Az Európai Bíróság 2007. január 11-én végzéssel lezárta a C-437/05. sz., a Cseh Köztársaságból érkezett, előzetes döntéshozatali ügyet (ismertebb nevén az ún. Vorel-ügy). Az ügy tárgya az orvosok ügyeleti idejének díjazása volt, a meghozott döntés pedig egyértelműsítette az ügyeleti idő díjazására vonatkozó szabályokat.
A munkaidő-szervezés egyes szempontjairól szóló 93/104/EK irányelv célja a munkavállalók egészsége és biztonsága hatékony védelmének biztosítása, 48 órában rögzíti a heti maximális munkaidőt. A jogi probléma az orvosok ügyeleti díjazásával kapcsolatos ügyekben az volt, hogy be kell-e számítani orvosok esetén ebbe a 48 órába azon időtartamot, amely alatt az orvos a munkavégzés helyén fizikai jelenlétével járó ügyeletben van, amely alatt azonban nem végez semmilyen tényleges munkát.
Az Európai Bíróság az említett ítéletekben következetesen kimondta, hogy a kérdéses jelenléti időt teljes mértékben munkaidőként kell számításba venni az irányelv szerinti maximális heti munkaidő kiszámításakor.
Az Európai Bíróság ezen megállapítását egyes esetekben – tévesen – úgy idézték magyar médiumokban, hogy a tényleges munkavégzéshez nem vezető ügyeleti időért az orvost a közösségi jog alapján ugyanolyan díjazás illeti meg, mint a tényleges munkavégzéssel töltött munkaidőért. Ezt így az Európai Bíróság sosem mondta ki, sőt, kifejezetten megállapította, hogy a fenti irányelv nem alkalmazható a munkavállalók díjazására.
Félreértések azonban nemcsak nálunk adódtak, hanem Csehországban is, így kerülhetett sor arra, hogy egy lényegileg már eldöntött kérdésben egy cseh bíróság – előzetes döntéshozatali eljárás keretében – ismét az Európai Bírósághoz fordult, amely megállapította, hogy az elé terjesztett kérdésre a válasz egyértelműen levezethető a fent említett ítélkezési gyakorlatból. Ilyen esetben az Európai Bíróság nem köteles ítéletet hozni, hanem indokolt végzéssel határozhat – utalva a vonatkozó ítélkezési gyakorlatra. Ez történt jelen esetben is.
A kérdést előterjesztő cseh bíróság lényegében azt kívánta megtudni, hogy a 93/104 és 2003/88 irányelveket úgy kell-e értelmezni, hogy azokkal ellentétes az olyan tagállami szabályozás, amely alapján az orvos által ellátott, a munkavégzés helyén fizikai jelenlétével járó ügyelet ideje, amely alatt nem végez semmilyen tényleges munkát, egyrészt nem minősül munkaidőnek az irányelvek értelmében, másrészt pedig a tényleges munkavégzésre alkalmazandónál alacsonyabb mértékű díjazás jár érte.
A Bíróság által a kérdésre adandó válasz az, hogy a 93/104 és 2003/88 irányelveket úgy kell értelmezni, hogy:
- azokkal ellentétes az a tagállami szabályozás, amely szerint az orvos által ellátott, a munkavégzés helyén fizikai jelenlétével járó ügyelet ideje, amely alatt nem végez semmilyen tényleges munkát, nem minősül teljes egészében munkaidőnek az irányelvek értelmében;
- azokkal nem ellentétes az a tagállami szabályozás alkalmazása, amely a munkavállaló díjazása céljából és az általa a munkahelyén ellátott ügyelet tekintetében eltérő módon veszi figyelembe azon időtartamokat, amelyek alatt tényleges munkavégzés történt, és azokat, amelyek alatt semmilyen tényleges munkát nem végzett a munkavállaló, amennyiben az ilyen rendszer teljesen biztosítja a munkavállalóknak az említett irányelvek által utóbbiak egészségének és biztonságának hatékony védelme érdekében biztosított jogok hatékony érvényesülését.
