Korunk talán legnehezebb etikai és törvényhozási kérdése az életvég feletti döntés megítélése és szabályozása. De beszélhetünk-e az állam által kikényszeríthető jogokról és kötelességekről az emberi lét olyan misztikus és szakrális mozzanatai kapcsán, mint a haldoklás és a halál? Minősíthető-e egyáltalán jogi kérdésként az eutanázia – vagyis a gyógyíthatatlan beteg akaratának megfelelő, kegyes halál?
A ’90-es években a Binder-ügy – Binder Györgyi megölte a gyógyíhatatlan betegségben szenvedő 11 éves lányát – irányította rá a figyelmet az eutanázia problematikájára. A Fővárosi Bíróság a gyermeke könyörgését meghallgató anyát kétévi börtönbüntetésre ítélte a gyilkosságért, melyet végrehajtásában öt évre felfüggesztett. Azonban a Legfelsőbb Bíróság úgy döntött, hogy a gyilkosnak mégis le kell töltenie a rá kirótt szabadságvesztést. Az ügy végül a köztársasági elnök elé került, aki kegyelemben részesítette Binder Györgyit. Az eutanázia folyamatosan napirenden lévő kérdés, legutóbb – nagy valószínűséggel nem utoljára – a 24/2014. (VII. 22.) AB határozat foglalkozott a „jó halállal”.
Beszélhetünk-e az állam által kikényszeríthető jogokról és kötelességekről az emberi lét olyan misztikus és szakrális mozzanatai kapcsán, mint a haldoklás és a halál? – teszi fel a kérdést Filó Mihály Az eutanázia jogi szabályozásának problémái című könyvében. A vélemények erősen megoszlanak arról, hogy az eutanázia egyáltalán jogi kérdésként minősíthető-e vagy sem. A kontinentális Európában az életvégi döntések kapcsán a jogalkotás csak az utóbbi évtizedekben indult meg. A fejlett jogrendszerrel és egészségügyi ellátórendszerrel rendelkező országokban, mint például Németország, csak későn került szabályozásra az életfenntartó kezelések visszautasítása, azonban Dósa Ágnes szerint „ilyen visszautasításra és ennek nyomán orvosi döntéshozatalra számtalanszor sor került, a döntések azonban a jog által nem szabályozott, és – ami ennél talán még fontosabb – nem ellenőrzött környezetben születtek meg.” Filó szerint általában a jog „bajban” van a bioetikai kérdések szabályozásánál, amikor az embert nem más emberekkel kapcsolatos viszonyaiban, hanem magát az embert, az emberi létezést kell meghatároznia. Az Alkotmánybíróság első eutanázia határozatára [22/2003. (IV. 28.) AB határozat] – az indítvány benyújtásától számítottan – tíz évet kellett várni, valamint az azóta eltelt időben is „óvatosan” [24/2014. (VII. 22.) AB határozat] a „szükséges minimumot” hozva foglal állást a testület a kérdésben, ami Vissy Beatrix szerint nem példa nélküli, hiszen „az AB sosem mutatkozott igazán tettre késznek, ha élet és halál határeseteiben kérték állásfoglalásra”. Fontos kihangsúlyozni, hogy olyan megoldást kell találni, amelyek „mindenki” által elfogadható etikai és jogi követelményeket állapítanak meg. Az alkotmánybíróság feladata nem egyszerű, azonban az alkotmánybíráskodási funkció szükségszerűen magában foglalja az ún. „nehéz esetek” eldöntését, mint az eutanázia is. Vissy úgy véli, hogy „a nehézséget nem önmagában az eljárás tárgyát képező ügy jogi megítélésének erkölcsi súlya adja, hanem a döntést megválaszolandó elvi kérdések alulszabályozottsága”.
Az eutanázia fogalma
Az eutanázia ógörög eredetű kifejezés nem jogtudományi fogalom, „jó, könnyű halált jelent”, az 1960-as évek közepétől, az orvostudomány robbanásszerű fejlődésének következményeként jutott szerephez a jogtudományi gondolkodásban. Az európai jogirodalomban elfogadott, hogy az eutanázia fogalomkörébe tartozó cselekmények – garanciális okokból – az orvosi tevékenységhez kapcsolódnak, melyet a Legfelsőbb Bíróság is kihangsúlyozott a Binder-ügyben: „nem minősíthető aktív euthanasianak (az anya tevékenysége), mert ezen fogalom alatt mindenekelőtt és kifejezetten orvos-beteg kapcsolat értendő. Más személy – kívülálló – ezt a feladatot nem láthatja el”. Az eutanázia fogalmát általánosan elfogadott jelentés hiányában, szervezetenként, szerzőként eltérő tartalommal használják, Filó, az európai jogirodalom eredményeinek, illetve az orvosi hivatásrend etikai szabályainak figyelembevételével a következőképpen határozta meg: „Az eutanázia fogalomkörébe esik az orvos minden szándékos cselekménye, amellyel a foglalkozása körében a beteg életét, annak kifejezett vagy vélelmezett beleegyezésével, kioltja vagy megrövidíti”.
