Megszületett a politikai megállapodás az EU reformszerződéséről, amit december 13-án Lisszabonban csúcsszinten írnak majd alá. Lengyelország végül egy bonyolult konstrukció révén bebiztosította a Ioanninai kompromisszum egyhangúságon alapuló védhetőségét, Olaszországnak pedig nem kevésbé „trükkös módon” találtak egy plusz képviselői helyet a 2009-ben választandó új Európai Parlamentben.
Budapesti idő szerint éjjel két órára felszállt a fehér füst a lisszaboni csúcstalálkozón, pontot téve a végül reformszerződésnek keresztelt új dokumentum elfogadása körüli vitára. A portugál külügyminiszter este kilenckor tartott sajtóértekezletén már arról beszélt, hogy csupán két alapvető kérdés állt nyitva: a Ioanninai formula – Varsónak is megfelelő – szerződéses státusza és a parlamenti helyek jövőbeli elosztásával kapcsolatos olasz felvetés. Közölte egyúttal, hogy a továbbiakban kétoldalú egyeztetést kezdenek az említett két – „nehézséget” jelző – tagállammal.
Valójában nem sokkal a sajtóértekezlet után már ismertté vált, hogy az eredetileg „kétoldalúnak” szánt egyeztetés – értesülések szerint Nicolas Sarkozy francia elnök kezdeményezésére – kisebb „konklávé üléssé” alakult át, a portugál miniszterelnök, a lengyel államfő és az olasz kormányfő mellett magába foglalva a luxemburgi miniszterelnököt és a francia államfőt is. Ebben a körben rögzítették a két probléma kapcsán azokat a lehetséges megoldási formulákat, amiket utóbb a csúcstalálkozó egészének plenáris ülése elé terjesztettek.
Eszerint a blokkolási képesség erősítését célzó Ioannina-formula lényegéről, használatának feltételeiről egyfelől a reformszerződésen kívüli tanácsi határozatot fogadnak majd el, másfelől immár a szerződéshez csatolva külön jegyzőkönyvben rögzítik, hogy ez a konkrét határozat csakis egyhangú szavazással módosítható. Ezzel sikerült megteremteni a kecske és a káposzta klasszikus esetének mintapéldáját, amennyiben a formula maga nem került be a reformszerződés főszövegébe, ám a lényegéről és használatáról intézkedő nyilatkozat státuszáról úgy intézkedik a szerződéshez csatolt jegyzőkönyv, hogy annak révén – módosíthatóság szempontjából – ugyanolyan (lengyel beleegyezéstől is függő) kötött helyzetbe kerül a formula egésze, mintha a szerződés már eleve rá is kiterjedne. További előnye – immár más tagországok szemében -, hogy ezzel a megoldással „Ioannina” jövőbeni sorsa nem kell, hogy újabb (szerződésmódosító) kormányközi konferencia összehívásától függjön, hanem (egyhangúlag hozott) tanácsi döntéssel is határozhatnak róla.
Az olaszok által kifogásolt képviselői helymegosztás kapcsán végül az a megoldás nyert, miszerint a jövőben az EP elnöke nem fog beleszámítani a 750 fős testület szavazó joggal rendelkező létszámába – miként az elnöki funkciót ellátó honatya mandátuma idején valóban nem szavazhat -, és az ily módon felszabaduló egy hely Olaszországnak jut majd, Nagy-Britanniával azonos szintre (73 főre) hozva fel az olasz honatyák létszámát. A megoldás azért nyerte el némi győzködés után a résztvevők tetszését, mert ilyen formán senkitől sem kellett elvenni képviselői helyet, és a szerződésben megtartani szándékozott (szavazati jogú) képviselői helyek számát sem kellett megnövelni.
A történet teljességéhez tartozik, hogy jól értesült források a tanácskozás színhelyén már a munkavacsora előtt tudni vélték, hogy a portugál elnökség és a lengyel küldöttség a maga részéről már kora este egyezségre jutott Ioannina kapcsán az említett bonyolult formulában, ám lengyel részről azt kérték, hogy mindennek bejelentésével „várjanak még néhány órát”. Ezzel részint elkerülhetővé vált, hogy Varsóban olyan benyomást keltsenek, mintha a lengyel küldöttség azonnal beadta volna a derekát, részint – és főként – biztosítható lett, hogy a hír már lemarad a péntek reggeli nagy lengyel lapok lapzártájáról, és így csak szombaton lehetne írni róla. Mivel azonban vasárnap választás lesz lengyel földön, szombaton már ott is életbe lép az ilyenkor szokásos kampánycsend, és ha hírt közölnek is, a választási kilátások szempontjából kényelmetlen kommentárok és értékelések már nem születhetnek meg. A vélekedésről hivatalos megerősítés természetesen az éjszakai órákban nem állt rendelkezésre, ám a tanácskozást közelről figyelő bennfentesek úgy kommentálták annak lehetőségét, hogy „nagyon is életszerű”, és „igen valószínű, hogy az említett egyezség tervezete minimum lengyel-portugál szinten már jóval korábban megszületett.
