Tóth Mihály büntetőjogász szerint kétarcú az új büntető törvénykönyv (Btk.) tervezete, elavult szemléletű szigorítás, illetve az európai tendenciákhoz közelítő dekriminalizálás, alternatív szankciók egyszerre jellemzik; a szakember az MTI-nek nyilatkozva azt mondta, hogy összességében a jelenleg hatályos büntető kódex egytizede változik.
Ismertetése szerint az első magyar büntető anyagi jogi törvény, az 1878-as Csemegi Kódex óta ez lesz a negyedik. 1961-ben született egy rövid életű büntető jogszabály, majd a Csemegi Kódex centenáriumán, 1978-ban fogadták el az azóta több mint százszor módosított, jelenleg is hatályos harmadik Btk.-t.
“A nyilvánosságot kapott első reakciókkal, de helyenként még magának a tervezetnek az indoklásával szemben is úgy látom, hogy ez a javaslat kifejezetten mértéktartó a változtatások terén, a hatályos Btk. egytizedét érintik érdemi változtatások. Így új korszakhatárról semmiképpen nem beszélhetünk, de ez nem is baj. A büntetőjog alapvető intézményei mára kikristályosodtak, széles körű és radikális megváltoztatásuk kiszámíthatatlan következményekkel járna” – mondta az egyetemi tanár, aki korábban évtizedekig a fővárosban ügyész, majd évekig az első Orbán-kormányban a Dávid Ibolya vezette igazságügyi tárca büntetőjogi helyettes államtitkára volt.
Az újdonságként beharangozott, a tervezet indoklásában lényeges változásként aposztrofált jóvátételi munkát az ügyész vádhalasztás körében már évek óta előírhatta, a változás mindössze annyi, hogy ezután a bíró is megteheti. Az elzárás és a sportrendezvények látogatásától eltiltás pedig a szabálysértési törvényben hosszú ideje létező szankció, amely most átkerül a büntetőjogba is – jegyezte meg a szakember.
Az elmúlt 12 évben több kormány, féltucatnyi kodifikációs bizottsággal számos koncepciót és tervezetet készíttetett, amelyek azonban a politikai változások nyomán rendre megfeneklettek. Most rendelkezésre álltak egy új Btk. megalkotásának politikai előfeltételei – mondta, megjegyezve ugyanakkor azt is, hogy a napokban 30 napos társadalmi egyeztetés céljából közzé tett javaslat előkészítése nem volt nyilvános. Különösen fájó az érdemi konzultáció elmaradása azoknak az elmúlt másfélben végrehajtott valóban fontos Btk.-módosításoknak az esetében, amelyek az új kódex tervezetében változatlanul ott vannak, ilyen például a “három csapás”, vagy a tényleges életfogytiglan.
Mindazonáltal a változások egy része a szakember szerint üdvözölhető, így például a dekriminalizációs törekvések, számos elavult bűncselekményi tényállás eltávolítása, például a közszeméremsértés, határjelrongálás, fölmérési jel megrongálása, gazdálkodó szerv vezető állású tisztségviselőjének visszaélése, árdrágítás, sajtórendészeti vétség, hamis statisztikai adatszolgáltatás. Ugyanígy egybevág a korszerű európai tendenciákkal, mérsékli az állam büntetés-végrehajtással kapcsolatos terheit és jól szolgálja a büntetési célokat például a “feles kedvezmény” kiterjesztése öt évre, azaz, hogy a szabadságvesztés felének letöltése utáni feltételes szabadságra bocsátás már öt éves büntetésnél is alkalmazható.
Támogatható továbbá a négy évtized leforgása alatt több mint száz módosításon átesett jelenlegi kódex koherenciazavarainak kiküszöbölése, ám itt már a kritikai elemekre rátérve meg kell jegyezni, hogy az egységesítés szinte mindig a szigorítás jegyében történt, ami egyébként is általános jellemzője ennek az új Btk.-nak – mondta Tóth Mihály.
A száz évvel ezelőtti büntetőpolitika szemléletmódjára jellemző, hogy nem az a kérdés, bezárjuk-e az elkövetőt, hanem az, mennyi időre és milyen formában. A szakember szerint aggasztó az új Btk. tervezetében, hogy ismét elsődlegessé vált a szabadságvesztés alkalmazása. A börtön helyeselhető az erőszakos, vagy visszaeső bűnözőknél, de általában nem a bagatell – kis értékre elkövetett, kisebb súlyú – cselekményeknél, vagy az elsőbűntényesek, fiatalkorúak esetében. Az elzárás most bevezetett intézménye viszont éppen ezt a kört célozza, amikor felnőttek esetében 5 naptól 90 napig, fiatalkorúaknál pedig 3-tól 30 napig megteremti a szabadságelvonás új formájának lehetőségét.
