A múlt század harmincas éveiben furcsa plágiumper rázta meg a hazai színházi világot. Forgács Ferenc közgazdász azzal vádolta a Vígszínházat és a korszak divatos szerzőjét, Indig Ottót, hogy az „Ember a híd alatt” címmel bemutatott színmű szóról szóra azonos a „Szép élet” című, a Vígszínháznak felajánlott, de elutasított drámájával.
A színdarab egy elkeseredett fiatal orvosról szól, aki hiába végezte el az egyetemet, sehogyan sem kap állást. Nincs kórház vagy falusi rendelő, ahová felvennék. Végső elkeseredésében öngyilkosságot forgat a fejében. A híd alatt lakó csavargó ismeri ezt az érzést, visszarántja az életbe, megtanítja mesterségére, a betörésre. Első közös munkájuk helyszíne a fiatal orvos egyetemi tanárának villája, ahová váratlanul beteg érkezik. A csavargó elmenekül, ő viszont marad segíteni a betegen. A professzor hazatérve tetten éri, ám feljelentés helyett állást kínál neki. Az élete lassan rendeződne, de az egykori tolvajtárs zsarolni kezdi. Közben a professzor ifjú nejével egymásba szeretnek, csakhogy úgy érzi, nem dúlhatja fel jótevője házasságát.
Részlet az Ember a híd alatt című magyar filmdrámából – Forrás: port.hu
A színművet „Ember a híd alatt” címmel 1933-ban mutatta be Vígszínház. Forgács Ferenc, a Heves megyei Erdőtelken élő fiatal közgazdász a bemutató után megkereste a Vígszínházat, azt állítva, hogy Indig Ottó színműve megegyezik a „Szép élet” című, a Vígszínháznak néhány hónappal korábban beküldött, majd visszautasított darabjával. Mivelhogy a teátrum és szerzője is tagadta a plágiumot, Forgács Altorjay Sándor ügyvéd útján kártérítési keresetet nyújtott be a bírósághoz, mondván, a színház igazgatóságát szándékosság vagy gondatlanság terheli, hogy színművét más szerző neve alatt és más címmel mutatta be. Mindezért húszezer pengő megfizetésére kérte kötelezni az alperest.
A nagy érdeklődéssel kísért per 1934. március 7-én kezdődött a budapesti törvényszéken, ahol Forgács elmondta, hogy 1933 áprilisában küldte be a Vígszínház igazgatóságának a „Szép élet” című színdarabját. A kéziratot azzal az indokkal adták vissza, hogy „a darab nem nélkülözi ugyan az írói készséget, de kigondolása valószínűtlen és a Vígszínházban nem számíthat megfelelő fogadtatásra.” Az elutasítás után nem sokkal kezdték meg hirdetni Indig Ottó „Ember a híd alatt” című darabját. Forgács budapesti ismerősei, akik olvasták a „Szép élet” kéziratát és megnézték Indig színdarabját, megdöbbenve újságolták, hogy a bemutatott színmű megegyezik Forgács munkájával, csak a címét változtatták meg.
