A magyar gyakorlatban a tudományvétel, vagy nyomozó tanúvallatás az Anjouk normann-szicíliai eljárási elveinek átvételével terjedt el. A próbák és istenítéletek betiltásával, az ítélethez szükséges bizonyítékok beszerzése volt a célja.
Három típusa létezett: az egyszerű tudományvétel, a köztudományvétel és a bírói, vagy kikiáltott közgyűlésen végrehajtott tudományvétel.
A tudományvételt a felek kérésére mindig a bíró rendelte el. Egyszerű tudományvételt a bíró általában a leendő felperes előzetes tájékozódása érdekében rendelt el. A tudományvételt meghatalmazott királyi, megyei vagy hiteleshelyi emberek végezték.
Az egyszerű tudományvétel segítségével, a tanúvallomások által a felperes előzetesen tájékozódhatott perbeli esélyeirő. A kiküldött személyek a tanúvallomások felvétele után összefoglalót készítettek, amelyet írásban terjesztettek a bíró elé.
A köztudományvétel felvételére mindig a perben került sor egyik, vagy akár mindkét fél kérelmére. Mindig a felek vagy képviselőik jelenlétében végezték, egy nap leforgása alatt, a perrel érintett dolog helyszínén. Köztudományvétel során minden tanút külön hallgattak ki, feljegyezték nevüket, minőségüket és a tényeket, amelyekről tudomásuk volt. A köztudományvétel eredményét a felek kapták kézhez.
Amikor a nádor vagy a főispán köztörvényszéket tartott, a panaszlók kérésére rendelhetett el tudományvételt. A nádor felhívta a jelenlévőket, hogy aki tud a panaszló számára okozott sérelmekről, az mondja el. Ilyen felhívásnak hatalmaskodási vagy egyéb köztörvényes bűncselekmények, ún. főbenjáró, cégéres gaztetteknél volt helye. A bíró általában annak a félnek ítélte oda az eskü letételének kötelezettségét, akire nézve terhelőbb volt a tudományvétel.
