A nők elleni erőszak valós és jelentős társadalmi problémaként gyűrűzik a föld valamennyi országában – így hazánkban is. Az Országgyűlés idén májusban mégis elutasította az Isztambuli Egyezmény ratifikálásáról szóló törvényjavaslatot. De miért is? Milyen jelentőséggel bír a sokat emlegetett Egyezmény? És milyen indokokra hivatkozással tekintett el mégis a törvényhozó az utólagos jóváhagyásától?
A nők elleni erőszak valós társadalmi problémaként gyűrűzik a föld valamennyi országában. A világot végigsöprő koronavírus okozta karantén időszak rendre fokozta a családon belüli erőszak jelenségét, a nők bántalmazása rendkívüli méreteket öltött a bezártság okán. Az elmúlt években Magyarországon is számos kapcsolati erőszaktevő története kapott széleskörű médianyilvánosságot, azonban a legtöbb esetről tudomást sem szerzünk. Bár a végrehajtó hatalmi ág jelentősebb jogalkotási folyamatot is elindító intézkedést tett a nők elleni erőszak felszámolása céljából, az Isztambuli Egyezmény ratifikálására mégsem került sor.
Milyen indokok húzódnak a hazai színtéren képviselt álláspont mögött? Mit is tartalmaz az Európa Tanács Egyezménye a nők elleni és a családon belüli erőszak megelőzéséről és felszámolásáról, vagy közismert nevén Isztambuli Egyezmény?
A Konvencióhoz való csatlakozás lehetősége 2011-ben nyílt meg a csatlakozni kívánó részes felek számára, 2019-ben pedig az Európai Unió is aláírta az Egyezményt. Megalkotásának legfőbb célja és indítéka a nőkkel szembeni erőszak és a kapcsolati erőszak valamennyi formájának felszámolása volt. Az Egyezmény olvasatában a nők és a férfiak közötti jogi és tényleges egyenlőség megvalósítása a nőkkel szembeni erőszak megelőzésének kulcsfontosságú eleme lenne, és elismeri, hogy a nőkkel szembeni erőszak a nők és a férfiak közötti, történelmileg kialakult egyenlőtlen erőviszonyok megnyilvánulása – amelyek a férfiak részéről a nők feletti uralkodáshoz és a nőkkel szembeni megkülönböztetéshez, valamint a nők teljes érvényesülésének megakadályozásához vezettek.
Az Egyezmény kimondja, hogy a nőkkel szembeni erőszak, mint nemi alapú erőszak strukturális természetű és a nőkkel szembeni erőszak olyan meghatározó társadalmi mechanizmus, amellyel a nőket a férfiakhoz képest alárendelt helyzetbe kényszerítik. Az Egyezmény továbbá komoly aggályként kezeli, hogy a nők és a leányok gyakran vannak kitéve az erőszak olyan súlyos formáinak – mint a kapcsolaton belüli erőszak, a szexuális zaklatás, az erőszakos közösülés, a kényszerházasság, az ún. „becsület” nevében elkövetett bűncselekmények és a nemiszerv-csonkítás – amelyek a nők és a leányok emberi jogainak súlyos megsértését jelentik, és komoly mértékben akadályozzák a nők és a férfiak közötti egyenlőség elérését. Általános jogelv a nemek közötti egyenlőtlenségek felszámolása, melynek köszönhetően az Egyezmény alapjaiban egy gendertudatos szemléletet képvisel: a nemeket „társadalmi nem”-ként kezeli.
Az Egyezmény a részes felek tekintetében előírja, hogy az állami hatóságok tegyék meg a szükséges jogalkotási és egyéb intézkedéseket annak érdekében, hogy kellő gondossággal járjanak el az elkövetett erőszakos cselekmények megelőzése, kivizsgálása, megbüntetése és az ilyen erőszakos cselekményekkel kapcsolatos jóvátétel biztosítása érdekében. Külön fejezetet szentel az integrált szakpolitikáknak, a megelőzés folyamatának, a védelem és támogatás kérdésének, valamint anyagi- és eljárásjogi támpontokat is deklarál. Külön fejezetben taglalja a migráció- és menekültügyi kérdéseket és a folyamatos nemzetközi együttműködést célzó intézkedéseket. Az Egyezmény a részes államok által, az abban foglaltak megvalósulását egy ún. nőkkel szembeni erőszak és a kapcsolati erőszak elleni fellépés szakértői csoportja (GREVIO) által kívánja ellenőriztetni.
