemléljem ezeket a szenvedéstől eltorzult arcokat, és ne féljek tőlük! Arra kért, hogy maradjak itt, mellettük, tartsam tiszteletben a csöndjüket, hallgassam meg a fájdalmukat, próbáljuk túllátni az előítéleteken. Épp úgy, ahogyan Krisztus is szeretetteljes szemekkel néz a mi törékenységeinkre és korlátainkra. Mindenkinek, még a bebörtönzötteknek is felkínálja minden nap az új emberré válás lehetőségét. Ez annak a tekintetnek köszönhető, amely nem ítél, hanem életet és reményt sugároz.
Ily módon a kiontott könnyek olyan szépség magvetésévé válhatnak, amelyet akár még csak elképzelni is nehéz lett volna.”
.jpg)
Forrás: Vatikán
Egy fegyőr elmélkedéséből:
“A valódi igazságszolgáltatásra csakis az irgalmasság által nyílik mód, amely nem szögezi az embert örökre a keresztjéhez: vezetőként szegődik melléje, hogy segítsen fölkelni, megtanítja neki, miként ragadja meg az elkövetett rossz ellenére azt a jót, amely soha nem huny ki egészen a szívében. Az elítélt csakis akkor ismerheti fel az embervoltot a másikban, az áldozatban, akinek szenvedést okozott, ha önmagában is megtalálja azt. Bármennyire is gyötrelmes az újjászületés útja, és mindig lesben áll a rosszba való visszaesés veszélye, nincs más út, amelyen járva megpróbálhatnánk újra felépíteni a személyes és a közösségi élettörténeteket.
A törvény szigora nehéz próbatétel elé állítja az ember reményét: ha segítünk, hogy elgondolkodjon, rákérdezzen tettei motivációjára, akkor ez alkalmat kínálhat arra is, hogy más szemszögből tekintsen önmagára. Ennek megtételéhez azonban szükség van annak megtanulására, miként ismerjük fel az elkövetett bűn mögött a embert. Így cselekedve olykor megpillanthatunk egy távlatot, amely reménnyel töltheti el az elítélteket. Amikor pedig letöltötték a büntetésüket, úgy adhatjuk vissza őket a társadalomnak, hogy meghívjuk az embereket: lehet, hogy egy ideig elutasították, de most mégis fogadják be újra őket.
Hogy mindannyian, még az elítéltek is, ugyanannak az emberiségnek a gyermekei legyünk!”
Forrás: Vatikáni Rádio, Magyar Kurir
