A Magyarországi Tartalomszolgáltatók Egyesülete 2006. február 28-án a digitalizációval összefüggő tartalomszabályozási kérdésekről szervezett kerekasztal-beszélgetést, melynek résztvevői a jelenlegi és a jövőben megvalósítható magyar médiaszabályozásról alkotott véleményüket fejtették ki.
A kerekasztal-beszélgetésen részt vettek: Bogdán Tibor (Nagy és Trócsányi Ügyvédi Iroda), Horvát János (Sport 1), Kolosi Péter (RTL Klub), Molnár-Bíró György (Kende Ügyvédi Iroda) és Rozgonyi Krisztina (Nemzeti Hírközlési Hatóság). A beszélgetést Simon Éva, a Magyarországi Tartalomszolgáltatók Egyesülete jogásza moderálta.
A szabályozás szükségessége: jogegyenlőség és emberi méltóság
Bogdán Tibor vitaindító előadásában ismertette azt az álláspontját, mely szerint feltétlenül szükség van a televíziós műsorszolgáltatás során sugárzott tartalomra vonatkozó szabályok újragondolására. Felidézte, hogy a médiában való megjelenést minden tekintetben alapvetően kell, hogy áthassa a jogegyenlőség és az emberi méltóság alapelve. Az előbbi tekintetében nem talált kivetnivalót, viszont aggodalmát fejezte ki az emberi méltósághoz való jog érvényesülése tekintetében. Szerinte alkotmányellenes a televíziós műsorszolgáltatók azon gyakorlata, hogy számtalan esetben tűznek műsorra az egyén emberi méltóságát sértő programokat. Példaként említette a tavalyi év elején sugárzott „Benne leszek a tévében” műsorszámot, amely szerinte „fondorlatos” módon sértette a benne megjelenő személyek emberi méltóságát. Bogdán úr hangot adott abbéli véleményének, hogy az ilyen és ehhez hasonló műsorokkal szemben az államnak fel kell lépnie.
Kolosi Péter a vitaindító előadásra adott válaszában védelmébe vette a fent említett műsorszámot és ezzel együtt a kereskedelmi televíziók műsorszolgáltatási gyakorlatát, amikor azt mondta, hogy az alapvető kérdés e tekintetben az, hogy el kell ismerni: ha egy nagykorú, cselekvőképes állampolgár magára vállalja a televíziós megjelenés ódiumát, akkor „mások” ne tilthassák ezt meg neki. Kolosi veszélyesnek tartja egy olyan szabályozás elfogadását, melynek köszönhetően mások dönthetnek egy adott személy önrendelkezési jogába eső kérdésekről. Mondanivalóját a szavazati jog kérdésének tükrében igyekezett alátámasztani: „miért lehet valakinek korlátlan szavazati joga, ha adott esetben arról sem dönthet, hogy a televíziós csatornák segítségével megjelenjen a nyilvánosság előtt?”.
Kereskedelmi tévék és tartalomszabályozás
Kolosi Péter a jelenlegi médiarendszerről alkotott véleményét három pontban fejtette ki. Elsőként arról szólt, hogy “a több TV jó”: ma hazánkban 55-nél több kereskedelmi csatorna működik, melyek jelenleg a gazdaságos üzemméretnek megfelelően, a piaci igényeket kielégítve működnek. Másodsorban a közszolgálatiság szerepéről elmondta, hogy a kereskedelmi csatornák nem tehetnek arról, hogy a közszolgálati adók szerepe megváltozott médiapiacon és az állami szabályozás ennek tükrében bevételi forrásként tekint a kereskedelmi csatornákra: “pénz legyen belőlük, de jobb lenne, ha nem is lennének” – mondta. Végül kitért arra is, hogy az ORTT által elkészített médiatörvény-tervezettel kapcsolatban egy alapvető kérdést senki sem tett fel: van-e szükség egyáltalán felügyeleti hatóságra a tartalomszabályozás területén?
E kérdésre Kolosi szerint nemleges választ kell adni, mivel a digitalizáció révén eltűnnek azok az elsősorban a vállalkozási és szólásszabadságot érintő korlátok, melyek alapvetően a frekvenciák szűkössége és a média társadalmi hatásának befolyásolása miatt emelkedtek. Az IP TV esetében például lehetetlen megmondani, hogy valójában internetes médiumról vagy televíziós csatornáról van-e szó.
Hozzáfűzte: külön tartalomszabályozás jelenleg csak az elektronikus médiában érvényesül Magyarországon, az internet és a nyomtatott sajtó tekintetében nem. Szerinte két megoldás kínálkozik: vagy mindenkit szabályozzanak (mint teszik azt például Iránban vagy Kínában) vagy senkit sem.
Technika és tartalom: kell-e külön szabályozni?
