Egy per, ami “végső soron nem igazi per, mert hiányzik a kontradiktórius jelleg, a terheltnek esélye sincs arra, hogy igazságosan járjanak el vele szemben” – mondja Horváth Attila jogtörténész, alkotmánybíró. De mit is jelent ez pontosan? Mitől koncepciós egy eljárás? Mi a különbség a koncepciós per és a kirakatper között?
Tavaly év végén nyílt levelet írt az Országos Bírósági Hivatal elnöke Hódmezővásárhely polgármesterének, aki, az ellene lefolytatott büntetőeljárást „koncepciós pernek”, a meghozott ítéletet pedig „koncepciós” ítéletnek nevezte. Az OBH elnöke a levelében visszautasított minden politikai elfogultságot sugalló állítást, és emlékeztetett, hogy a valódi koncepciós perek történelmünk legsötétebb oldalaira kívánkoznak, valamint „Magyarországon csak „jelző nélküli” perek vannak”.
De mitől koncepciós egy eljárás? Milyen eljárás minősül koncepciós pernek? Milyen jellemzői vannak?
A büntetőeljárás, ahogyan azt Király Tibor, a büntetőeljárásjog tudományának doyenje megfogalmazta, a törvény által feljogosított hatóságok és más személyek cselekményeinek a sora, amely arra irányul, hogy megállapítsák, történt-e bűncselekmény, ki az elkövetője, és hogy rá a büntetőjogot alkalmazzák. Vagyis a cél a bűncselekmények és elkövetőik felderítése, bíróság elé állítása, felelősségre vonása és megbüntetése. Azonban nem minden esetben az előbbiek okán folytattak le büntetőeljárást. A világtörténelemben számos példa van arra, mint a Jeanne d’Arc, Szókratész, A. Dreyfus ellen lefolytatott perek, nem beszélve a XX. századi totalitárius diktatúrák által lefolytatott eljárásokról, hogy az adott rezsimek gyakran alkalmazták a büntetőeljárást, annak eredeti céljától eltérően politikai eszközként. Kahler Frigyes, a téma elismert kutatója mindezt úgy interpretálta, hogy a (koncepciós) eljárásra mindig valamilyen mögöttes cél miatt, mint a birtokszerzés vagy a „politikai vetélytárs” megsemmisítése, került sor.
Horváth Attila jogtörténész, alkotmánybíró definíciója alapján, koncepciós pernek azokat az eljárásokat nevezzük, amelyeknek „a politikai cél elérése érdekében jogsértő módon megalapozatlanul, a vádlott bűnössége nélkül hoznak ítéletet”. A végső cél a társadalom folyamatos fegyelmezése, megfélemlítése, a tömeghangulat elítéltek elleni fordítása volt. A perek nem ad hoc módon, egy-egy aktuális cél pillanatnyi megvalósítása érdekében születtek meg, nem egyedi jogsértések következményei, hanem a terror szerves részét képezték. Ötvös István magyarázata szerint az eljárások lefolytatásában volt „politikai logika”, ő az adott cél érdekében kirajzolható eljárásfolyamok jelentőségét hangsúlyozza. Gondoljunk a szovjet hadsereg „lefejezésére” a ’30-as évek második felében, amikor számos magas rangú szovjet tiszt, köztük M. Ny. Tuhacsevszkij marsall vezérkari főnök is koncepciós per áldozata lett. A tisztogatási hullámnak köszönhetően több ezer embert öltek meg vagy került a gulágra.
A koncepciós per kapcsán érdemes tisztázni a kirakatper fogalmát is. A két fogalom nem ugyanazt jelenti. A kirakatperek nem mindig koncepciós perek, és a koncepciós perek nagy többsége sem kirakatper. Kirakatpernek azokat az eljárásokat tekinthetjük Schmidt Mária szerint, amelyeket a legszélesebb nyilvánosság előtt folytatnak le azzal a céllal, hogy példát statuáljanak, és megtanítsák a polgároknak, mi minden tilos, és mi mindenért jár büntetés. A koncepciós perek a legtöbb esetben titokban zajlottak le, a színfalak mögött, a nyilvánosság teljes kizárásával, az ítéletről sok esetben még a hozzátartozókat sem tájékoztatták. Amennyiben egy koncepciós pert nyilvánosan – kirakatperként – folytattak le, mint pl. a Rajk-pert, akkor az a legapróbb részletekig elő volt készítve, meg volt rendezve. Nagy körültekintéssel kerültek kiválasztásra a tanúk, a védők, sőt a vádiratot is a legmagasabb szinten ellenőrizték. Rajk László és a társai ellen lefolytatott perről a Kossuth Rádió naponta több órás helyszíni közvetítést adott, ezért volt fontos a hatalomnak, hogy az eljárás tökéletesen, a propagandaigényeiknek megfelelően alakuljon.