A fiatal közgazdász az előadás megtekintését követően felháborodott hangú levelet intézett a Vígszínház igazgatóságához, amelyben tiltakozott a plágium ellen. Protestálását a színház vezetése válaszra sem méltatta, ezért – megfogalmazása szerint – kénytelen volt polgári pert indítani. A Vígszínház jogi képviselője tagadta, hogy Indig darabja és Forgács színműve azonos volna. Elmondása szerint Forgács kéziratát Komor Gyula dramaturg olvasta, aki az alkalmatlan darabok jegyzékébe iktatta, és annyira alkalmatlannak találta, hogy arról egyik igazgatónak sem tett jelentést. Ezért az igazgatók – tartotta fontosnak kiemelni az ügyvéd – nem szereztek tudomást arról, hogy Forgács beküldte a darabját. Indig egyébként azért sem plagizálhatott Forgácstól – folytatta az okfejtést –, mert az „Ember a híd alatt” című színdarab alaptémáját Holitscher Ferenc kolozsvári kereskedő „Emberek a rakparton” című művéből vette. A színdarabot Holitscher még 1912-ben elküldte a Magyar Színházhoz Heltai Jenő igazgatónak. Később beleegyezett, hogy Indig átdolgozza darabját, és az egyik színházi ügynökség előtt olyan megállapodást kötöttek kétszáz pengőért, hogy a színlapon csak az ő neve szerepeljen szerzőként. Az alperes jogi képviselője szerint a Holitscher–Indig színmű már 1931-ben készen volt, azaz jóval előbb, mint ahogy a felperes elküldte darabját a Vígszínházba. Altorjay Sándor viszont cáfolta, hogy a Holitscher–Indig színmű előbb lett volna készen, mint Forgácsé, mert ő azt már 1928-ban befejezte. Az ügyvéd egyszersmind bejelentette, hogy a keresetet kiterjesztik Indig Ottóra is. A törvényszék elrendelte, hogy a felperes csatolja be darabjának eredeti kéziratát, és egyben kötelezte a Vígszínházat, hogy Indig darabjának hiteles szövegkönyvét 15 napon belül nyújtsa be a bírósághoz.
Egy hónap múlva, 1934. április 7-én a budapesti törvényszék a bekért szövegkönyvek alapján megállapította, hogy a két színdarab szövegében azonos részletek vannak. Az ítélethozatalt felfüggesztették, mert a tárgyaláson Indig Ottó nem jelent meg. A bíró bejelentette, hogy diplomáciai úton keresi meg Indiget, aki a tárgyalás idején Kolozsvárott tartózkodott.
Ekkor a plágiumper eldőlni látszott: Indig Ottó és a Vígszínház vesztésre állt. A harmincas évek egyik legtermékenyebb színpadi szerzője – jobb ötlet híján – ezért arra az elhatározásra jutott, hogy a számára kedvezőtlen ítélet meghozatalát távolmaradásával akadályozza meg.
Az 1890-ben született Indig Ottóról (Kép: Indig Ottó a harmincas éveskben – Forrás: hangosfilm.hu) tudni kell, hogy a kolozsvári egyetemen jogot végzett, és így tisztában lehetett eljárásjogi lehetőségeivel. Thury Zsuzsa „Barátok és ellenfelek” című, 1979-ben megjelent visszaemlékezése egy másik tulajdonságára is rávilágít: „Indig ha otthon volt, minden estéjét a kártyaszobában töltötte. Többnyire rövid idő alatt elvesztette a pénzét, máskor tekintélyes összeget nyert. De a nyereséggel nem állt fel, hanem addig rakosgatta a téteket, míg az egész elúszott.” Ismerősei szerint szinte állandóan adósságai voltak. Indig ugyanakkor ügyelt arra is, hogy befolyásos barátokra tegyen szert. Első felesége Neményi Lili volt, de írt egyfelvonásost Bajor Gizinek is házasság reményében. Aztán az újságból tudta meg, hogy a díva nem őt, hanem egy orvosprofesszort választott férjül. Baráti köréhez tartozott Csortos Gyula, Jávor Pál, Mály Gerő és Páger Antal is. Színházi és filmgyári kollégái nem hitték el, hogy „A torockói menyasszony” szerzője egy ismeretlen ifjútól lopta volna el a legújabb darabját. Olyannyira nem, hogy 1936-ban, tehát egy évvel a jogerős ítélet meghozatala előtt, forgatni kezdték és be is mutatták az „Ember a híd alatt” című filmet, természetesen Indig Ottó színműve alapján. A forgatókönyv megírásában Keleti Márton segédkezett, míg a főbb szerepeket a kor színészóriása, Csortos Gyula, továbbá Lázár Mária és Szakáts Zoltán vállalták.
