“A hit személyes ügy, nem lehet jogi érvelés alapja. Mi nem azért küzdünk, hogy a jogalkotó kötelezővé tegye az életvégi döntés meghozatalát, mindössze azt szeretnénk elérni, hogy mindenki a meggyőződésének megfelelően szabadon dönthessen mellette vagy ellene. Az élet jogi szempontból nem lehet kötelesség” – vallja halálos betegsége nyomán az aktív eutanázia magyarországi legalizálásáért heroikusan küzdő Karsai Dániel ügyvéd, alkotmányjogász. Családról, pályaválasztásról, szakmai sikerekről és – természetesen – a szenvedélyesen képviselt ügy jogi és nem jogi vonatkozásairól beszélgettünk.
Kezdjük személyesebb vizeken. Tudományos szakmai háttérrel rendelkező felmenőkkel büszkélkedhet – ki az, aki inspirálólag hatott Önre a családtagjai közül?
A művelt családi atmoszférának és háttérnek köszönhetően nekem adott volt a tanulás és az olvasás szeretete, egészen kicsi koromtól kezdve élt bennem a tudás iránti vágy. Édesapám történész, apai nagypapám, valamint az egyik dédnagymamám szintén történészek voltak, a másik dédnagymamám pedig híres írónő. Anyai nagypapám jogvégzett ember volt, és bár nem praktizált jogászként, nagyon sokat tanultam tőle is. Én vagyok az első gyakorló jogász a családban.
Miért a jogra esett a választása?
Arra kristálytisztán emlékszem, hogy 17 éves, harmadikos gimnazista koromban a szüleim egy napon benyitottak a szobámba, azzal a komoly szándékkal, hogy a pályaválasztásomról beszélgessünk. Miután a továbbtanulás iránti vágy élt bennem, csak a pontos irány nem volt meg, így gyakorlatilag szülői ráhatás eredményeként jelentkeztem a jogi karra. Azzal érveltek, hogy kiválóak az eredményeim magyar nyelv és irodalomból valamint történelemből, a jogi egyetem pedig egy nagyon jól konvertálható, általános műveltséget nyújtó diplomát ad. Így indult a jogász pályám.
Alkotmányjogász lett, ügyvédként pedig az emberi jogok védelmére specializálódott. Miért az alkotmányjog és végül az alapjogok védelme lett a szívügye?
A jogi egyetem első szemeszterének első péntekén 10:00 órakor kezdődött az első alkotmányjog szemináriumom. El lehet képzelni, hogy akkor péntek hajnalban még hol voltunk elsőéves egyetemistaként…de Dr. Papp Imre tanár úr szemináriumán számomra mégis eldőlt minden. Magas színvonalú előadásainak és egyéniségének köszönhetően egyből beleszerettem az alkotmányjogba. Máig emlékszem az első jogesetre is, amit feladatként kaptunk. Nagyon aktív voltam a szemináriumon, így a végén a tanár úr odajött hozzám azzal, hogy “Dani, délután háromkor kezdődik a másodévesek alkotmányjog szemináriuma, szerintem ott a helyed.” Később Papp Imre volt annak a mulasztásos alkotmánysértés tárgyú OTDK dolgozatomnak is a konzulense, amivel megnyertem az országos versenyt. Ez volt az első publikációm, az emberi jogok védelme pedig az alkotmányjog részeként vált a személyes érdeklődésem meghatározó részévé. Az emberi jogok védelmére ügyvédként és alkotmányjogászként is hivatásként tekintek.
Melyik az az ügy a pályája során, amire úgy emlékszik vissza, hogy a legnagyobb sikert, avagy a legnagyobb szakmai eredményt hozta az Ön számára?
4 évet dolgoztam Strasbourgban az Emberi Jogok Európai Bíróságán, és a kintlétem alatt született az első gyülekezési joggal kapcsolatos magyar döntés, amelyben a spontán gyülekezéshez való jogot mondta ki a Bíróság.
