A WIPO egyre inkább szabályozni szeretné az interneten és más médiumok segítségével továbbközvetített jogvédett tartalmakat, de a szervezet tagországai még messze állnak a kompromisszumtól.
A YouTube és a podcasting népszerűsége az ENSZ szellemi tulajdonnal foglalkozó világszervezete számára új feladatokat teremtett. A WIPO keretei közt rendezett kormányközi tárgyalások egyik fő problémája, hogy a szerzőkre, előadókra és a műsorszórókra vonatkozó szerzői jogi szabályok nem alkalmazhatók a már közzétett tartalmakat interneten “továbbsugárzó” harmadik személyekre és szervezetekre, így újfajta jogi megközelítésre van szükség. A tárgyalásokon résztvevő felek ezt alapvetően kétféleképpen látják.
Az egyik álláspont szerint mindenki, aki teljesíti műsorsugárzóvá (angol szóval: broadcaster-ré) válás feltételeit, olyan különleges jogosítványokat élvezne, melyek révén szerzői jogi alapon tilthatná meg az általa sugárzott anyagok más által történő újbóli közzétételét – vagyis gyakorlatilag új szerzői jogi jogvédelem illetne meg egyes jogosultakat.
Ezzel szemközt áll az a megközelítés, amely tiltaná ugyan a műsorjelek “eltulajdonítását”, de e tiltás megsértése nem eredményezné egyúttal a művet védő szerzői jogok megsértését is. Ezzel az állásponttal a legnagyobb baj az, hogy senki sem tudja pontosan mit is jelent és miért is lenne rá szükség, hiszen a kábeles vagy műholdas programok lopása már így is számos országban jogellenesnek számít.
A fenti ellentétek dacára a legtöbb ország és a szervezet is egyetért abban, hogy a továbbsugárzókra alkalmazandó szabályokat a műsorszóró szervezetekre vonatkozó 1961-es Római Egyezmény keretein belül kellene elhelyezni. Ironikus, hogy ezt az egyezményt viszont számos olyan ország máig nem ratifikálta, amely a továbbsugárzás leszabályozása mellett kardoskodik.