1928 nyarán a szegedi Tisza-parton – A képen (álló sor balról jobbra): Páger Antal, Neményi Lili, Indig Ottó, Jávor Pál – Forrás: virtualis.sk-szeged.hu
Forgács tovább küzdött az igazáért, csakhogy az igazságszolgáltatás széljárása megváltozott. Igazságügyi szakértői vélemény alapján a törvényszék elutasította a keresetet, és a döntést az ítélőtábla is helybenhagyta. 1936-ban felcsillant ugyan a remény a felperes előtt, hiszen a Kúria 1936. március 6-án úgy találta, hogy Forgács színművéből igenis szerepelnek részletek Indig darabjában, ezért új eljárás lefolytatására utasította az ítélőtáblát. A tábla aztán új eljárásában arra a következtetésre jutott, hogy Indig darabjának előadása előtt nem ismerte Forgács színművét, és abból semmit sem vett át. A Kúria 1937. április 6-án kelt jogerős ítéletében helybenhagyta az ítélőtábla határozatát, és a felmerült költségekben is elmarasztalta Forgácsot.
Forgács Ferenc élete végéig nem tudta feldolgozni a vele történteket. Indig a zsidótörvények elől 1938-ban Párizsba költözött, majd 1951-ben Münchenbe tette át a székhelyét, ahol a Szabad Európa Rádió munkatársa volt 1961-ig, nyugdíjazásáig. 1969-ben, útban Ascona felé, kiesett a vonatból és szörnyethalt.
A plágium korabeli megítéléséről sokat elárul Schöpflin Aladár cikke, amely a Nyugat 1934. évi 23–24. számában jelent meg: „A mult hetekben a magyar bíróság egy írói és szinházi körökben nagy érdeklődést keltett perben mondott ítéletet. Indig Ottó drámaírót beperelte valaki, hogy egyik színművét, illetőleg annak bizonyos részeit az ő kéziratban maradt, de szinházaknál megfordult darabjából vette. A bíróság a szerzői jogi szakértő bizottság szakvéleménye alapján elutasította a felperest azzal az indokolással, hogy Indig darabjának néhány dialógus-részlete olyan feltünő egyezéseket mutat a felperes kéziratának megfelelő részeivel, amely nem lehet véletlenség, de a motivumoknak esetleges egyezései lehetnek egymástól függetlenek is, egyformán eszébe juthattak mind két szerzőnek. Ezen az alapon a dialógusrészek egyezése dacára sem lehet plágiumról szó.” Schöpflin ezt követően a cikkben több példát hoz fel arra, hogy Katona József hány helyről vett át részleteket a „Bánk bán” című darabjába. Mint írja, Schillertől és Wielandtól vett át passzusokat, és egy maga korában népszerű német író, Veit Weber műveiből egész részeket emelt át, csaknem szóról-szóra. Majd megvonja a konklúziót: „Ha mai író használna fel ilyen módon idegen szövegeket, joggal lehetne plágiummal vádolni és bizonyára kártérítési pert is kapna a nyakába. Hiszen ma, amikor az emberek görcsösen féltik minden kis tulajdonkájukat és pénzt akarnak kisajtolni minden kis lehetőségből, minduntalan olvashatjuk az ujságban, hogy régi, feltámadás reménye nélkül elhalt színdarabok az utcakövezeten heverő címei miatt, ha azokat használni meri egy színház vagy filmvállalat, zárlati kérelemmel súlyosbított pereket indítanak.”
Ha a magyar irodalomtörténet oly híres személyisége, mint Schöpflin Aladár, még a nevét sem volt képes leírni a plágiumper kezdeményezőjének, hanem csak „valakinek” nevezi, és utána meg arról ír, hogy „az emberek görcsösen féltik minden kis tulajdonkájukat és pénzt akarnak kisajtolni minden kis lehetőségből”, nem nehéz kitalálni, hogyan vélekedhettek a kortársak a szerzői jogokról és azok megsértéséről.
