Hatvan éve, 1958. június 16-án végezték ki Magyarország egykori miniszterelnökét, Nagy Imrét. A koncepciós per során nem kért kegyelmet, és utolsó szavaival a magyar népre és a nemzetközi munkásosztályra – nem pedig a pártra – bízta ügye megítélését.
Nagy Imre 1896. június 7-én született Kaposvárott. Az első világháború alatt orosz fogságba esett, kiszabadulása után részt vett az oroszországi polgárháborúban a bolsevikok oldalán. 1920-ban belépett a bolsevik pártba. 1930 és 1944 között Moszkvában élt.
1944 őszén kidolgozta a magyarországi földreform tervét. Novemberben hazatért, a Központi Vezetőség tagja lett. Előbb az Ideiglenes Kormány földművelésügyi minisztereként, majd a Tildy-kormány belügyminisztereként tevékenykedett. 1949-ben elvesztette politikai bizottsági tagságát. 1950 decemberétől élelmezési miniszter, 1952 januárjától begyűjtési miniszter, novembertől a minisztertanács elnökhelyettese volt.
1953. július 2-ától miniszterelnöknek választották. Kormányfőként felhagyott az erőszakos kollektivizálással a mezőgazdaságban, mérsékelte az iparban a beruházási tervet, árcsökkenést és béremelést hajtott végre, megszüntette a kitelepítéseket és az internálótáborokat, eltörölte a rögtönbíráskodást.
1955. március 2-án Rákosi Mátyás beszámolója nyomán az MDP Központi Vezetősége határozatot hozott a pártot és a szocializmust fenyegető jobboldali elhajlásról, és ebben Nagy Imrét nevezték meg felelősként. Egy héttel később Nagy Imre személyesen közölte Apró Antallal és Dobi István államfővel, hogy lemond a kormányfői posztról és a PB-tagságról, lemondó levelét nem tárták a nyilvánosság elé. Ezt követően súlyos szívinfarktuson esett keresztül.
1955. április 14-én a Központi Vezetőség határozatot fogadott el, amely szerint Nagy Imre „antimarxista, antileninista, pártellenes nézetei összefüggő rendszert képeznek”, és ezek megvalósítása érdekében „pártszerűtlen, pártellenes, sőt frakciós módszerekhez folyamodott”, emiatt a vezetésből kizárta őt a KV, egyúttal valamennyi posztjáról is visszahívta.
1956. október 13-án saját kérésére vették vissza az MDP-be. Az október 23-án tüntető tömeg miniszterelnöki kinevezését követelte. E tisztségében igyekezett elfogadtatni a forradalom célkitűzéseit a szovjet vezetéssel, egyúttal mérsékelni az általa túlzottnak ítélt követeléseket. A társadalom akaratával egyre inkább azonosulva tűzszünetet hirdetett, fellépett a szovjet csapatok távozásáért, kihirdette a többpártrendszer újbóli bevezetését. November 1-jén bejelentette az ország semlegességét és kilépését a Varsói Szerződésből. Utolsó rádióbeszédében az ENSZ-től kért segítséget.
A szovjet csapatok bevonulása napján, november 4-én társaival a jugoszláv nagykövetségre menekült, ahonnan november 22-én Kádár János – miután kezeskedett a biztonságukért és a büntetlenségükért – kicsalta őket. Ezután a romániai Snagovba szállították. A szovjet és a magyar párt vezetőinek egyeztetését követően 1957. április 9-én az MSZMP Ideiglenes Intézőbizottsága határozatot hozott letartóztatásukról, amit Nagy Imre esetében április 14-én hajtottak végre. A letartóztatás után Budapestre szállították, ahol elindult ellene az eljárás.
Noha Kádár János mielőbbi felelősségre vonást követelt, mégis az ítélet csak 15 hónap múlva, 1958. április 15-én született meg. A per elhúzódásának több oka is volt: egyrészt a szovjet vezetés nyomására két alkalommal is elhalasztották a tárgyalást, másrészt bonyolult volt az eljárás.