Ez a koncepció nem felel meg sem az állam tehermentesítésének, sem a büntetési céloknak. A fogva tartási költségek egy személy esetében meghaladják az évi hárommillió forintot, országosan pedig mintegy 17.000 szabadságvesztését töltő, illetve előzetes letartóztatásban lévő van jelenleg. Ha szaporodnak a szabadságvesztéssel büntetendő tényállások, szigorodik a szankciórendszer, akkor egyre több fogva tartottról kell gondoskodnia az államnak. De a büntetés-végrehajtási célok szempontjából is káros ez a szigorítás, hiszen különösen az elsőbűntényesek, illetve fiatalkorúak esetében a bűnözői életmódtól jobban visszatarthat egy felfüggesztett büntetés vagy jóvátételi munka, mintha a megtévedt elkövető a börtönben megrögzött bűnözőktől körülvéve végképp elszakad a társadalom többségének normáitól. Ezekben az esetekben a Btk.-nak például a munkabüntetéseket kellene preferálnia a szabadságvesztéssel szemben – mondta Tóth Mihály.
Hozzátette: a bűnözési statisztikák alakulása sem ad alapot szigorításra. Az utóbbi évtizedben stagnált, esetenként kis mértékben csökkent is az ismertté vált bűncselekmények száma, különösen a súlyos, erőszakos cselekményeké, és összességében sem beszélhetünk bűnözési hullámról. Amennyiben pedig bizonyos bűncselekményfajták, például a kis értékre elkövetett vagyon elleni, úgynevezett megélhetési bűnözés esetében mégis növekedés tapasztalható, az leginkább a szegényebb országrészekre jellemző. Az ilyen, valóban kedvezőtlen jelenségek miatt azonban nem célszerű felforgatni a büntető kódexet, inkább speciális, célzott válaszok szükségesek, amelyek akkor igazán hatékonyak, ha komplexek, s a büntetőjogon kívüli eszközöket is igénybe vesznek.
Indokolt lenne a munkabüntetések infrastruktúrájának fejlesztése, hogy egyáltalán alkalmazhatóak legyenek, mert a börtönnél jobb esélyeket nyújtanak a társadalomba való visszailleszkedésre, ami az egész közösség érdeke, csakúgy mint a végrehajtás költségeinek csökkentése. Ezután kapcsolódhatnának be a rehabilitációba más területek, például pártfogó felügyelet, családsegítés, segítő-ösztönző szociálpolitika.
A szankciórendszer szigorítása mellett a büntetőjogász másik generális kifogása az új Btk. tervezetével szemben az, hogy megbontja a törvényhozás és a jogalkalmazás egyensúlyát, amikor számos, bírói mérlegelés körébe tartozó kérdést eleve eldönt a büntethetőség, a tényállások, vagy a kiszabandó büntetések terén. Ilyen például az a kötelező törvényi vélelem, amely szerint már az éjszaka, felfegyverkezve a lakáshoz tartozó bekerített helyre irányuló jogtalan támadás is élet elleninek minősül, és ezért ilyen esetben a jogos védelem kiterjedhet a támadó megölésére.
“Képzeljük el, amikor a kerítésen éjnek idején átmászó baracktolvaj, az ágak lehúzása céljából magával visz egy kampósvégű botot. Vajon, az igazságérzetünk azt diktálná, hogy a tulajdonosnak joga van az elkövető életének kioltására, pusztán azért, mert “felfegyverkezve” hatolt be a bekerített helyre?” – vetette fel.
Nincs két egyforma ügy, a kivételek pedig nem férnek be a törvénykönyvbe. Éppen azért van a bíró, hogy a törvény megfelelő rendelkezéseit az adott ügy egyedi részleteinek, összes körülményének ismeretében mérlegelve alkalmazza, ha viszont a törvény túlzottan megköti a kezét, igazságtalan döntések születhetnek. Ugyanez vonatkozik a büntetéskiszabásra, például amikor az új Btk. egyes bűncselekményeknél az életfogytiglan, vagy a járművezetéstől eltiltás kötelező alkalmazását írja elő. A relatíve meghatározott szankciórendszer abból a jogállami igényből fakad, amely egyensúlyt kíván teremteni az egyes hatalmi ágak, jelen esetben a törvényhozó és a bírói hatalom eszközrendszere között. A jogalkotó megteremti a büntetések alkalmazásának feltételeit és határait, ezeken a kereteken belül azonban már a bíró dönt indokoltságukról és mértékükről. Egy büntetés kötelező előírása sértheti az egyéniesítés elvét is, azaz, hogy az esetet a maga konkrétságában, a bűncselekmény és az elkövető egyediségét figyelembe véve kell megítélni – fejtette ki Tóth Mihály.
