Az Európai Bíróság döntése értelmében a munkavállaló nem veszíti el a betegség miatt ki nem vett fizetett éves szabadsághoz való jogát. A ki nem vett éves szabadsága után pénzbeli megváltás jár.
A Bíróság C-350/06. és C-520/06. sz. egyesített ügyekben hozott ítélete – Schultz-Hoff kontra Deutsche Rentenversicherung Bund
Stringer és társai kontra Her Majesty’s Revenue and Customs:
Az Európai Közösségek Bírósága ítéletében a fizetett éves szabadsághoz való jogot értelmezi, amelyet a munkaidőről szóló irányelv [1] ír elő.
Az értelmezést a Landesarbeitsgericht Düsseldorf (Németország) és a House of Lords (Egyesült Királyság) kérte olyan ügyek keretében, amelyek a betegszabadságon lévő munkavállalók fizetett éves szabadsághoz való jogát érintik.
A Landesarbeitsgerichtnek egy olyan munkavállaló pénzbeli megváltáshoz való jogát kell elbírálnia, aki a fizetett éves szabadsághoz való jogát nyugdíjazást eredményező munkaképtelenség miatt nem tudta gyakorolni. A releváns német rendelkezések értelmében a munkavállalónak a ki nem vett fizetett éves szabadságra vonatkozó jogosultsága az érintett naptári év lejártával, de legalábbis a szabadság átvitelére nyitva álló – kollektív szerződésnek a munkavállaló javára szóló eltérő rendelkezése hiányában három hónapos időtartamú – időszak elteltével megszűnik. Ha a munkavállaló a szabadság átvitelére nyitva álló ezen időszak végéig munkaképtelen volt, a ki nem vett fizetett éves szabadságokat a munkaviszony megszűnésekor nem kell pénzben megváltani.
A House of Lords-nak a brit jog által meghatározott referencia-időszak során ki nem vett fizetett éves szabadság pénzbeli megváltására vonatkozó hasonló kérdésen kívül egy olyam munkavállaló esetét kell megvizsgálnia, aki a határozatlan idejű betegszabadsága alatt azt kérte a munkáltatójától, hogy a kérelemtől számított két hónapon belül fizetett éves szabadságot vehessen ki.
A Bíróság az ítéletében emlékeztet arra, hogy a betegszabadsághoz való jogot, valamint az említett jog gyakorlásának a módozatait a közösségi jog nem szabályozza. A fizetett éves szabadságot illetően megállapítja, hogy e jog gyakorlásának a feltételeit a tagállamoknak kell meghatározniuk a belső joguk keretében azon konkrét körülmények előírásával, amelyek mellett a munkavállalók e jogukkal élhetnek, tartózkodva ugyanakkor attól, hogy e jog keletkezését bármely feltételnek alávetnék.
E körülmények között megállapítható hogy a munkaidőről szóló irányelvvel elvben nem ellentétes sem annak engedélyezése, hogy a munkavállaló a betegszabadság időtartamába tartozó időszak alatt fizetett éves szabadságot vegyen ki, sem ennek a megtiltása, feltéve azonban, hogy ez utóbbi esetben az érintett munkavállalónak lehetősége van arra, hogy az ezen irányelv által számára biztosított joggal egyéb időszak során éljen.
Bár a különböző tagállamokban a fizetett éves szabadsághoz való jog alkalmazási módozatairól a tagállamok határoznak, a ki nem vett szabadság átvitelének módozataira bizonyos korlátok vonatkoznak.
A Bíróság ezzel kapcsolatban megállapítja, hogy a megfelelően igazolt betegszabadságon lévő munkavállalók fizetett éves szabadsághoz való joga nem köthető olyan kötelezettséghez, hogy a munkavállalónak az említett tagállam által megállapított referencia‑időszak során ténylegesen dolgoznia kellett. Következésképpen a tagállam a fizetett éves szabadsághoz való jognak a referencia‑időszak vagy a szabadság átvitelére nyitva álló időszak végével történő megszűnését csak akkor írhatja elő, ha az érintett munkavállalónak ténylegesen megvolt a lehetősége arra, hogy az irányelv által a számára biztosított joggal éljen.
Márpedig a Bíróság megállapítja, hogy az olyan munkavállalónak, aki a referencia‑időszak teljes tartama során, és a nemzeti jog által a szabadság átvitelére vonatkozóan megállapított határidőn túl is betegszabadságon van, nincs lehetősége a fizetett éves szabadsághoz való joga gyakorlására. Ez vonatkozik az olyan munkavállalóra is, aki a referencia-időszak egy része során, a betegszabadságra való kiírás előtt dolgozott.
A Bíróság arra a következtetésre jut, hogy a fizetett éves szabadsághoz való jog a referencia‑időszak és/vagy a szabadság átvitelére a nemzeti jog által meghatározott időszak végén nem szűnhet meg akkor, ha a munkavállaló a referencia‑időszak egésze vagy annak egy része során betegszabadságon volt, és a munkaképtelensége a munkaviszonyának a megszűnéséig fennállt, ami miatt nem tudta gyakorolni a fizetett éves szabadsághoz való jogát.
Az olyan fizetett éves szabadságnak a munkaviszony megszűnésekor való pénzbeli megváltását illetően, amelyet a munkavállaló nem tudott kivenni, a Bíróság megállapítja, hogy e pénzbeli megváltást oly módon kell kiszámítani, hogy a munkavállaló olyan helyzetbe kerüljön, mintha az említett jogot a munkaviszonyának tartama alatt gyakorolta volna. Ebből következően a munkavállaló rendes munkabére, amely a fizetett éves szabadságnak megfelelő pihenőidő alatt a részére fizetendő, szintén meghatározó a munkaviszony megszűnéséig ki nem vett éves szabadság pénzbeli megváltásának a kiszámítása szempontjából.
[1] A munkaidő-szervezés egyes szempontjairól szóló, 2003. november 4-i 2003/88/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL L 299., 9. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 4. kötet, 381. o.) 7. cikke.