Egy ideig fennállt annak a veszélye, hogy az olaszok miatt dúló parlamenti helyosztó vita szélesebb körbe eszkalálódik – főként, amikor felmerült, hogy akár öt hellyel is növelhetnék az EP-képviselők összlétszámát. Olyannyira, hogy maga a lengyel államfő is szóvá tette: amennyiben elkezdenek új parlamenti helyeket osztani, ez kinyithatja a Pandora szelencéjét, és egyre több ország állhatna elő „korrekciós” igényekkel, beleértve nagy valószínűséggel Lengyelországot is. Bennfentesek tudni vélik, hogy az említett – utolsó csúcsplenárist megelőző – „konkláv” ülésbe ezért is vonták be kezdettől fogva a lengyel és az olasz vezetőket oly módon, hogy eleve mindkét problémát közösen tekintették át. (Jól értesült EP-források egyúttal utóbb arról is beszámoltak, hogy tudomásuk szerint Lech Kaczynski végül főként azért állt el attól, hogy Lengyelország is korrekcióra tartson igényt, mert a vele közel azonos népességű Spanyolország „sem mozdult”.)
A csütörtöki vitában sokak számára kicsit érthetetlen módon ismét helyet kapott a cseh kormányfő azon igénye, hogy „külön nyilatkozatban„ erősítsék meg egyes EU-kompetenciák tagországi hatáskörbe történő esetleges visszavonásának lehetőségét. Mint egy EU-tanácsi forrás megjegyezte, a cseh igénnyel szemben többen is értetlenül álltak, mivel ilyen nyilatkozat a már asztalon lévő szerződéstervezetben is szerepelt. Cseh sajtóforrások szerint az egész manőver igazából már csak a cseh politikai vezetés otthoni „arcmentését” szolgálta, amit el is értek annyiból, hogy a csütörtök este ismertté vált megoldás értelmében valóban születhet a vonatkozó tárgyban egy újabb nyilatkozat. „Hogy ennek mi az érdemi haszna, annak kifejtését kérdezzék majd a cseh delegációtól” – tette hozzá ennek kapcsán egy tanácsi illetékes.
Végül, lathatóan sikerült megoldást találni egy alapvetően időzítési – sorrendiségi – problémára is, nevezetesen annak meghatározására, hogy mikor lépjen hivatalba az EU leendő külpolitikai megbízottja. A kérdés korábban azért okozott fejfájást, mert az eredeti szövegértelmezés szerint a közös külpolitika leendő EU-szintű képviselője a szerződés hatályba lépése (jelenlegi tervek szerint 2009. január 1.) után kellene, hogy munkához lásson. Ez azonban azt a kényelmetlen helyzetet idézte volna elő, hogy az egyúttal az Európai Bizottság külpolitikai ügyekért felelős alelnökévé is váló új tisztviselő néhány hónappal a Barroso-bizottság mandátumának lejárta előtt kellett volna, hogy megkezdje hivatalát. Ráadásul belépésével módosítani is kellett volna az akkor még éppen hivatalban lévő – jelenlegi – Bizottság összetételét, hiszen a mostani külpolitikai biztos (Benita Ferrero Waldner) át kellett volna, hogy adja portfoliója nagy részét, miközben ha például Javier Solanát jelölnék külpolitikai megbízottnak, akkor ki kellene válnia a testületből Joaquím Almunia pénzügyi biztosnak, mivel nem lehet két azonos nemzetiségű tagja a Bizottságnak. Barroso mostani, péntek hajnali sajtóértkezletén mindezen potenciális bonyodalomhoz képest jelenthette be, hogy úgy döntöttek: 2009. elején csupán kijelölik a leendő megbízott személyét, akinek kinevezését azonban még az Európai Parlamentnek is jóvá kell hagynia, lévén, hogy a megbízott egyúttal a Bizottság egyik alelnöke is lesz. Vagy ahogy fogalmazott: a külpolitikai megbízott év elejei kinevezése csupán ideiglenes lesz, a végső tényleges hivatalba lépés a (a júniusi EP-választás után megalakuló) parlamenti jóváhagyás után 2009. novemberben esedékes, ugyanakkor, amikor az Európai Tanács első elnöke is munkához lát.
A két nagy vitás kérdés, valamint a további pontok tisztázása után helyi idő szerint éjjel egy óra körül az elnökség immár jogos megkönnyebbüléssel jelenthette be, hogy lényegében lezárult a reformszerződésről folyó vita, és ha jogi szakértők még át is fogják fésülni a szöveget decemberi aláírása előtt, újabb politikai – vagy akárcsak szakértői -vitáknak már nem lesz tárgya. Ahogy a csúcs résztvevői közül az első nap során többen is hangsúlyozták: hat év befelé fordulás és intézményi alkudozás után az EU végre mindazon külső kihívások felé fordulhat, ami létében a jövőben meghatározó lehet, s ami az állampolgárok elsöprő többségét is elsősorban foglalkoztatja.
A pénteki nap amúgy már – a szerződés terhétől megszabadulva – ennek jegyében telik, amennyiben globális kihívásokkal kapcsolatos kérdések megvitatását veszik immár sorra.
