A “rögtönítélő” bíróságok jellemzője, hogy hiányoznak az eljárási garanciák, az ítélkezés gyors és egyfokú, az ítélet rendszerint felmentés vagy halálbüntetés, melyet azonnal végre is hajtanak. Hatályos jogunk is lehetőséget biztosít a rögtönbíráskodás bevezetésére. – Mikor és hogyan jelent meg a statáriális eljárás a múltban és mit jelent napjainkban?
„Közben hozták be a fiatalembereket, a tárgyalás csupán annyiból állott, hogy Szamuely Tibor népbiztos megkérdezte: Harcoltatok? – Harcoltunk. Kényszerítettek benneteket? – Kényszerítettek – Felkötni!, és vitték felakasztani őket”.
A statarium kifejezésnek több jelentése is ismert, az 1787. évi Josephina „álló ítéletnek”, egyes megyei jegyzőkönyvek „nyomban álló” törvényszéknek, „Sommás Ítélő Széknek”, majd az 1840-es évektől „rögtönítélő” törvényszéknek nevezték. Tágabb értelemben azt a kivételes állapotot jelenti, melyben meghatározott feltételek bekövetkezése esetén rendkívüli rendszabályok alkalmazása válik szükségessé, illetve rendkívüli jogi szabályozás lép életbe. Szűkebb értelemben a „különleges” állapot során alkalmazandó jogi normák rendszerére, valamint a speciális szabályok alapján lefolytatott eljárásra utal. Tóth J. Zoltán megfogalmazásában a rögtönbíráskodás lényegében azt jelenti, hogy a rendes anyagi és eljárási szabályok helyett – bizonyos feltételek bekövetkezése esetén – meghatározott bűncselekmények elkövetőit rendkívüli anyagi jogi normák alapján és rendkívüli eljárás keretében vonják büntetőjogi felelősségre. Alkalmazására általában valamilyen külső vagy belső háború (belső nyugtalanság, mint például az 1831. kolerafelkelés), a közbiztonság súlyos megromlása esetén kerül sor.
Előzményének az alispáni cirkálás intézménye tekinthető, amikor a közbiztonság megrendülése idején – például fosztogatások megszaporodásakor – a vármegyei közgyűlés eseti felhatalmazás alapján az alispán néhány szolgabíróval és esküdttel, mint rendkívüli bíróság járta azokat a vidékeket, ahol a bűnözés gyors és hatékony felszámolására volt szükség. Faluról falura jártak, és ítélkeztek, az ítélet rendszerint azonnali akasztás volt.
A XVIII. század második felére II. József uralkodása idején alakult ki a statárium központi szabályozása, az 5342. számú helytartótanács rendelettel katonai törvényszékeket hatalmaztak fel a polgári személyek által elkövetett lázadás esetén történő eljárásra. A Josephinában került intézményesítésre a statárium, kiterjesztve – az állam elleni bűncselekményeken kívül – a közbiztonságot súlyosan veszélyeztető erőszakos vagyon elleni bűncselekményekre is. Az 1800. évi 2888. számú rendelet kiemelt jelentőséggel bír a magyar jogfejlődésben, mivel azzal, hogy teljeskörűen szabályozta ezt a kivételes büntetőeljárást, hozzájárult a rendes eljárás egységesedéséhez, így a jogbiztonság irányába – itt jelentek meg először a precíz törvényi tényállások – mozdította el az addig szokásjogon alapuló büntetőeljárási jogot. A rögtönbíráskodás intézményének – melynek deklaráltan célja: az elrettentés, mint a generális prevenció egyik legfontosabb eszköze – elfogadottságában nagy szerepet játszott P. J. A. Feuerbach célelmélete, amely ekkor fejtette ki erőteljes hatását a kor kriminálpolitikai gondolkodásra és büntetőjog-tudományra.
