József Attila, a magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb alakja, a nehézsorsú, tragikusan fiatalon elhunyt költőzseni életét nem csupán nyomorúságos körülményei és viharos szerelmei, de számos büntetőper is megpecsételte. Először Lázadó Krisztus című verse miatt küzdött meg az igazságszolgáltatással a még csupán 19 éves poéta egy 1924. januárjában indult eljárásban. Az ügyet 1925. március 24-én zárta le jogerősen a Magyar Királyi Kúria. De pontosan mi is volt József Attila “bűne” és hogyan is zajlott az eljárás 100 évvel ezelőtt? Mit jelentett a szólás- és sajtószabadság az 1920-as évek Magyarországán?
József Attila költészetét először 1923. őszén tették a büntetőjog mérlegére. Lázadó Krisztus című verse október 19-én jelent meg a Kékmadár című irodalmi és művészeti lap 10. számában.
A költemény és költője ellen kezdésként a korabeli sajtó indított támadást – egy kemény, szélsőségesen kritikai hangvételű glossza jelent meg a Kelet Népe című folyóiratban, ebből idézünk röviden:
“…egy ifjú tintakuli a »Kékmadár« című folyóirat hasábjain éles támadást intéz Krisztus ellen… Az a hang, amin ír, felkavarja az ember gyomrát. Stílusa alkalmas a hánytatásra. Általában a vad gyűlölet izzó hangján vázolja meg Krisztus fenséges, magasztos alakját. Mindenesetre így írni csak a legprofánabb lelkek mernek. De a szerző, József Attila úr, bizonyára „fentebb lélek”-nek tartja és hirdeti magát. … Aki ilyen fertőből él – vagy mondjuk: kloakából, annak a nevét nem lenne szabad ki se nyomtatni.” (A destrukció. – Kelet Népe 1923. nov. 1. – Szabolcsi Miklós: Érik a fény. József Attila élete és pályája 1923-1927. Irodalomtörténeti Könyvtár. – Akadémia Kiadó, Bp., 1977. 29. old.)
A következő támadást már a bűnügyi hatóságok indították a nagykamasz költő ellen. Nővérének, József Jolánnak írt 1924. január 29-én Makón kelt levelében kezdetben meglehetősen felhőtlenül számol be a történtekről: „Éppen ma beidéztek a rendőrségre, ahol megtudtam, hogy az ügyészség Istengyalázásért pörbe fogott a Lázadó Krisztus nyomán. Itt, Makón viszontláttam azt a kéziratot, melyet még szeptemberben adtam oda Hajdú Henriknek. Legföljebb egy évi fogház, ami alatt szépen megtanulhatok németül. János bácsi (Espersit János ügyvéd – a szerk.) ugyan azt mondja, hogy az ügyész, ha megtudja, mennyi idős vagyok, a vádat elejti, mert dorgálást kaphatok csak. De ő nagyon optimista. Mindenesetre Makón fogom leülni, mert akkor itt az egész városból hoznak be ennivalót és jó dolgom lesz: ismerem az egész kapitányságot. János bácsi is azt mondja, hogy ez nem baj, ő is ült fogházban, államfogházban, sőt börtönben is: az a fontos, hogy ne lopásért vagy csalásért üljön az ember. És ebben igaza van.” (József Jolán: József Attila élete. – Cserépfalvi Kiadó, Bp., 1940. 226. old.)
A bűnvádi eljárás alá vont József Attilát 1924. január 30-án hallgatta ki először a Magyar Királyi Államrendőrség Makói Kapitányságának Bűnügyi Osztályán a makói járásbíróság elnöke és büntetőbírája, Brommer Ödön az 1878. évi tc. 190. §-a ütköző, sajtó útján elkövetett istengyalázás vétsége címén. Espersit János ügyvéd, a költő atyai pártfogója és barátja is jelen volt a kihallgatáson.