Az eutanázia típusai
Az eutanázián belül különböző csoportosítások léteznek: aktív és passzív eutanázia; direkt és indirekt eutanázia; vagy önkéntes és kényszer eutanázia. Aktív eutanázia esetén az orvos aktív, szándékos magatartásával halálba segíti a beteget, melynek egyik alfaja a Svájcban is alkalmazott asszisztált öngyilkosság, amikor az orvos mérget juttat a betegnek, s azt a beteg saját cselekedetével veszi be. Míg a passzív eutanázia Blasszauer Béla szerint, olyan beavatkozások és cselekedetek szándékos elmulasztását vagy beszüntetését jelenti, amelyek a végstádiumba jutott beteg életét meghosszabbítanák. Ez utóbbitól – Jobbágyi Gábor szerint – megkülönböztetendő az ellátás visszautasításának joga, amely minden beteget megillető betegjog. Ebben az esetben meghatározott feltételekkel Jobbágyi megfogalmazásában „a természetes folyamatok szabadjára engedéséről van szó”, „az orvos saját magatartásával ekkor sem idézheti elő a beteg halálát, hanem a rendkívüli és aránytalan eszközök és beavatkozások igénybevételéről mondhat le”. A két esetkör gyakorlati megkülönböztetése sokszor nehéz, ugyanis például a lélegeztető gép kikapcsolása aktív magatartás, viszont az orvostudomány a gép alkalmazásának mellőzésével helyezkedik a passzivitás területére. A jogtudomány képviselői – például James Rachels – gyakran hivatkoznak arra, hogy az eutanázia aktív és passzív formája között, azonos szándék mellett (a beteg halálba segítése) morálisan nem lehet különbséget tenni, ezért vitatják, hogy az eutanáziának létezne-e egyáltalán aktív vagy passzív formája.
A direkt eutanázia és az aktív eutanázia gyakorlatilag ugyanazt jelenti, azonban az indirekt eutanázia lényegesen különbözik a passzív eutanáziától, ekkor az orvos szándéka a beteg fájdalmainak a csillapítására terjed ki, ami az orvos szándékától függetlenül a beteg halálát okozhatja. Az önkéntes eutanázia lényege, hogy a beszámítható beteget saját akarat elhatározásából segítik a halálba, míg nem önkéntes vagy kényszer-eutanázia esetén – mint például a náci Németországban – az elmebetegeket, a fejlődési rendellenességgel született gyermekeket ölik meg, akiknél szó sem lehet beszámítási képességről.
A holland minta
Az aktív eutanáziát legalizáló országok közül Hollandia tekinthető a „liberális eutanáziakoncepció” (Busch Béla) minta országának, ahol a jelenlegi szabályozás egy hosszú folyamat eredményeként került kialakításra, melynek – Sándor Judit szerint – a legalapvetőbb elve az átláthatóság.
A holland orvosi kamara kezdeményezésére – garanciális elemként – különlegesen képzett orvosok kerültek be az eutanáziáról történő döntési folyamatba, akik a független tanácsadók szerepét töltik be, jogi és szakmai iránymutatásokkal szolgálnak az eutanáziát végző orvosok részére. Az orvos az eutanáziacselekményben való részvételre nem kötelezhető, valamint az orvos-beteg viszony nem korlátozódhat kizárólag az eutanáziára, a kezelőorvosnak már hosszabb ideje ismernie kell a betegét és megfelelő ismeretekkel kell rendelkeznie az állapotáról.
A betegnek a halálára vonatkozó döntését szabad akaratából, átgondoltan, mások befolyásától mentesen, betegsége prognózisa és a kezelési lehetőségek tudatában kell meghoznia, valamint az orvosával együtt – akinek egy független kollégájával részletesen konzultálnia kell az eset körülményeiről – arra a meggyőződésre kell jutnia, hogy a betegséggel járó szenvedés elviselhetetlen és az eutanázián kívül nincsen más értelmes lehetőség a kínok megszüntetésére.
Az eutanáziát követően az esetet érdemben kivizsgálják az országosan felállított regionális bizottságok, akik a meghatározott – az orvos által követendő – gondossági követelmények betartását ellenőrzik. Amennyiben az orvos betartotta az előírásokat, az ügy nem jut el az ügyészséghez, így mentesül a büntetőeljárás lefolytatásától.
A holland szisztéma sem tökéletes, a „mondhatni bürokratizált” (Jobbágyi Gábor) engedélyezési eljárás következtében jelentős a látens eutanáziaesetek száma.