Az 1848/49-es szabadságharc alatt kettős jogrendszer érvényesült. A magyar ellenőrzési területeken Szemere Bertalan belügyminiszter kihirdette az ország egész területére a statáriumot, melynek jogi alapját egy 1846-os helytartótanácsi rendelet adta, valamint rögtönítélő haditörvényszékeket állítottak fel, melyek hatáskörét a polgári elkövetőkre is kiterjesztették. A rögtönítélő haditörvényszékek osztrák mintára, a tisztek ügyében 14, legénységi és polgári ügyekben 8 fős tanácsokban ítélkeztek. A vádlott bűnösségének egyhangú megállapítása esetén kizárólag halálbüntetést szabhattak ki, melyet három órán belül végre kellett hajtani. Egyhangúság hiányában rendes bírósági útra kellett utalni az ügyet. Deák Ferenc által elkészített egy törvényjavaslatot, mely alapján a kormány az ország bármely területén ostromállapotot hirdethet, oda teljhatalmú kormánybiztost nevezhetett ki, aki az adott területen elrendelhette a rögtönbíráskodást. A Honvédelmi Bizottmány által kis részben módosított deáki tervezetet, a debreceni országgyűlés 1849 februárjában fogadta el. Az ún. „vésztörvény” a hazaárulás, az ellenség segítése, a magyar honvédség gyengítése, stb. elkövetési magatartásokat rendelte statáriális eljárás keretében halállal büntetni, kivéve, ha azokat 18 éven aluliak, őrültek vagy terhes nők követték el. Az osztrák területen megmaradt a polgári statárium, míg az elfoglalt területeken királyi felhatalmazás alapján vagy maga Jellasics, Windischgrätz, Welden és Haynau vagy más magas szintű katonai parancsnokok adhattak ki statáriális rendelkezéseket. A Haynau által elrendelt rögtönbíráskodás következtében a haditörvényszékek ötszáznál több esetben hoztak halálos ítéletet, és jóval több, mint száz esetben a halálos ítéleteket ténylegesen végre is hajtották. Majd 1900. január 1-jével, a bűnvádi perrendtartás hatályba lépésével, a rögtönbíráskodás fenti formája véget ért.
A XX. századi statáriumot háborús és forradalmi helyzetekben, továbbá mindezek veszélyének kialakulásakor vették igénybe, illetve ezekre az esetekre tették lehetővé az alkalmazását. A háború esetére szóló kivételes intézkedésekről rendelkező törvénycikk, amelynek hatálya mindenkire kiterjedt, felhatalmazta a kormányt, hogy háború idején – sőt háborúval fenyegető helyzet esetén is – különleges intézkedést tegyen, és hadi helyzet miatt szükséges szabályokat léptessen életbe, melyekhez az országgyűlés beleegyezésére sem volt szüksége. Ilyen lehetett a hadviselés érdekeit érintő bűncselekményekre a gyorsított eljárás szabályainak az alkalmazása, amely a perek gyorsabb lefolyása érdekében némileg korlátozta a terheltek jogait, de a jogbiztonságot vagy az igazságos ítélkezést nem veszélyeztette. Az I. világháborút követően a Tanácsköztársaság idején a rendes bíróságok mellett felállították az ún. „forradalmi törvényszékeket”, melyek a statáriális bíróságok helyett, de azokhoz nagyon hasonló jogkörrel működtek. Az eljárásukra vonatkozó szabályok többségét a rögtönítélő eljárás rendelkezéseiből vettek át azzal, hogy – a Forradalmi Kormányzótanács XCIV. számú rendelete – később lehetővé tették a forradalmi törvényszékek ítéletével szemben a jogorvoslatot.
A ’30-as évek végi háborús készülődés miatt a statárium gyakorlati jelentősége megnőtt, ezáltal felgyorsítva a jogszabályalkotást is, mely eredményeként született meg a honvédelemről szóló 1939. évi II. törvénycikk. A jogszabály szinte korlátlan lehetőséget biztosított a kormánynak a rögtönbíráskodás elrendelésére, sőt az eljárási szabályokat is a kormány határozta meg. A Bárdossy-kormány Jugoszlávia megtámadását követően 1941 áprilisában élt is a törvény adta felhatalmazással és statáriumot hirdetett az ország egész területére.
