Az Európai Parlament második olvasatban is megszavazta a szolgáltatási irányelvet, amelynek célja, hogy megkönnyítse a szolgáltatások szabad áramlását az Európai Unió tagországai között. Az irányelv decemberben lép hatályba, s a tagállamoknak három évük lesz a végrehajtásra.
Az EP első olvasatban, 2006. február 16-án, néppárti-szocialista kompromisszumos szöveg alapján fogadta el a jogszabályt, amelyet a tagállamok képviselői a Tanácsban jórészt átvettek.
A jogszabály értelmében a tagállamoknak tiszteletben kell tartaniuk a szolgáltatók jogát, hogy szolgáltatást nyújtsanak a letelepedési helyük szerinti tagállamtól eltérő EU-tagországban. A szolgáltatásnyújtás helye szerinti tagállamnak saját területén biztosítania kell a szolgáltatásnyújtására való jogosultságot és annak szabad gyakorlását.
Az irányelv számos egyéb terület mellett kiterjed például a reklámtevékenységre, a kereskedelemre, az ingatlan- és építőipari szolgáltatásokra, a létesítmények üzemeltetésére, az utazási ügynökségekre, a turizmusra, a sportlétesítményekre, az autókölcsönzésre és bizonyos idősápolási, illetve háztartási szolgáltatásokra is.
A jogszabálytervezet eredeti szövegéből (már első olvasatban) kikerült „a származási ország elve”, ehelyett „a szolgáltatásnyújtás szabadsága” kifejezés köré gyűjtötték a szolgáltatókra vonatkozó szabályokat. A tervezet jelenlegi állapotában kevesebb szolgáltatásra terjed ki, mint az eredeti javaslat, és a tagállami korlátozó lehetőségek is bővültek a korábbi verzióhoz képest.
Az irányelv ugyanakkor nem foglalkozik az általános gazdasági érdekű szolgáltatások liberalizációjával, a szolgáltatást nyújtó közjogi jogalanyok privatizációjával; a szolgáltatási monopóliumok eltörlésével, sem az olyan, tagállamok által nyújtott támogatásokkal, amelyek közösségi versenyszabályok hatálya alá tartoznak. Azt azonban, hogy mi minősül általános gazdasági érdekű szolgáltatásnak, a tagállamok határozhatják meg. Így például a postai, villamosenergia-, gáz- és vízszolgáltatási, hulladékkezelési szolgáltatások kimaradtak a liberalizációból. Az irányelvet nem lehet alkalmazni a pénzügyi szolgáltatások, az elektronikus hírközlési szolgáltatások, a közlekedés területén nyújtott egyes szolgáltatások, munkaerő-kölcsönzési szolgáltatások, az egészségügyi szolgáltatások, az audiovizuális szolgáltatások, a szerencsejátékok, a közhatalom gyakorlásához kapcsolódó tevékenységek, a szociális támogatások, az adózás, valamint a közjegyzők és bírósági végrehajtók által nyújtott szolgáltatások tekintetében.
A tagállamok saját területükön csak olyan követelményekhez köthetik a szolgáltatásnyújtásra való jogosultságot, amelyek nem tartalmaznak hátrányos megkülönböztetést, azaz a követelmény sem közvetlenül, sem közvetve nem lehet diszkriminatív az állampolgárság, illetve jogi személyek esetén a letelepedés helye szerinti tagállam alapján. A jogosultság esetleges megtagadásánál a tagállamok csak szükséges és arányos követelményeket támaszthatnak a szolgáltatókkal szemben, amely azt jelenti, hogy csak közrendi, közbiztonsági, közegészségügyi, illetve környezetvédelmi szempontokra hivatkozhatnak, valamint, hogy a követelményeknek alkalmasnak kell lenniük a kitűzött cél elérésének biztosítására, és nem haladhatják meg a cél eléréséhez szükséges mértéket.
A tagállamok a szolgáltatási tevékenység nyújtására való jogosultságot, illetve annak gyakorlását főszabályként nem köthetik engedélyezési rendszerhez. Kivételes esetekben – ha erre „közérdeken alapuló kényszerítő indok” van – kérhetnek engedélyt, ekkor is biztosítani kell azonban, hogy a hatóságok ne gyakorolhassák önkényesen vizsgálati jogkörüket. Ezért az engedélyeztetési rendszernek megkülönböztetésmentesnek, arányos mértékűnek, világosnak és egyértelműnek, objektívnek és átláthatónak kell lennie.
Az irányelv az Európai Unió Hivatalos Lapjában történő kihirdetését követő napon, várhatóan még ez év decemberében, lép hatályba, miután a Tanács hivatalosan is jóváhagyta, ez azonban már csak formalitás. A tagállamoknak három év áll rendelkezésére, hogy hatályba léptessék azokat a törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezéseket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy megfeleljenek az irányelvnek.