A hazai helyzet
Az Alkotmánybíróság az első eutanázia határozatában alkotmányellenesnek minősítette az aktív eutanáziát, úgy találta, hogy a beteg önrendelkezési joga az orvos lelkiismereti szabadságával, valamint az élethez és az emberi méltósághoz való jogokkal – melyeket az államnak nemcsak az egyes személyek vonatkozásában, hanem általában véve is védelmeznie kell – történő összevetésében nem érvényesülhet. Az AB szerint az aktív eutanáziáról való döntéshez vezető helyzet esetében a betegek sokkal inkább befolyásolhatóak, amely megkérdőjelezheti döntésük önkéntességét, ezért az állam kötelessége a nagy valószínűséggel befolyásolt halálválasztást megakadályozni. Ugyanakkor leszögezi, hogy „a gyógyíthatatlan betegek önrendelkezési jogának érvényesülésére vonatkozó törvényi szabályozás területén a még alkotmányos és már alkotmányellenes szabályozás közötti határvonal nem egyszer s mindenkorra adott, az ismeretek szintje, az intézmények állapota, fejlettsége-fejletlensége és egy sor további tényező befolyással lehet e kérdés alkotmányosságának megítélésére”. Az AB nem zárja ki, hogy egyszer a jövőben az embereknek joguk lehet ténylegesen is rendelkezni a saját életük felett, illetve az állam nem kényszerítheti életük továbbélésére azokat, akik ezt nem akarják.
Az egészségügyről szóló törvény (Eütv.) ellátás visszautasítására vonatkozó rendelkezéseit ugyanakkor megfelelőnek találta a taláros testület, véleményük szerint a törvényhozó a szabályozás által lehetővé tette a halálos betegek számára, hogy maguk dönthessenek életüknek az emberi méltóságukkal összeegyeztethető befejezéséről, valamint elősegítette, hogy a beteg a döntését annak következményei ismeretében befolyástól mentesen hozza meg. A határozattal nem a passzív eutanáziát legalizálta a testület, melyről a Magyar Orvosi Kamara is azon a véleményen van, hogy nem része a hatályos jogunknak. Ugyanakkor a hazai egészségügyi jogi irodalom használja a passzív eutanázia kifejezést, Kovácsy Zsombor az Eütv. életmentő és életfenntartó kezelésekről való lemondását „passzív eutanázia jellegű elutasításnak” minősíti.
A második határozatában – egy orvos (!) által benyújtott alkotmányjogi panasz tárgyában – az AB egyszerűsítette a gyógyíthatatlan beteg döntésképtelenné válásával hatályosuló ún. élő végrendelet – amely arra szolgál, hogy a baleset vagy betegség következtében egészségügyi ellátásba kerülő cselekvőképtelen beteg a kezelés során önrendelkezését megőrizhesse, a beavatkozásokra előzetes kívánsága szerint kerülhessen sor – készítésének feltételrendszerét: ma már sem elmeorvosi szakvélemény beszerzésére, sem nyilatkozata két évenkénti megújítására nincs szüksége annak, aki rendelkezni kíván az életének megmentésére, fenntartására irányuló orvosi kezelések visszautasításáról.
Azonban az élő végrendelettel nem rendelkező betegek vonatkozásában az indítványozó szerint nem érvényesülnek az Eütv. rendelkezései, ezért a gyógyíthatatlan beteg élete, akarata ellenére meghosszabbodik. Az AB nem találta indokoltnak a jogszabályi feltételek felülvizsgálatát.
Az első eutanáziahatározat kapcsán Halmai Gábor megjegyezte, hogy az alkotmánybírák akkor jártak volna el lelkiismeretesen, ha meggyőződnek az indítványozó állításának helyességéről, vagyis arról, hogy a betegek ténylegesen tudnak-e élni a törvényben biztosított jogaikkal vagy sem. Ez felmerülhet a második eutanáziahatározat esetében is. Ráadásul ez esetben – Vissy gondolatát követve – az indítványozó orvos volt, orvosszakmai ismeretek és egészségügyi tapasztalatok birtokában, melyekkel az AB nem rendelkezett, de amelyek az alkotmányjogi panasz elbíráláshoz nélkülözhetetlenek, de az AB-t ez sem ösztönözte arra, hogy mélyebben mögé nézzen a ténylegese helyzetnek. Vissy meggyőződése szerint „az eutanázia ügynek profitálnia kellett volna abból, hogy az AB asztalára olyan indítvány került, amely képes volt felszínre hoznia a gyakorlatból merített, klinikai példákkal láthatóvá tett, az alkotmánybírói szemmel alapesetben láthatatlant: azt, ahogyan az Eütv. betűje életre kel, illetve jelen esetben éppen azt, ami nem kel életre.”
Vajda Mihály filozófus egy interjúban kifejtette, hogy nem a haláltól, hanem a meghalástól fél, ahogy ő fogalmazott a „meghalás lehet csúnya, láttam embereket meghalni”. Az mindenképpen megállapítható Busch szerint is, hogy a gyógyíthatatlan betegségben szenvedők helyzete és állapota nem csupán orvosi és humánus segítséget, hanem jogi megoldást is igénylő kérdés. Filó úgy látja, hogy a hatályos szabályozásunkban megvannak a lehetőségek többek között az életfenntartó vagy életmentő kezelések visszautasítására, azonban a jogszabályi lehetőségek és a mindennapi gyakorlat közötti ellentmondás hatja át az élet végével kapcsolatos döntési helyzeteket. Ezért véleménye szerint az életvégi helyzetek jövőbeli szabályozásánál a „különböző tudományterületek több dimenziós diskurzusát” figyelembe kell venni, és azt már csak mi tesszük hozzá, hogy Vajda szavaival élve, amennyiben lehetőség van rá, ne legyen olyan csúnya a meghalás.