A koncepciós perek további jellemzője, hogy a kicsikart vallomás valóságon alapuló elemeiből egy fiktív, konstruált tényállást alakítottak ki. Az eljárást hitelt érdemlő bizonyítékok beszerzése nélkül folytatták le. Ha ezek rendelkezésre is álltak, közvetettek és manipuláltak voltak. A bűnösség megállapítására – szinte kizárólag – a vádlott beismerő vallomása alapján került sor. A vallomást a hatóságok kínzással, pszichotróp szerek alkalmazásával vagy a családtagokkal való zsarolással gyűjtöttek be.
A pert anyagi és eljárásjogi szabályok megsértésével vagy amorális jogszabályok segítségével bonyolították le. A jogi fogalmakat politikai fogalmakkal helyettesítették, pl. a „jogellenesség” büntetőjogi fogalma helyére lépett a „reakciós” fogalma, amely a ’40-es évek második felétől Magyarországon mindenkit jelentett, aki nem volt kommunista, vagy a kommunista politika támogatója. Ahogyan Kahler fogalmaz, számos titkos utasítás, központi és helyi párthatározat írta felül a kihirdetett büntetőjogot, „kivetve sarkaiból a büntetőjog fundamentumát képező alapelveket”. Másodlagos normarendszer alakult ki, amelyet párthatározatok és elvárások töltöttek meg tartalommal. A jogállami alapelvek, formailag ugyan léteztek, azonban gyakorlati alkalmazásuk teljesen ellehetetlenült. Például a védelem joga azért sem tudott érvényesülni, mert egyrészt a nyomozási szakban, amely szak lényegében eldöntötte az ügyet, védő nem járhatott el, másrészt a védők, rettegve a politikai erőszakszervezetektől, úgy jártak el, hogy a hatóságok rosszallását ne vívják ki.
A koncepciós pereket többféleképpen lehet tipizálni. A Minisztertanács által 1989-ben létrehozott történész bizottság a koncepciós perek három típusát különböztette meg: az erkölcsileg, jogelméletileg kifogásolható jogszabályok alapján lefolytatott eljárásokat; az erkölcsileg és jogilag helytelen szakmai-politikai irányítás hatására elbírált ügyeket; és a hatályos büntető anyagi vagy eljárásjogi szabályok megsértésével elbírált ügyeket. Utóbbi kategóriába tartoznak azok az ügyek, amelyeket kitalált tényállásokat koholt bizonyítékokkal támasztottak alá, amelyek esetén valós tényekből hamis következtetésekre jutottak, valamint amikor valós tények alapján megfelelő következtetésre jutottak, azonban kegyetlen, embertelen büntetéseket szabtak ki.
A fentiek alapján látható, hogy a koncepciós per, ahogyan Horváth fogalmaz: „Végső soron nem igazi per, mert hiányzik a kontradiktórius jelleg, a terheltnek esélye sincs arra, hogy igazságosan járjanak el vele szemben”. Előre megírt forgatókönyv alapján, kvázi színházi előadásként funkcionált, amelyben együttműködött a bíró, az ügyész, a vádlott és a tanú.
A koncepciós perek történelmünk sötét oldalaira kívánkoznak. A sztálini Szovjetunióban tökélyre fejlesztett eljárások receptjét remekül alkalmazták a hatóságok a múlt században, esélyt sem adva a vádlottnak arra, hogy érdemben védekezhessen az ellene felhozott vádak tekintetében. A sok esetben az emberek halálát eredményező koncepciós perekhez hasonlítani a mai büntetőeljárásokat nem ildomos, mivel aki ezt teszi, „az áldozatok emlékét megsértve relativizálja a történelmi tényeket”, ahogyan Senyei György, az OBH elnöke a bevezetőben említett levelében mindezt meg is fogalmazta.