“Talán a legaggályosabb a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés (tész), amely az általunk szabályozott formában sajnálatos módon egyfajta hungaricum. Tudomásom szerint sehol másutt nem létezik ez a büntetés a felülvizsgálat lehetősége nélkül. A strasbourgi bíróság néhány éve, egy ciprusi eset kapcsán kimondta, hogy a szabadulási remények élethosszig történő megvonása ellentétes az európai emberi jogi egyezménnyel” – figyelmeztetett.
Hozzátette: a tész több mint egy évtizedes hazai fennállása óta államfői kegyelemre sem volt példa, bár erre ez az idő még túl rövid. A felülvizsgálat elvi lehetőségének megteremtése nem zárná ki, hogy indokolt esetben az elítélt számára az életfogytiglan valóban élete végéig tartó szabadságvesztést jelentsen, ha a felülvizsgálatok során a bíró rendre azt állapítja meg, hogy az elítélt nem engedhető vissza a társadalomba. Ám egyre inkább úgy tűnik, az a döntés, amely a szabadulás elvi lehetőségétől is egyszer és mindenkorra megfoszt valakit, nem fér össze az európai emberi jogi kultúrával.
“Ezen túlmenően, személyes szakmai véleményem szerint, még a jelenlegi magyar alkotmány egészével, szellemével sem egyeztethető össze ez a büntetési nem, jóllehet, sajátos módon maga az alaptörvény rögzíti egyik passzusában az örökös rabság lehetőségét. A dilemma azonban ez idő szerint az országhatárokon belül nem dönthető el, mert a magyar Alkotmánybíróságon érzékelhetően az a többségi vélemény szilárdult meg, hogy az alkotmány egésze és egyes rendelkezései közti összhang nem vizsgálható” – fejtette ki a büntetőjogász.
A kábítószerrel visszaélés kapcsán Tóth Mihály túlzónak véli az első reakciókat, egyes civilszervezetek felháborodását, amelyek egyébként nyilvánvalóan a könnyű drogok legalizálásánál kevesebbel nem is érnék be. Ez az álláspont azonban sem Európában, sem a drogproblémával foglalkozó szakmabeliek körében, sem pedig a hazai társadalomban nem tekinthető többséginek.
A szakember félrevezetőnek tekinti azokat a megközelítéseket, amelyek szerint az új Btk. tervezete alapján “ismét büntetendő lesz a fogyasztás”, hiszen ez 1961 óta így van a magyar bírói gyakorlatban, bár a törvény ezt nem mindig nevesítette. Ugyanilyen túlzás, hogy ezután biztosan “becsukják a kis dílereket”, ami szintén nem újdonság, noha a bíróságok a valóságban nem éltek ezzel a lehetőséggel és végrehajtandó szabadságvesztést csekély mennyiséggel kereskedőkre, ha nem visszaesőkről volt szó, soha nem is szabtak ki.
“Nem látszik helyesnek sem a zéró tolerancia szemellenzős érvényesítése, sem a legalizálás” – szögezte le a büntetőjogász, aki szerint az a meghatározó kérdés, hogy a szabályozás megfelelően differenciál-e az elkövetési magatartás, a mennyiség, a helyszín, az életkor, az elkövetési mód, és más szempontok alapján.
Egyes szigorító rendlelkezések e körben nem feltétlenül kifogásolhatóak, ilyen a büntetés kiszabása helyetti elterelés bizonyos időszakon belüli megismétlésének kizárása, vagy üzletszerű elkövetés esetén a csekély mennyiség privilegizáló, büntetést csökkentő hatásának kiiktatása. Problematikusabb a drogfüggők elterelésének kizárása, hiszen ha ilyen ember börtönbe kerül, bele is halhat az elvonási tünetekbe. Egy másik kritikus pont a “közös fogyasztás” megítélése, ami semmiképpen nem lehet egyenértékű a kábítószer súlyosan minősülő “átadásával”. Ilyen például a bulizó kamaszok által körbeadott marihuánás cigaretta problémája, ami Tóth Mihály szerint mértéktartó ítélkezési gyakorlattal talán továbbra is kezelhető.