A kerekasztal-beszélgetés ezek után a hatóságok szerepének értékelésével folytatódott. Rozgonyi Krisztina, a Nemzeti Hírközlési Hatóság képviseletében az állam szerepéből levezetve határozta meg a hatósági szerepkör valódi tartalmát. Elmondta, hogy a digitalizációra való áttérés dátumaként emlegetett 2012 csak egy dátum és a konkrét megvalósítás időpontja még változhat. Ezért, s mert a több európai alkotmánybíróság által is hangsúlyozott szűkösségelmélet még mindig a legkézenfekvőbb alapja a hatósági szerepvállalásnak, igenis szükség van hatósági kontrollra, melyet azonban elsősorban a társadalmi többség által igényelt médiapluralizmus kialakítására kell felhasználni.
Molnár-Bíró György, a Kende Ügyvédi Iroda ügyvédje felhívta a résztvevők figyelmét arra, hogy az állami szerepvállalás két szempontból érinti a tartalomszolgáltatókat. Technikai oldalról a közvetítő eszközök használatának elosztása, szabályozása a központi kérdés, míg a tartalom tekintetében a piaci versenyre vonatkozó normák lefektetése miatt van szükség. Molnár-Bíró úr elmondta, hogy Európa legtöbb országában egyértelműen felismerték, hogy a két terület szabályozására elég egyetlen hatóság, hiszen az a helyzet, ami Magyarországon is van (tehát, hogy két állami szerv külön hatáskörökkel felruházva felügyeli a saját kompetenciájába tartozó területet) tarthatatlan, mivel ezek a hatóságok nem tudnak hatékonyan együttműködni. Az egységes szabályozást bevezető államok a hatékonyság növelésén túl igen jelentős anyagi megtakarításokat is elértek. Szerinte a kevesebb hatóság mellett koncepció-váltás is szükséges: nem a televíziókat, hanem az audiovizuális tartalmakat kellene szabályozni. A Nagy-Britanniában létrejött OFCOM-ot követendő példaként állította a magyar törvényalkotó elé.
Kolosi Péter egyetértett az elhangzottakkal és hozzátette: váltani kell, hiszen tíz éven belül olyan helyzet áll elő, hogy az audiovizuális tartalmat szolgáltatók nem fogják televízióként bejelenteni magukat.
A kerekasztal-beszélgetés során úgy tűnt: a résztvevők között egyetértés alakult ki a tekintetben, hogy az ORTT, mint hatóság létét elsősorban a műsorszolgáltatók számára igénybe vehető technikai eszközök szűkössége legitimálja, s erre vezethető vissza, hogy egy, a résztvevők által túlméretezettnek látott állami szerv a tartalomszolgáltatás tekintetében a piaci résztvevők számára nehezen alkalmazható szabályokat dolgozzon ki.
Lehetséges megoldás: önszabályozás és digitalizáció
Horvát János az elhangzottakra reagálva az önszabályozásra, mint lehetséges és igen hasznos megoldásra hívta fel a figyelmet. Példaként hozta fel a 2002-es választások előtt az OVB által kezdeményezett médiakódexet, amely a választási kampány során az internetes tartalomszolgáltatók által követendő alapvető normákat fektette le és igen hatékonynak bizonyult, hiszen abban az évben (valószínűleg épen ennek köszönhetően) senki nem nyújtott be panaszt a kampányhirdetésekre vonatkozó előírások internetes médiumokon történt megsértése miatt.
Horvát János hangsúlyozta: az ORTT által kidolgozott médiatörvény-javaslat egyetlen valódi értéke az, hogy ráébreszti a televíziós tartalom-szolgáltatókat: vagy elfogadnak egy kívülről rájuk erőltetett, életszerűtlen szabályozást, vagy egymással összefogva megteremtenek egy, az állam számára is elfogadható önszabályozási rendszert.
A résztvevők ezután példaként hozták fel az amerikai televíziózást: az Egyesült Államokban az Alkotmány első, főleg a szólásszabadságról szóló kiegészítésére hivatkozással mindmáig nincs állami szabályrendszer. Ezt olyannyira komolyan veszik, hogy a nyolcvanas években teljesen megbukott az a törvényalkotói kísérlet, hogy egy nagyjából a főműsoridőre eső sávban bizonyos zsinórmértékül szolgáló szabályokat vezethessenek be. És mégis: az amerikai televíziózás az európaihoz képest jóval visszafogottabban kezeli bizonyos “érzékeny” tartalmak közreadását.
A beszélgetés végén a legtöbben egyetértettek abban, hogy a digitalizáció helyes kihasználásával talán megoldódhatnak a jelenlegi problémák. Ehhez azonban az is szükséges, hogy az EU megfelelően szabályozza a kérdést, s ezzel kapcsolatosan a közönség soraiból érkeztek olyan vélemények, melyek kételyeket támasztottak az európai jogalkotó által jelenleg elképzelt szabályozási irány helyességéről.
A kerekasztal-beszélgetésre leginkább jellemző zárómondat Rozgonyi Krisztina szájából hangzott el: „A digitalizáció nem teszi lehetővé, hogy ne higgyünk benne.”
