Negyvenhárom évet késett az igazságszolgáltatás. James Ford Seale-t, Roxie város egykori seriffhelyettesét – a Ku Klux Klan fehér “felsőbbrendű” fajvédő mozgalom tagját – a hét közepén őrizetbe vették. A most 71 éves volt rendőrt emberrablással vádolják.
Seale már bevallotta, hogy 1964 májusának első napjaiban hidegvérrel meggyilkolt két 19 éves fiatal fekete bőrű amerikait: először brutálisan megverte őket, majd testükre fémnehezéket – motorblokkot, síndarabokat – kötözött, és még élve a folyóba vetette őket. Charles Eddie Moore és Henry Hezekiah Dee, a két fiatal éppen autóstoppolt, amikor Seale seriffhelyettes melléjük húzott, és felajánlotta nekik a fuvart.
Seale nem ült egyedül az autóban: mellette volt a most 72 éves Charles Marcus Edwards, a helyi egyház diakónusa, ugyancsak eminens tagja a Ku Klux Klannak. Edwards azt állítja, hogy ő csak asszisztált; látta, amint Seale a folyóparton a bokrok mögé viszi a két fiatalt, alaposan megveri őket – de ez minden. Õ még élve látta utoljára az áldozatokat, a gyilkosságról semmit sem tud.
Edwards ellen nem emeltek vádat, és az sem derült ki, hogy miért csak emberrablással és nem gyilkossággal vádolják Seale-t.
Lángoló Mississippi
Moore és Dee teteme véletlenül került elő a nyáron – akkor, amikor a Szövetségi Nyomozó Hivatal (FBI) más polgárjogi harcosok nyomait kutatta. Ezt a másik történetet örökítette meg az 1988-ban készült Lángoló Missisippi című film, a kissé megkésett lelkiismeret műve. Az FBI ügynökei (Gene Hackman és Willem Dafoe alakította őket) három eltűnt polgárjogi harcos után nyomoznak, és “rádöbbennek”, hogy Amerikában még él a faji gyűlölet, a Klu Klux Klan zavartalanul lincsel és gyilkol, a nagy tekintélyű FBI pedig úgyszólván tehetetlen.
Mivel az FBI 1964-ben fontos dolgokkal volt elfoglalva, Moore és Dee meggyilkolásának ügyét a helyi hatóságok gondjaira bízta. “Odalent (az amerikai) délen” a helyi békebírónak melege volt, ezért gyorsan megszüntette a nyomozást.
Alighanem ő is tudta, hogy Seale-t már az FBI szembesítette a váddal. Az akkori jegyzőkönyvekből kiderült, hogy a nyomozók megmondták neki: “Az Úr tudja, mit műveltél.” “Így van, de nem fogom beismerni. Bizonyítsák be!” – válaszolt Seale.
Az Egyesült Államok igazságügyi minisztériumának polgárjogi részlege 2000-ben tett újabb erőfeszítéseket arra, hogy lezárja a színes bőrűek polgárjogi mozgalma idején, negyven-ötven évvel ezelőtt történt homályos és nyitott ügyeket.
Szégyen és bűntudat
James Ford Seale családjának tagjai évek óta azt híresztelték, hogy a volt seriffhelyettes már halott. Thomas Moore, a meggyilkolt férfi testvére azonban nem nyugodott. “Mindig is bűntudatot éreztem, és szégyelltem magam, hogy nem teszek valamit, nem voltam ott, amikor történt” – mondta. A 63 éves Moore hét éve kezdett el David Ridgen kanadai dokumentumfilm-rendező nyakára járni, és 2005-ben közösen megtalálták az öreg és beteg Seale-t: néhány mérföldre élt attól a helytől, ahol annak idején egy fagylaltozó mellett felajánlotta a fuvart a fiúknak. Moore és Ridgen együtt hívta fel Jackson város szövetségi ügyészének, Dunn Lamptonnak a figyelmét az ügyre.
Moore mindenáron szeretett volna anyagot gyűjteni testvére meggyilkolásáról, ezért gyakran járt Mississippi állam déli részén, egykori lakhelye környékén. Egy étteremben ebédelt és beszélgetett. Elmondta, sajnálja, hogy soha sem került bíró elé Seale, aki megkínozta, megölte a testvérét. “De hiszen Seale él” – mondta neki meglepetten az egyik vendég, és még a házat is megmutatta, ahol a volt seriffhelyettes lakik.