József Attila így védekezett a vádak ellenében – részlet a jegyzőkönyvől: „Én a versemben Krisztus alatt tulajdonképpen magam, mint lázadó embert értem, aki nem azért teremtetett, hogy Istent dicsőítse, hanem, hogy az ember életének értelméhez közelebb jusson. A versben inkriminált kifejezésekkel tehát allegorikusan magam illetem, s ezekkel azt akarom kifejezni, hogy én mint ember halálra vagyok ítélve. Végső eredményben a vers Isten dicsőítését és nem gyalázását szolgálja, mert legyen az embernek bármily alkotása, végeredményben mégis az emberi alkotás Istent dicséri.” (A cenzúra árnyékában. Szerk.: Markovits Györgyi és Tóbiás Áron. – Magvető Kiadó, Bp., 1966. 224. old.)
Strache Gusztáv kir. főügyész 1924. április 10-én kelt vádiratában istengyalázás címén emelt vádat a költő ellen – a vádiratban így érvelt: „A versben foglalt egész gondolatmenet, annak egyes kifejezései, de különösen idézett része Isten ellen intézett gyalázó kifejezéseket foglalnak magukban, amelyeknek sajtó útján való közlése, a közbotrány kiváltására alkalmas”. A vers következő sorait találta különösen istengyalázónak: “Lázadó Krisztus. S munkámban, Uram, érek annyit, mint te, Nagy passiódban. A szemed lesz, hogy mindent láss meg itten. Bizony mondom, még nincsen is szemed, Most nem látsz. Lennél immár igazságos Isten. Fáradt baromként reszket lelke, teste, vagy roskadt lelke igéket emel még, S kilógatja fakult sápadt szívét, Mint akasztott ember szederjes, szürke nyelvét.”
A főügyész a Budapesti Királyi Büntető Törvényszéket jelölte ki illetékesnek az ügy továbbvitelére, így az eljárás Budapesten folytatódott.
József Attilát a Budapesti Királyi Büntető Törvényszék Vádtanácsa ellenében a kor neves büntetőjogász egyetemi tanára, Vámbéry Rusztem ügyvéd védte, mindvégig mellette állt továbbá sógora, Makai Ödön ügyvéd. A költő ugyan ügyének csekély tárgyi súlyára hivatkozással írásban kérte a vád elejtését, a Budapesti Királyi Büntető Törvényszék július 10-én a főtárgyalást mégis megtartotta. A tárgyalást Schadl Ernő kir. törvényszéki bíró vezette.
József Attila – a tárgyaláson felvett jegyzőkönyv tanúsága szerint – vállalta költeményéért a sajtójogi felelősséget, de az istengyalázás vádja ellen kifejezetten tiltakozott, kifejtette, hogy a Lázadó Krisztus megírásával célja az volt, hogy az embertelen háború és forradalmak után visszaadja a nyomorgó embereknek önmegbecsülésüket. “A Lázadó Krisztus az örök embert jelenti” – hangsúlyozta a védő, Vámbéry Rusztem, hozzátéve:” Ady is írt izgága Jézusról és Heine is írt hasonló hangon.” (Esti Kurir, 1924. júl. 11.);
A királyi törvényszék – hosszas tanácshozás után – végül ítéletében első fokon bűnösnek mondta ki a fiatal költőt istenkáromlás sajtóvétségében, 8 hónapi fogházra és 200 000 korona pénzbüntetésre ítélték.
Az indokolás a következőképpen szólt – idézet az indoklás szövegéből: „Vádlott védekezése… el nem fogadható, mert a vádbeli cselekményhez külön Istengyalázó szándék nem szükséges. Elégséges a gyalázó szavak használata. Vádlott pedig ebben a tudatban tette közzé a költeményt. (…) A büntetés kiszabásánál súlyosbító körülményül figyelembe vette a kir. törvényszék a gyalázó kifejezések halmazát, melyek a költemény keresztény olvasójának vallásos érzületét sértik, sőt megbotránkoztatják, enyhítő körülményül pedig vádlott fiatalabb korát, s ezeknek mérlegelésével a reá kiszabott büntetést bűnösségévei arányban állónak találta.”