Az akkori miniszterelnök, Medgyessy Péter 2002. december 1-én Románia nemzeti ünnepe alkalmából egy fogadás keretében tartott megemlékezést a román miniszterelnök társaságában a Kempinski Hotelben. Amikor ez kiderült, 150-200 fős tömeg jelent meg a Deák Ferenc téren a hotel előtt és egy spontán tüntetés zajlott le. Az emberek így fejezték ki tiltakozásukat azzal kapcsolatban, hogy a magyar miniszterelnök gyakorlatilag megünnepli Erdély elvesztését – tekintettel arra, hogy 1918. december 1-én Gyulafehérváron mondták ki Erdély egyesülését Romániával. Bár atrocitás nem történt, a rendőrség békés úton mégis “feloszlatta” a tüntetést.
A tüntetők ezt követően az Emberi Jogok Európai Bíróságához – köznyelvi kifejezéssel: Strasbourghoz – fordultak. A strasbourgi bíróság kedvező döntésének előkészítésében, megszövegezésében szakmailag jelentősen részt vettem. Büszkeséggel töltött el, hogy fiatal jogászként engem is meghallgattak és számba vették a szakmai álláspontomat tükröző érveimet. Ennek a strasbourgi döntésnek a hozományaként született meg hazánkban az az Alkotmánybírósági határozat, amelyet követően a spontán gyülekezéshez való jog beépült a magyar jogba.
Erre a munkámra és annak pozitív hozadékára nagyon büszke vagyok, mivel a spontán gyülekezéshez való jognak a magyar jogba vezetése emberi jogi aspektusból előremutató és a szakmai közreműködésemhez köthető eredmény.
Mikor fogalmazódott meg Önben legelőször az, hogy az eutanázia legalizálása érdekében jogi lépéseket kíván tenni? Ez a gondolat kifejezetten a nyilvánosságra hozott betegségével összefüggésben merült fel, vagy korábban is foglalkoztatta a kérdés jogi vonatkozása?
Nem volt olyan ügyfelem, aki ezzel a szándékkal keresett volna meg. Az aktív eutanáziát érintő hazai szabályozás – mondjuk úgy – újragondolása iránti szándékom a betegségemmel összefüggésben merült fel bennem először, azonban nincsen egy konkrét nap, amire datálhatnám a döntésemet. Nem tudok egy egzakt időpontot mondani, amikor elhatároztam, hogy alkotmányjogászként a lehető legmagasabb szinten kívánok küzdeni az emberi méltósághoz való jogom érvényesülése érdekében a méltó halálhoz való jogért. 2023 év elején, ahogyan elkezdett romlani a fizikai állapotom, úgy kezdett el formálódni a fejemben az a gondolat, hogy az életvégi döntések meghozatalának kérdése újabb szintre léphessen hazánkban is a jog eszköztárának segítségével.
Egy évvel ezelőtt a mindennapi rutinteendőimet még segítség nélkül, önállóan végeztem. Picit bicegtem, de 2022 szilveszterén például egy kétórás túrán is részt vettem. Most kerekesszékben ülök, járni már egyáltalán nem tudok, állni is csak nagyon nehezen. Egy rohamosan lezajló, keserves folyamat eredményeként jutottam el március végén – a születésnapom környékén – az elhatározásra, hogy az életvégi döntések és az eutanázia kérdése olyannyira komolyan foglalkoztat, hogy jogi lépéseket is kívánok tenni a hazai szabályozás módosítása érdekében. Ezt a szándékomat a szeretteim körében tálaltam először, akik – egy rövid hatásszünetet követően – abszolút támogatóan álltak mellém.
Nem várt pozitív érdeklődés és médiafigyelem övezi ma Magyarországon az ügyét. Gyakorlatilag nem telik el nap, hogy ne szülessen újabb hír vagy ne nyilatkozzanak meg köztiszteletben álló személyek – politikusok, egyházi méltóságok, médiaszemélyiségek – hol támogatólag, hol pedig ellenezve törekvését. Milyen érzés ezzel szembesülni?