A statáriumot a 18/1954. (III. 1.) MT rendelet formálisan is megszüntette, azonban 1956-ban és azt követő években egy időre – a Csemegi kódexet felváltó Büntető Törvénykönyvről szóló 1961. évi V. törvény hatályba lépéséig – újra előtérbe került, részben a gyorsított eljárás, részben a rögtönbíráskodás, részben az újra felállított népbíróságok réven.
A statáriális eljárás jellemzői a fenti történelmi időszakok alapján a következőképpen határozhatóak meg: a statárium kihirdetése, elrendelése végrehajtási szintű jogszabályokkal történik, melynek feltétele törvényben meghatározott rendkívüli állapot bekövetkezte; elsődleges célja az elrettentés; az eljárási garanciák hiányoznak, fogyatékosak; az eljárás gyors és egyfokú; az ítélet rendszerint felmentés vagy halálbüntetés, melyet azonnal végre is hajtanak.
Hatályos jogunk is lehetőséget biztosít a rögtönbíráskodás bevezetésére, az Alaptörvényben meghatározott különleges jogrend, rendkívüli állapot vagy szükségállapot idején. Előbbi esetben a Honvédelmi Tanács, míg utóbbi esetben a köztársasági elnök vezetheti be e rendkívüli eljárást, melyet a honvédelemről és a Magyar Honvédségről szóló törvénynek. Az igazságszolgáltatásra vonatkozó rendkívüli intézkedések címében került elhelyezésre, azonban a gyakorlatára vonatkozóan semmilyen írott részletszabály nem létezik. A törvény alapján a Honvédelmi Tanács vagy a köztársasági elnök rendelete katonai bíróság felállítását írhatja elő, továbbá a katonai büntetőeljárásra az eljárás gyorsítását szolgáló szabályokat állapíthat meg. Rendeletben megállapított esetben az egész ország területén vagy egy részén, illetve a katonai büntetőbíráskodás hatálya alá tartozó területen rögtönbíráskodás rendelhető el, melynek hatálya kiterjeszthető a nemzet biztonságát, a Honvédség készenléti állapotát, a függelmi viszonyokat és az állampolgárok életét sértő súlyos bűncselekményekre, valamint háborús bűncselekményekre. Bevezetését sajtótermékben, kormányzati internetes oldalon, rádióban, televízióban és egyéb, helyben szokásos módon közzé kell tenni. A statáriális eljárás hatálya alá tartozó bűncselekmények büntetési tétele életfogytig tartó vagy tíztől tizenöt évig terjedő szabadságvesztés azzal, hogy kivételes esetben a büntetési tétel csökkenthető. Az eljárás lefolytatására a törvényszék és a katonai bíróság rendelkezik hatáskörrel.
„Egy napon puccsra ébrednek. Átvette egy hatalom puccsszerűen az irányítást, statáriumot hirdetett és minden, amit eddig megszoktunk, megváltozott. Az életünk minden egyes szabálya, szabályrendszere átalakult, köztük az igazságszolgáltatás rendszere is. A bírákat és ügyészeket „hazaküldik”, az Önök ügyeit vagy megszüntetik, vagy más, laikus az életközösségük tagjaiból kiemelt „bírák” kezébe adják.” Hogy Gellért Ádám narratívája ne következzen be, olyan alkotmányjogi szabályozásra van szükség, amely pontosan meghatározza a különleges jogrend bevezetésének a feltételeit, valamint biztosítja a hatékony, gyors intézkedések megtételének a lehetőségét, ugyanakkor korlátokat emel az intézkedésre jogosultak számára az alapvető jogok és az alkotmányos demokrácia védelme érdekében, megelőzve ezzel a hatalommal való visszaélés lehetőségét, melyre a történelmünk vérzivataros korszakaiban számos alkalommal sor került.