Bár az Egyezményben foglaltak üdvözlendő intézkedéseket, és az áldozatok védelmét illetve az erőszaktevők büntetlenségét felszámolni kívánó, célra vezető intézményrendszer kiépítésének szükségességét szorgalmazzák, hazánkban az Egyezményhez való csatlakozás kérdése javarészt ideológiai alapon kerül megközelítésre.
Mi indokolta a ratifikáció elutasítását?
A hazai kritikák szerint az Egyezmény radikális feminista szemléletet követ azáltal, hogy a férfiakat erőszaktevőként stigmatizálja, a nőket pedig általánosságban áldozatként kezeli, mely alapvetően sérti a jogegyenlőséget a két nem között. Az Országos Kriminológiai Intézet korábbi kutatási eredményei alapján hazánkban a családon belül elkövetett emberölések férfi áldozatainak száma meghaladja az élet ellenes bűncselekmények női áldozatainak számát. Ezen statisztikai adatokra is hivatkozva egyes férfijogi civil szervezetek hangot adtak a gendertudatos megközelítés elvetésének – így pl. a CitizenGo konzervatív szervezet a “gender ideológia trójai falovának” titulálta az Egyezményt, mivel az kötelező “nemi sztereotípiák elleni” nevelést irányoz elő. Ezt a megközelítést a kormánypártok is követték, az elutasítás indokaként osztották a gendertudatos filozófia teljes megtagadását.
A KDNP politikai nyilatkozatban kérte az Országgyűléstől, hogy utasítsa el az Isztambuli Egyezményt arra hivatkozással, hogy az Egyezmény egyes pontja ellentétesek a Kormány bevándorlás-politikájával, valamint annak ideológiai megközelítése is szembe megy a magyar jogrenddel. A kormánypártok az Egyezmény számos pontjára értékként tekintenek, ezek az elvek és jogintézmények azonban már az elmúlt 7 esztendőben beépültek a magyar jogrendbe, azzal, hogy a magyar jogszabályok bizonyos tekintetben – a gyermekek védelme, a bántalmazott nők védelme, a kapcsolati erőszak kriminalizálása szempontjából – szigorúbbak mint Európa más országaiban. “Szigorúbb büntetéspolitika, megelőzés és áldozatvédelem” – ezek a kulcsszavak jellemzik az elmúlt évek jogalkotási törekvéseit, mely a Büntető Törvénykönyv szigorítását is eredményezte: ezáltal vált a kapcsolati erőszak önálló tényállássá a 2012. évi C. törvény (Btk.) hatályba lépésével.
Összességében elmondható, hogy az Isztambuli Egyezmény értékes pontjai a jelenleg hatályos jogszabályi környezet részét képezik, illetve jogunk az abban foglaltakhoz képest szigorúbb eszköztárral is rendelkezik, ugyanakkor találhatóak benne olyan ideológiailag terhelt pontok, amelyek ellentétesek a magyar Alaptörvénnyel és – az Egyezmény kritikusai szerint – a „józan ésszel” is. A két leginkább kritizált szempont: a gender-szemlélet bevezetése és a migráció kérdésköre.
A gender-szemlélet megpróbálja eltörölni a férfi és a nő, mint biológiai nemek létezését, amely a magyar Alaptörvény szemléletével – férfi és nő közötti házasság- és családmodell – alapvetően ellentétes.
Az Egyezmény bizonyos pontjai arra kötelezik a részes tagállamokat, hogy mérlegelés nélkül telepítsenek be akár harmadik országbeli állampolgárokat, azonban a kormánypártok politikája évek óta alapvetően másként kezeli a migráció kérdését – tekintettel arra is, hogy a magyar emberek már több alkalommal megerősítették azon álláspontjukat, hogy nem támogatják a korlátlan bevándorlást.
A magyar jogrendben – szabályozási szinten – biztosított a gyermekek- és a nők védelme – a magyar törvények kellően szigorúak, az Egyezményben megtalálható gyermekek és bántalmazott nők védelmét szolgáló ajánlások hatályos jogunk integrált részei. A probléma gyökere nem a jogrendben keresendő.
A magyar kormány “a szigorú büntetőpolitika, a hatékony áldozatsegítés és a megelőzés híve”, így – álláspontja szerint – egy ideológiai ellentétekkel terhelt konvencióhoz való csatlakozásra nincs szüksége hazánknak, ez nem vinné előbbre a fennálló problémák megoldását. A téma érzékenységére való tekintettel – mindemellett – a társadalom bevonása, annak széles közvélemény előtti megvitatása is szerepel a napirenden, azzal, hogy a jogalkotó az áldozatok védelme érdekében a büntetőpolitikában további szigorításokat tervez.