Nem számítottam rá, ez nem volt cél, nem egy gondosan eltervezett folyamat eredménye. Én a betegségem és az állapotom miatt hoztam egy határozott döntést, aztán teljes gőzzel belevágtunk – a nagy dolgok így indulnak. 2023 tavaszán kezdtünk el dolgozni az engem maximálisan támogató, kiváló jogász csapatommal a strasbourgi beadványon, amit augusztus 10-én be is nyújtottunk. Akkor már úgy gondoltam, hogy ha megkapom a sürgősségi eljárás lefolytatásának lehetőségét és lesz tárgyalás, akkor mindezt kiposztolom az alkotmányjogi témák megvitatására létrehozott Facebook-oldalamra, azzal a szándékkal, hogy hátha elindul ez alapján egy nyilvános párbeszéd. Elindult. Az én személyes ügyem fontos, társadalmi érdeklődéssel övezett közéleti kérdéssé nőtte ki magát. Interjú felkérések sorozata ért azóta, a sajtó napi szinten foglalkozik az ügyemmel és talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy ma Magyarországon az egyik legfontosabb közéleti témák egyike lett az életvégi döntések meghozatalához való jog megengedhetőségének kérdése.
Az eutanázia legalizálásának kérdésében nagy a normakollízió Európában. A magyar Kormány sziklaszilárd álláspontja szerint “amit az Isten teremtett, azt csak Isten veheti el”. Alkotmányjogászként Ön hogyan vélekedik arról, hogy világnézeti meggyőződéssel érvelnek egy jogintézmény megengedhetősége mellett vagy ellen?
Az én határozott álláspontom az, hogy jogi aspektusból nézve – reálisan – az államnak világnézetileg semlegesnek kellene lennie. A felvilágosodás kora óta világi államban élünk, pusztán vallási vagy ateista meggyőződésre alapozva – véleményem szerint – nem lehetne jogszabályt alkotni. A hit személyes ügy, így nem lehet jogi érvelés alapja. Strasbourgban a bíróság előtt is felmerült – nem vallási alapon felhozott érvként –, hogy ha megengedő a szabályozás, akkor a döntés meghozatala vallási vagy egyéb okból mindenki számára egyénileg elutasítható marad. Mi nem azért közdünk, hogy a jogalkotó kötelezővé tegye az életvégi döntés meghozatalát, mindössze azt szeretnénk elérni, hogy mindenki a meggyőződésének megfelelően szabadon dönthessen mellette vagy ellene.
A lehető legnagyobb tisztelettel állok mindenki vallási és világnézeti meggyőződéséhez – ennek rendszeresen hangot is adok. Ez részemről nem egy PR-fogás… én is vallásos vagyok, de a méltóságteljes életről és ezzel együtt az életvégi döntések megengedhetőségéről másképpen vélekedem. Én azt gondolom, hogy a Legfelsőbb Úr felvértezett minket azzal a döntési szabadsággal, amely emberi élet és méltóság védelmén túl – adott esetben – saját életünk méltó befejezésére is kiterjed. A jog nem veheti el tőlünk ezt a lehetőséget.
Felerősödött Önben a hite a betegség kialakulását követően?
Vallásos ember vagyok, mindig is az voltam. Tény, hogy a betegségem kialakulása óta többet imádkozom, azt gondolom, a hitem mélyebbé és élesebbé vált. Volt egy erős spirituális élményem, ahogyan véget ért a kezdeti, diagnosztizálást követő több hónapig tartó depresszióm. Több mint egy éve, december 21-én egyszerűen áthatott az az energiával teli állapot, amit most a külvilág is láthat és érzékelhet belőlem. Ez az energia – hála Istennek – azóta él bennem. December 21. azóta is spirituális jelentőséggel bír számomra. Valahol belül érzetem, tudtam, hogy ezen a napon fog elérkezni az az energia, amiből majd merítkezhetek.
Sokan példaképnek és hősnek titulálnak, hogy halálos betegen ennyire elszántan küzdök az ügyem sikeréért, aminek örülök, mindez nagyon megtisztelő. De valójában én azért tudtam beleállni ebbe az ügybe és csinálom azóta is 100%-on, mert van hozzá energiám. Az ügyemmel kapcsolatos aktivitásom nem veszi el, sokkal inkább adja az energiát. Most kevésbé vagyok fáradt, mint mondjuk 2 órával ezelőtt, mert feltölt, hogy erről a témáról beszélhetek – sokadszorra is.
