Werbőczy István a Hármaskönyv Előbeszédében értekezik a bíróról és a vele szemben támasztott elvárásokról. Werbőczy szerint a bíró az a személy, aki a törvényt a köz javára alkalmazza. A bírót (iudex) a „jog kimondójának” nevezi, aki a jog szerint bíráskodik és igazságot szolgáltat a népnek.
Werbőczy szerint a bíró általi ítélkezésnek igazságosnak kell lennie. Az igazságosság az arra való hajlandóságból, a bíró hatalmából, joghatóságából, és a józan ész alapján megfontolt döntéséből fakad.
Werbőczy szerint bírónak a tisztsége ellátásához mindenekelőtt joghatósággal (jurisdictio) kell rendelkeznie. A bíró joghatóságát kinevezésével és az eskü letételével nyerte el, az eskü által lett a bíró „meghiteltetett”. A bírói eskü gyökerei a 15. századig, Zsigmond király 1435. évi II. dekrétumáig nyúlnak vissza.
A joghatóság és az eskü mellett az elfogulatlanság a harmadik fontos kellék. Az elfogulatlanság jegyében a bírónak kerülnie kell, hogy félelemből, nyereségvágyból, szeretetből vagy gyűlöletből ítélkezzen.
A bíró kötelessége az igazság kiderítése és az, hogy legjobb tudása és lelkiismerete szerint, az elé tárt bizonyítékok alapján döntsön.
Werbőczy így ír a bíróról:
„…az emberek (a mint Aristoteles mondja), a bíróhoz mint valamely élő igazsághoz folyamodnak.”
„… mindent éretten megvizsgáljon; az ítélethozásban se legyen meggondolatlan és hirtelenkedő; különben az ő elhamarkodott akaratát az igazság mostoha anyjának mondják.”
“Az egyik peres félnek ne kedvezzen inkább, mint a másiknak; ne legyen személyválogató, és másnak a nyomorúságát úgy tekintse, mint a magáét.”
„Ment legyen a lelki szenvedélyektől, hogy könyörgés, gyűlölség vagy szeretet ne vezérelje.”
„A bíró az ítélethozásban ne legyen sem túlságosan kegyetlen, se szerfölött kegyelmes; hanem csak igazságos.”
„… minden ítélésben az irgalom és az erő, vagyis az igazság van egybekapcsolva. Ezeknek egyességében áll a méltányosság.”