A bajvívás (duellum, judicium duelli) perbeli bizonyításként feltehetően a 13. században terjedt el Magyarországon. Európa más országaiban is elismerték bizonyítékként. Istenítéletnek tartották, úgy vélték: a bíróság színe előtt, bizonyos szabályok mellett megvívott bajban Isten azt a felet veszi oltalmába, akinek oldalán az igazság áll.
A 14. századtól bajvívást csak a királyi udvar bíróságain és a megyei törvényszékek előtt rendelhettek el, büntető perekben általában a bíró, magánjogi jogvitákban a felek megállapodásával, vagy kihívással.
A bajrahívás általában egy facövek (chewk) átadásával történt. Ha a kihívott a bajszérűn nem jelent meg, bajonbukottnak minősült és elvesztette a perét.
Bajt lehetett személyesen és bajnok útján is vívni. A király, az egyháziak, a nők és az izraeliták csak bajnok útján vívhattak.
A bajvívás lehetett lovas baj (a király udvar bíróságai előtti perben), gyalogbaj (törvényszékek előtti perekben) és ún. „meztelen” baj is. Súlyos bűncselekmény esetén a bíró „meztelen”, életre-halálra szóló, karddal és mez nélkül vívott bajra is kötelezhette a feleket.
Bajt mindig bajszérűn vívtak. Fegyverként használhattak kardot, botot, tőrt, dárdát és más eszközöket is.
A bajvívás addig tartott, míg az egyik felet lefegyverezték, a küzdelmet feladta, kiszorították a bajszérűről, esetleg holtan esett össze. Ha valaki bajvívásban ölte meg az ellenfelét, az büntethetőséget kizáró oknak számított.
A bajvíváson a bíró is jelen volt, az eredményt is ő állapította meg. Ha az alperes elvesztette a bajt, elvesztette a perét is. Ha a felperes veszített, a bíró „örök hallgatásra” ítélte, igényét többet bíróság előtt nem érvényesíthette az alperessel szemben. A felek a bajvívás alatt kiegyezhettek egymással, békebírság lerovása mellett.
A bajvívást az 1486:18. törvénycikk megszüntette és a lovagi becsületbíróságokra szorította vissza. Ha valaki a lovagi becsületbíróság előtti perében a bajvívást elveszítette, becstelenséggel bűnhődött.