“Az élet jog, nem kötelesség.” – olvasható egyéni tervezésű pólóján. Ki volt a grafika ötletgazdája és megalkotója?
A grafika ötlete tőlem származik – ez a küzdelmünk jelmondata. Azt valljuk ugyanis, hogy az élet jogi szempontból nem lehet kötelesség. A konkrét kivitelezést egy vizuális alkotásokban nálam sokkal jártasabb barátom készítette.
Térjünk rá a Karsai kontra Magyarország perre. Milyen kimenetele lehet a strasbourgi bíróság döntésének? Mi a következő lépés?
2024. január 5-ig még benyújthatunk – és be is nyújtunk – további észrevételeket a bíróságra – ezzel a jogával a magyar Kormány is élni fog. Ezt követően a bíróság dönt.
Legelőször tehát meg kell várni, miként dönt a strasbourgi bíróság. Amennyiben a mi szempontunkból pozitív tartalmú határozat születik, a magyar jogalkotónak végre kell hajtania a bíróság döntésében foglaltakat. Ha a Kormány részéről mégsem tapasztalunk együttműködést, majd akkor mérlegeljük, hogy milyen további jogi és nem jogi eszközök állnak még a rendelkezésünkre. Én mindig csak a következő lépést tartom szem előtt.
Az, hogy az ügyem ilyen széles nyilvánosság előtt zajlik és elindult egy konstruktív párbeszéd, mutatja, hogy a társadalom nagy részét foglalkoztató, közérdeklődésre számot tartó témáról van szó. Az arányokat tekintve már most a társadalom java része – közel 70%-a – támogatja az életvégi döntések meghozatalának megengedhetőségét.
Azt is fontosnak tartom kiemelni, hogy ma Magyarországon az aktív eutanázia kérdésének megítélése a pártszimpátián is túlmutat, hiszen a társadalom teljes spektruma politikai hovatartozástól függetlenül támogatólag áll a kérdés megvitatásához.
Én bízom abban, hogy egy kedvező strasbourgi döntés esetén egyszerűen egy jó értelemben vett politikai kényszer-helyzet alakul ki a változtatásra.
Milyen jogi eszköz állhat még rendelkezésre, hogy az életvégi döntések megengedhetősége szempontjából irányt váltson az eutanáziát érintő szabályozás? Elégséges szabályozási környezetet nyújthat ma az az Alkotmánybírósági határozat, amelyet immáron 20 éve hozott a taláros testület egy adott életviszony rendezésére?
A 22/2003. (IV. 28.) AB határozat rendelkezik a kegyes halál alkotmányos megítéléséről. A határozat azt mondta ki, hogy a hatályos magyar jog alapján gyógyíthatatlan betegek esetében engedélyezett az önrendelkezésen alapuló passzív eutanázia – vagyis gyógyíthatatlan beteg visszautasíthatja az életben tartásához feltétlenül szükséges orvosi beavatkozást, és ennek a jogának a gyakorlását a törvény más alapjog védelméhez elkerülhetetlenül szükséges mértékben korlátozhatja ugyan, de nem vonhatja el. A testület döntése alapján tehát ebben a szűk körben engedélyezett az életvégi döntések meghozatala.
Azt azonban nagyon fontos hangsúlyozni, hogy az Alkotmánybíróság határozata nem rendelkezett az életvégi döntések meghozatalának egyéb lehetőségeiről. Az én határozott szakmai álláspontom szerint a testület az asszisztált öngyilkosság legalizálásáról nem mondta ki, hogy az Alaptörvénybe ütközne. Erről döntés még soha nem született alkotmányos szinten.