Moore és Ridgen az épülethez ment, és kihívták Seale-t. Egy pillanatra ki is jött, de rögtön visszafordult. Ridgen azonban lefényképezte: a dolgok mozgásba lendültek. Kiderült, hogy Seale fia már 2002-ben azt állította a The Los Angeles Timesnak: apja az előző évben meghalt. “Kisgyerek voltam 1964-ben, lehet, hogy apám hibát követett el, amikor letartóztatta Moore-t és Dee-t, de akármi történt is, most már hagyjuk békében a dolgokat” – mondta akkor a lapnak.
Behozni az időt
A tanúk, egykori informátorok, a Ku Klux Klan jeles tagjainak nagy része azóta meghalt. Még nem tudni, mit kezd az amerikai igazságszolgáltatás az emberrablással vádolt Seale-lel, de ez az ügy is bizonyítja: a lelkiismeret nem tiszta, akad lezáratlan ügy éppen elég.
Thomas Moore Seale letartóztatásának hírére meghatódott: “ötven éve most sírtam először. Charles életét már nem lehet visszaadni, de ez mégis valamilyen elégtétel” – mondta.
Valószínű azonban, hogy az Egyesült Államok bizonyos értelemben vett újjászületése – a polgárjogi mozgalom győzelme – véres és gyalázatos ügyeinek egészére már soha nem derül fény. A lincselések, akasztások, égetések úgyszólván mindennaposak voltak az amerikai délen, és bár azóta gyökeresen változott a helyzet, a diszkriminációra bőven akad példa.
A mai gondolkodásmóddal felfoghatatlan, hogy milyen nehezen jutott el az Egyesült Államok a polgárháború és a rabszolgaság eltörlése után az egyenjogúság elismeréséig. Máig idézik Robert Kennedy igazságügy-miniszter – John Kennedy elnök fivére – 1962-ből származó nyilatkozatát: “egykoron itt (az Egyesült Államokban) nem látták szívesen az íreket. Most, hogy egy ír katolikus (John Kennedy) az Egyesült Államok elnöke, egyértelmű, hogy negyven év múlva a négerek is kivívhatják az írekével azonos státust.”
Azóta még a “néger” szó is tabu – politikailag inkorrekt – az Egyesült Államokban. A néhai amerikai igazságügy-miniszter kijelentését már csak azért is a naivitás mintapéldájaként emlegetik, mert 1957 óta a szövetségi törvényekben is fokozatosan megjelent a faji alapokon nyugvó mindenféle diszkrimináció tilalma.
A polgárjogi mozgalom kezdetét – noha jó néhány esemény megelőzte – 1955. december elsejétől számítják. Bizonyos Rosa Parks Montgomeryben felszállt a buszra, leült – és nem volt hajlandó átadni a helyét egy fehér férfinak. Letartóztatták, megvádolták, elítélték, azóta őt tartják a polgárogi mozgalom anyjának. A város színes bőrű “afroamerikai” lakói 382 napon át bojkottálták a buszokat, mígnem helyi rendelettel megszüntették a feketék és fehérek diszkriminációját.
Washingtoni menet
Az igazi áttörést azonban egy lelkész, Martin Luther King érte el erőszakmentes mozgalmával. A washingtoni menet 1963 augusztusában valósággal sokkolta Amerikát, és hatalmas önbizalmat adott a színes bőrű embereknek. King ekkor mondta el híres beszédét. A “Van egy álmom” néven emlegetett szónoklatot ma Abraham Lincoln beszédével együtt emlegetik mint az az amerikai retorika csúcsát.
Az amerikai délen azonban lassan változott a helyzet, hiszen Charles Moore-t és Henry Dee-t már a washingtoni menet után ölte meg Seale seriffhelyettes – és 1968. április 4-én James Earl Ray agyonlőtte Martin Luther Kinget.
Seale azonban végül is tegnap Jacksonban szövetségi bíró elé állt. A helyi lapok szerint bár zűrzavaros idők jártak az 1960-as években, de 1983 óta 28 esetben tartóztatták le a polgárjogi mozgalmak időszakában elkövetett bűnök tetteseit.
Az Egyesült Államok büszke jogrendszerére és igazságszolgáltatására – a demokráciájára. George W. Bush amerikai elnök megszólalásaiból egyetlen alkalommal sem hiányzik a szabadság, az egyenlőség gondolata és a demokrácia terjesztésének szándéka. James Ford Seale esete azonban azt is bizonyítja, hogy az igazság néha ólomlábakon jár.
Az amerikai lapok viszont arra is felhívták a figyelmet, hogy a jogszolgáltatás végül eléri a bűnösöket.
“Hosszú utazás volt, mégsem gondolom, hogy ez nálunk másként is történhetett volna” – mondta Thomas Moore. – Azt remélem és úgy hiszem, hogy odafent mosolyra húzódott Charles Moore és Henry Dee szája. Bízom benne, hogy Charles kimondja: Thomas nem hagyott cserben.”