A királyi törvényszék ítéletében kitért arra is, hogy a megállapított pénzbüntetésért nemcsak az elítélt költő, hanem a kiadó és a Corvin testvérek nyomdájának tulajdonosa is felelős.
„Istenkáromlás. Versben. 19 évvel. Hiszen még ezt a tizenkilencet is ellopták tőlem! Vétettem én evvel nekik? Külömben [sic !] a törvény: törvény és az ostobák: ostobák. Csak azt nem tudom megérteni, hogy miután az ügyész is elismerte a vers tendenciájának nemességét és a jóhiszeműségét pedig feltétlenül, de a vádat – érthetően – tovább is fenntartja, akkor akad bíróság, amely „marasztaló ítéletet” hoz és abban 8 hónapra elítél egy 19 éves fiatalembert »enyhítő« körülménynek véve »fiatal korát« és súlyosbítónak »a gyalázó kifejezések egész halmazát« . .. Természetesen esküdtszék nélkül!” – írta József Attila csalódottan az ítéletet követően. (József Attila válogatott levelezése. – Akadémia Kiadó – MTA Irodalomtudományi Intézet – Petőfi Irodalmi Múzeum, Bp., 1976. 51. old.)
Az ítélet ellen a vádlott és védője fellebbezést jelentettek be.
A példátlanul szigorú verdiktre másnap hevesen reagált a sajtó. “És a hír mellett glosszák jelentek meg arról, hogy ebben a kis szerencsétlen országban soha sem volt túlságosan jó dolguk az íróknak. Ez a sorsverte faj legjobb fiainak sem engedte meg azt a fényűzést, hogy egyedül művészetüknek szenteljék életüket és elvonatkozzanak az örök pártküzdelmek elfajult harcaitól. (…) A sorokban és a sorok között Attila mellé állt minden tollal élő ember” – számol be József Jolán könyvében. (József Jolán: József Attila élete. – Cserépfalvi Kiadó, Bp., 1940. 229. old.)
Kossutány Ignác, a szegedi egyetem neves egyházjogi professzora “már-már bűntett feldicsérésének érezte” a hirtelen kerekedett sajtóvihart, melyre ezért egy vezércikkel válaszolt a szegedi Friss Hírek hasábjain:
“Még le sem csillapodott az a fülsiketítő lárma, amit a sajtó abból az alkalomból ütött, mert a kormány a sajtóval való visszaélések miatt elérkezettnek látta az időt arra, hogy a visszaélőket egy kis óvatosságra intse. Az a törvényjavaslat semmit sem tartalmazott, ami az igazi sajtót gátolta volna abban a feladatában, hogy a mindennapi életben felmerülő eseményekről számot adva bíráljon, oktasson, eszméket terjesszen. A mi sajtónk egy része nem így tesz (…) Ma a sajtó üzlet, mely jövedelmet akkor hajt, ha az olvasóközönség idegeit minél több szenzációval izgatja. (…) Támadni kell mindent, becsmérelni (…) le kell járatni mindazt, ami eddig érték és tekintély volt. Ez a munkakör pedig hogyne hozná tűzbe azokat a törtető fiatal óriásokat (…), akik a 19 éves suhancnak pajkosságával abban látják a költői lélek szabadságát, hogy gyalázó kifejezésekkel illetik azt, kire a siralom völgyében küzdő emberiség az élete súlya akatt görnyedve, sóhajtva tekint. A sajtó pedig (…) ünnepli a “közismert, jeles, fiatal költőt”. ” (Kossutány Ignác: Elítéltek egy 19 éves fiút – Friss Hírek, 1924. július 13. 1. old. – részlet)
A sajtóvita pillanatok alatt politikai vitává fajulva, villámgyorsan túllépett a fiatal költő perén, a Jóisten és a jóérzésű keresztény olvasók képviseletén egyaránt. “Egymást követték a harcias, mérges cikkek a professzor írása nyomán. A végén már nem is Attilát védték, hanem a szólásszabadságot”. (József Jolán: József Attila élete. – Cserépfalvi Kiadó, Bp., 1940. 232. old.) „Ebben a kérdésben József Attila személye, ha akár a legígéretesebb magyar poéta volna is, igazán nem a főfontosságú.” (Reguli Ernő: Írások József Attiláról (Irodalomtörténeti Közlemények, 1955. 2. szám)
Közben pedig a per tovább folytatódott, egyre kedvezőbb ítéleteket hozva József Attila számára. A Budapesti Királyi Ítélőtábla Auer Károly tanácselnök, valamint Gadó István és Harmath Jenő ítélőbírák vezetésével 1924. november 10-én tartott nyilvános fellebbviteli főtárgyalásán egy hónapra mérsékelte a büntetést, megtartva a korábban kirótt 200 000 koronás pénzbüntetést.