Most a Nemzeti Választási Bizottság asztalán van egy általunk kezdeményezett országos népszavazási kérdés – pontosabban kettő – amelyek alapján életvégi döntések meghozatala és végrehajtása teljes cselekvőképességgel rendelkező személyek számára lehetővé válna. Amennyiben hitelesítésre kerülnek, 200 ezer választópolgár aláírásának kell összegyűlnie annak érdekében, hogy népszavazást tartsanak az általunk előterjesztett kérdésekben. A népszavazás akkor lesz érvényes, ha a választópolgárok fele – tehát kb. 4 millió ember – elmegy szavazni és érvényesen szavaz, és akkor lesz eredményes, ha a feltett kérdésre a választópolgárok több, mint a fele azonos választ ad. Egy érvényes és eredményes országos népszavazás pedig már jogalkotási kötelezettséget róna az Országgyűlésre.
Lehetősége volt nemrég a sorstársaival együtt egy kormánypárti országgyűlési képviselővel találkozni, ahol szembeállíthatták érveiket az életvégi döntések meghozatala kapcsán. A tervek szerint a közeljövőben várhatóan két egyházi méltóság társasaságában is lesz mód a téma megvitatására. Milyen várakozással áll az ilyen találkozókhoz?
Én nem magánbeszélgetéseket szeretnék folytatni ebben a témában, mert ez nem csak az én személyes ügyemről szól. Ezért is ragaszkodtam ahhoz, hogy Kósa Lajos képviselő úr parlamenti meghívására a sorstársaim is velem tarthassanak. A találkozóról elmondhatom, hogy bár az álláspontok nem közeledtek kifejezetten, az egy órás beszélgetés mindenképpen konstruktívnak bizonyult.
Konkrétumként mondhatom, hogy 2024. február 21-én parlamenti vitanap lesz az eutanázia kérdéséről, ahol előreláthatólag kormánypárti képviselők is felszólalnak majd. Izgatottam várom.
A két püspök úrral való találkozó még szervezés alatt áll, de biztos vagyok benne, hogy amennyiben létrejön, az életvégi döntésekhez való jog számos aspektusát érinteni fogjuk.
Milyen érzés szembesülni azzal, hogy az ügyét, illetve a sorsát ilyen szintű érdeklődés övezi? Sok üzenetet kap ismeretlenektől?
Rengeteg üzenetet kapok, viszonylag kezelhető mennyiségben. Sajnos nem tudok mindenkinek személyesen válszolni, de mindig igyekszem megragadni az alkalmat (így most is), hogy kifejezzem a hálámat minden kedves és támogató szóért. Nagyon sokat számítanak. Alapvetően hiú ember voltam, talán vagyok is, a legnagyobb örömöt és “jó érzést” most mégis az okozza, hogy az ügyet széles körben támogatják. Számomra most az ügy az, ami igazán fontos. Borzasztóan élvezem a benne rejlő szellemi és szakmai kihívásokat, ahogy gyűrűzik ez a számomra rendívül érdekes és izgalmas jogi diskurzus. Nekem ez nettó intellektuális izgalom, ami értelmet ad az életemnek és feltölt energiával – még a betegség okozta korlátok között, azok ellenére is.
__________________________________________________________________________________
Karsai Dániel 2001-ben végzett az Eötvös Loránd Tudományegyetem Jogi Karának győri tagozatán. Az egyetem elvégzése után rögtön az Alkotmánybíróságra került, ahol dr. Czúcz Ottó alkotmánybíró személyi titkáraként számos határozat-tervezet elkészítésében vett részt. Másfél év után váltott: az Igazságügyi Minisztérium Közjogi Kodifikációs Főosztályán helyezkedett el, ahol majdnem három évet töltött a legváltozatosabb kodifikációs feladatok ellátásával. Mindeközben három hónapos szakmai gyakorlaton volt a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságán. A gyakorlat után a Bíróság állást ajánlott neki, így további négy évig még több mint ezer angol, illetőleg francia nyelvű határozat-tervezet elkészítésében vett részt.
2009-ben, hazatérését követően egy nemzetközi ügyvédi irodában kezdte meg ügyvédi pályáját. 2011-ben önálló ügyvédi iroda megalapítása mellett döntött. Irodája elsősorban alkotmányjogi, illetve emberi jogi problémákat felvető ügyekkel foglalkozik. Az elmúlt több mint 10 évben számos ügyben képviselte sikerrel ügyfeleit mind az Alkotmánybíróság, mind a Emberi Jogok Európai Bírósága előtt.