Szembemegy a civilizált európai országok megoldásaival a tényleges életfogytiglan jelenlegi hazai szabályozása – mondta Nagy László Tibor, az Országos Kriminológiai Intézet osztályvezető-helyettese, amikor csütörtöki sajtótájékoztatóján ismertette az intézet életfogytig tartó szabadságvesztést vizsgáló kutatását.
A kutatást a Legfőbb Ügyészség megkeresésére végezték 2007-től kriminológusok, szociológusok és jogászok. A kutatók kitértek a magyar és a nemzetközi joganyag összehasonlítására, majd anonim kérdőíveket töltettek ki az életfogytiglanra ítélt rabokkal.
A szakemberek egyebek mellett arra keresték a választ, hogy kik ezek az emberek, hogyan bírják a hosszú évekig tartó rabságot, hogyan változtatja meg az elítéltek világképét, magatartását a fegyházban töltött idő és hogyan változott az elkövetői kör az utóbbi évtizedekben. A vizsgálat eredményeit Nagy László Tibor kutatásvezető, Solt Ágnes szociológus és két jogász, Antal Szilvia és Bárd Petra ismertette.
A vizsgálat idején 231 ilyen ember töltötte fegyházbüntetését, ebből 149 ember válaszolt kérdéseikre. Kiemelten foglalkoztak a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztést töltőkkel, ők akkor tizenketten voltak – jelenleg tizenhatan -, közülük kilenccel készítettek interjút. Az életfogytiglanra ítéltek szinte kizárólag minősített (például különös kegyetlenséggel, aljas indokból) emberölést követtek el.
Solt Ágnes elmondta: változott az elmúlt harminc évben az elkövetők jellege. Jelenleg zömmel (74 százalék) 30 év alatti fiatalok követik ez ezeket a súlyos bűncselekményeket, akik a korábbiakkal ellentétben elmondásuk szerint inkább átlagos vagy jó körülmények közül származnak. Jellemző, hogy a fiatalok azok, akik nyereségvágyból ölnek, az idősebb korosztályba tartozók viszont többször követnek el emberölést rokonaik sérelmére. A kutatók a származásukról is kérdezték az elítélteket: 17 százalékuk vallotta magát romának.
Az is kiderült, hogy az iskolai végzettség az életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek között magasabb, mint a teljes fogvatartotti populáció esetében. Kisebb részük tartozik a tipikusan bűnözői karriert befutott elítéltek körébe, egyharmaduk Budapesten élt, községből alig több mint egyötödük származik.
A hosszan tartó börtönbüntetés jelentősen átalakítja a rabok személyiségét is. A kutatók szerint ezek az emberek kiábrándultak az emberi kapcsolatokból, csendesebbé, visszafogottá váltak, sokan váltak a saját megítélésük szerint barátságosabbá – a kutatók szerint ennek oka az együttműködési hajlandóság kényszerű fejlődése.
A család, a szeretet és az emberi kapcsolatok hiánya az egyik legerősebb büntető eleme a fegyintézetnek. Az elítéltek háromnegyed részének volt olyan kapcsolata, amely megszakadt. Majdnem egyötödük kísérelt meg legalább egyszer öngyilkosságot.
A tényleges életfogytiglani szabadságvesztésüket töltőkkel kiemelten foglalkoztak a kutatók. Ők különböző módon reagálnak helyzetükre: van, akiben “dolgozik az életösztön”, van, aki reménykedik abban, hogy megváltoznak a jogszabályok, és van, aki csak “vegetál” vagy öngyilkos lesz.
A szakemberek – akik hangsúlyozták politikától való függetlenségüket – nem tartják elfogadhatónak a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés hatályos szabályait. Nagy László Tibor hangsúlyozta: nem az életfogytig tartó szabadságvesztéssel van bajuk, hanem azzal, hogy a tényleges életfogytiglanra ítéltek esetén ki van zárva a felülvizsgálat lehetősége. Szerinte erősen vitatható, hogy a bíróság milyen alapon képes véglegesen megjósolni egy emberi sorsot, amely által egyszer s mindenkorra visszavonhatatlanul kizárja a személyiségváltozás esélyét.
A sajtótájékoztatón kiosztott összefoglaló szerint a jelenlegi szabályozás a “halálbüntetés farizeus módozatának tekinthető, amely szembefordul az alkotmányos elvekkel és a modern európai civilizált kriminálpolitika szemléletével. (…) A reménysugár lehetőségének teljes elvétele kegyetlen és embertelen büntetésnek tekinthető. Soha, egyetlen elkövető esetében sem állítható bizonyossággal az ítélet kiszabásakor, hogy újabb bűntettet követne el a jövőben.”
A jelenlegi szabályozás szerint – ha nem tényleges életfogytiglanról van szó – legkorábban 30 év múlva szabadulhat az elítélt, de ennek maximuma nincs meghatározva (ítélheti a bíró akár 80 évre is). Tehát semmiképp sem jelenti azt, hogy valaki 30 év után automatikusan szabadlábra kerül Viszont a jelenlegi gyakorlat nem megfelelő, mert egy büntetés-végrehajtási bíró általában a börtönbeli viselkedés – nevelői vélemény – alapján dönt a feltételes szabadlábra bocsátás kérdésében, ebben pedig jelenleg főként az automatizmus érvényesül. Ezen kellene szigorítani, egy szakértői bizottság állásfoglalására kéne a szabadlábra bocsátás kérdését alapozni – mondta a kutatásvezető, aki szerint a tényleges életfogytiglan eltörlése nem egyenértékű azzal, hogy “gyilkológépek” jelennek meg az utcákon.
Európában jelenleg három ország alkalmazza ezt a büntetési formát: Magyarország, Anglia és Svájc. A nemzetközi büntetőbíróság is ismeri a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés büntetését: népirtás és az emberiesség elleni bűncselekmények elkövetése esetén szabhatja ki.
