Múlt héten a washingtoni képviselőház is jóváhagyta a CAFTA (Central American Free Trade Agreement) néven ismert nemzetközi szabadkereskedelmi megállapodást. A szavazás során elért mindössze kétszavazatos többség mindamellett jelzi, hogy a további szabadkereskedelmi egyezmények elfogadása a későbbiekben nehézségekbe ütközhet
A CAFTA egyezmény lényegében felszabadította az USA és hat közép-amerikai állam kereskedelmét azáltal, hogy az amerikai áruk és fogyasztási cikkek 80, a mezőgazdasági termékek mintegy 50 százaléka azonnal vámmentesen juthat be Guatemala, Honduras, Costa Rica, Salvador, Nicaragua és a Dominikai Köztársaság piacára. A fennmaradó hányadba tartozó amerikai áruk forgalmazói a következő években fokozatosan mentesülnek a vámteher megfizetése alól.
Az Egyesült Államok kereskedelmére igazából nincsenek döntő kihatással az egyezmény rendelkezései, hiszen a régióval folytatott amerikai kereskedelem értéke mintegy évi 32 milliárd dollár, a hat ország együttesen is csak a 13. az ország kereskedelmi partnereinek sorában és az általuk jelentett mintegy 45 milliós felvevőpiacon az egy főre jutó GDP néhol az évi ezer dollár alatt marad.
Az egyezmény ratifikációjának hatására azonban felgyorsulhat az amerikai munkahelyek kiszervezése az olcsóbb, jóval nagyvonalúbb munkajogi előírásokkal rendelkező és külföldi tőkebefektetésekre amúgy is éhes országokba, ahol viszont a várható amerikai árudömping miatt a mezőgazdasági munkalehetőségek beszűkülésétől félnek. E félelmeknek tulajdonítható az, hogy a régió legszegényebb országában, Nicaraguában a CAFTA ratifikálása még várat magára.
Az egyezmény elfogadása ugyanakkor legalább két szempontból is különösen fontos az Egyesült Államok, illetve a szabadkereskedelmet propagáló világgazdasági szereplők számára.
Egyrészt lassan a végéhez közeledik a WTO Dohai Fordulója és az (amúgy is lassan haladó tárgyalásokat|/hirek/13089) még inkább hátráltatta volna, ha az Egyesült Államok a CAFTA elutasításával a szabadkereskedelem szellemével ellentétesen foglalt volna állást. Másrészt, az egyezmény elfogadása előrelépést jelent a pánamerikai közös piac kiépítése felé, amelynek megvalósítását a Bush kormányzat egyik önálló gazdaságpolitikai prioritásaként kezeli.
Ami az USA-nak a szabadabb kereskedelem megvalósítása melletti elkötelezettségét illeti, a kilencvenes évek végétől egyre inkább hallatszódtak kritikus hangok, amelyek CAFTA képviselőházi végszavazása előtt újból nagyobb teret kaptak az amerikai sajtóban. Bírálóik úgy látják, hogy a szabadkereskedelmi egyezmények védelmi klauzulái nem eléggé hatásosak, illetve az egyezmények nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, hiszen például a kezdeti várakozásokkal ellentétben a NAFTA elfogadása óta sem jelent meg nagyságrendekkel több munkahely az USA-ban és Mexikó gazdasági fejlődése sem növekedett látványosan. A jelenlegi szabadkereskedelmen alapuló világgazdasági rendszer kritikusai mindemellett előszeretettel hivatkoznak olyan “renitens” országok magatartására, mint Kína, ahol máig nem valósult meg a szellemi tulajdonjogok nemzetközi védelmével összhangban lévő helyi szabályozás, illetve ahol a hazai valuta folyamatos mesterséges felülértékelése történik.
Az általános bírálatokon túlmenően a CAFTA elfogadása után több hagyományos amerikai iparágazat – így a textil- és cukorgyártás – képviselői attól tartanak, hogy képtelenek lesznek versenyre kelni az olcsó dél-amerikai árukkal. Az importált áruk dömpingjétől való félelmeket csak részben ellensúlyozza egyes exportőrök – pl. a kukorica- és szójatermesztők, illetve a tejipar prominenseinek – optimizmusa, akik a korlátok lebomlásával várhatóan valóban újabb piacokat nyernek meg a térségben, előre láthatóan a elsősorban a dél-amerikai országok kárára.
A Bush amerikai elnök elképzelései között szereplő Alaszkától a Tűzföldig tartó szabadkereskedelmi övezet – a NAFTA további kibővítésének tekinthető FTAA (Free Trade Agreement of the Americas) -azonban a CAFTA elfogadásával megtett fontos lépés ellenére is messze áll még a megvalósulástól. A dél-amerikai államok ugyanis évek óta saját egységes piacuk megalkotásán fáradoznak, ennek keretében pedig a két legbefolyásosabb integrációs szervezet már előrehaladott tárgyalásokat folytat az egymás közötti további integrációról is. A Venezuelát, Ecuadort, Kolumbiát, Perut és Bolíviát magában foglaló, Andok Csoport-nak is nevezett Andesi Közösség (Andean Community), továbbá a tagjai közt Paraguayt, Uruguayt, Argentínát és Brazíliát számon tartó Mercosur önmagában is jelentős tényező. E két szervezet együttesen 350 millió lakost és 930 milliárd dolláros GDP-t mutathat fel, s a Chile-vel kötött társulási megállapodások révén tagállamaik gyakorlatilag az egész déli kontinenst képviselik, amely mint gazdasági egység az USA, Japán és az EU mellett az egyik legnagyobb a világon. A sajátos belső problémákkal terhelt régió ugyanakkor önálló kezdeményezőkészséget is felmutat nemzetközi gazdasági kapcsolataiban: mindkét dél-amerikai integrációs szervezet egyre szorosabb kapcsolatot ápol az EU-val, tagországaik közösen lépnek fel az FTAA tárgyalásain és a két szervezet végső soron – esetleg a Karibi Közösséggel (CARICOM) kiegészülve – az USA gazdasági fölényének regionális ellensúlyaként szolgálhat.
Az amerikai kormányzat mindennek ellenére kitart abbéli álláspontja mellett, hogy az egész amerikai kontinensen átívelő gazdasági integráció a térség versenyképességének megőrzése érdekében végső soron elkerülhetetlen lesz, s ebből a szempontból egyáltalán nem közömbös, hogy a már megkötött kereskedelmi megállapodások milyen szerepet osztanak az Egyesült Államokra.