Fellebbezés folytán az Ítélőtábla felterjesztette a Magyar Királyi Kúriához az ügyet, amely elutasította a tábla ítéletét és 1925. március 24-én felmentette a költőt. A kúria indoklása szerint a vers nem istengyalázó és ezért a közbotrányokozás esete sem forog fenn.
A per és az általa keltett sajtóvihar mindenesetre mély nyomot hagytak a fiatal József Attila lelkében. Egy 13 évvel később írt életrajzában ekként emlékezik meg a történésekről: „A VII. és a VIII. osztályból összevont vizsgát tettem s így egy évvel előbb végeztem, mint volt osztálytársaim. Tanulásra azonban mindössze három hónap állt rendelkezésemre s így történt, hogy a hetedikből tiszta jó, a nyolcadikból pedig tiszta elégséges osztályzatot kaptam. Érettségi bizonyítványom már jobb a nyolcadikosnál: csak magyarból és történelemből kaptam elégségest. Ekkor már egy versemért Istenkáromlás miatt pörbe fogtak. A Kúria fölmentett.”
Lázadó Krisztus
Ó Uramisten, ne légy Te a Jóság,
ne légy más, mint az Igazságos Úr!
több kalászt adj, de azért el ne vedd a
rózsát.
Vagy ne maradj vén Kozmosz-palotádba,
gyere ki, nézd meg, szolgád mit csinál –
ronggyá nem mosná Élet-subád ember
átka.
S Neked könnyű vón, a tövist letörni,
tanulhatnál még tőlem is, Uram –
én töröm s nem lesz vacsorám csak föld: egy
ölnyi.
A telked azért mégis tisztitom csak
és már egy nagy, sajgó gerinc vagyok –
sokat görnyedtem, ne kivánd, hogy eztán
rontsak.
Azért ameddig csak birom, csinálom,
bár kezemen csalán-mart hólyag ül;
s ha vihar jönne, mint a korhadó fa,
állom.
De add kölcsönbe legalább subádat,
Téged nem ér el átok és eső:
Szép úr-kastélyod van és nagyon gyors a
lábad.
Ugysem fizetsz meg munkámért eléggé,
testemnek ágyam is hideg, a Föld
s aranyszavad átváltozott rossz, kongó
érccé.
S munkámban, Uram, érek annyit, mit te
nagy passziódban és a lelkem is
részed lesz nemsokára s a legszebb fényt
hintve,
a szemed lesz, hogy mindent láss meg itten.
Bizony mondom, még nincsen is szemed,
most nem látsz. Lennél immár igazságos,
Isten!
Fáradt baromként reszket lelke, teste,
fél-munkát végző társak röhögik
s feszül, mert tudja – reá korábban jön
este.
Nagy, roskadt lelke igéket emel még
s kilógatja fakult, sápadt szivét,
mint akasztott ember szederjes, szürke
nyelvét.
(1923. április 29.)