A per megmaradt iratai arról tanúskodnak, hogy Nagy Imre pontosan értette, mit akarnak a kihallgatói. A kommunista párt egyik vezető tisztviselőjeként korábban maga is látott hasonló eljárásokat, így tudta, az a cél, hogy végül ő maga ismerje el az ellene felhozott vádakat. Ezért kezdetben megtagadta a válaszadást, és a jegyzőkönyveket sem írta alá, később pedig politikai nyilatkozatot akart tenni, amihez viszont a kihallgatói – Ferencsik József ezredes és Kapitány István őrnagy – nem járultak hozzá.
Nagy Imre az egész eljárás, így letartóztatása törvénytelensége miatt is tiltakozott. Később be kellett látnia, hogy tiltakozása nem jár eredménnyel. Június 14-én fordulat következett be a kihallgatásban: a volt miniszterelnök részletesen előadta a forradalom napjaiban véghezvitt cselekedeteit, ám tartózkodott attól, hogy bármilyen formában értékelje az elhangzottakat. A kihallgatások szakasza július 30-án lezárult. A kihallgatók nem érték el céljukat: nem fogadta el tetteinek kihallgatók által javasolt minősítését. Augusztus 17-én a nyomozást is lezárták.
Az MSZMP Központi Bizottsága 1957. december 21-én döntött a per megkezdéséről: az ügy a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa elé került, ahol egyfokú eljárással, a fellebbezés kizárásával kívántak dönteni. A vádlottak 1958 januárjában választhattak védőt a megbízható ügyvédek állambiztonságiak által összeállított listájáról.
A január 28-án kelt vádirat tíz személyt vádolt különböző bűncselekmények elkövetésével. Nagy Imre elsőrendű terheltet, a minisztertanács volt elnökét „a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés kezdeményezése és vezetése” és „hazaárulás” bűntettével vádolták. A vádirat előbb általánosságban jellemezte a vádlottak tevékenységét, és részletesen bemutatta az „ellenforradalom” lefolyását. Ezután személyekre lebontva elemezte a vádlottak tevékenységét: Nagy Imre célja már a forradalom előtt az volt, hogy előkészítse a hatalom megszerzését, és az októberi napokban már az előzetes terv szerint járt el.
A per február 5-én kezdődött, de február 6-án véget is ért, mert a szovjetek halasztást kértek. A per váratlan elhalasztása – amit Szalai József, a legfőbb ügyész helyettese jelentett be, és amiről valószínűleg még Radó Zoltán tanácselnök sem tudott – a vádlottakra kedvezően hatott, hiszen reménykedni kezdtek valami pozitív fordulatban. Ahogy azonban teltek-múltak a hónapok, a vádlottak egyre mélyebb apátiába estek.
1958. június 9-én folytatódott a per. Nyikita Hruscsov már egyáltalán nem ragaszkodott a szigorú ítéletek kiszabásához, Kádár azonban nem hagyta, hogy a per lezárulásába bármilyen hiba csússzon. A perrendtartási szabályok alapján új pert kezdtek, és ez módot adott az első per alkalmával túlságosan engedékenynek bizonyuló Radó Zoltán tanácselnök lecserélésére. A helyére kerülő Vida Ferenc már „bizonyított” hasonló ügyekben.
A Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa június 15-én 17 órakor hirdetett ítéletet. Nagy Imre az utolsó szó jogán elmondta: „Engedje meg az igen tisztelt Népbírósági Tanács, [hogy] pár szóval indokoljam a kegyelmi kéréssel kapcsolatos álláspontomat. A halálos ítéletet, amelyet rám az igen tisztelt Népbírósági Tanács kirótt, én a magam részéről igazságtalannak tartom, indoklását nem tartom megalapozottnak, és ezért a magam részéről, bár tudom azt, hogy fellebbezésnek helye nincs, elfogadni nem tudom. Egyetlen vigaszom ebben a helyzetben az a meggyőződésem, hogy előbb vagy utóbb a magyar nép és a nemzetközi munkásosztály majd felment azok alól a súlyos vádak alól, amelyeknek súlyát most nekem kell viselnem, amelynek következményeként nekem életemet kell áldoznom, de amelyet nekem vállalnom kell. Úgy érzem, eljön az idő, amikor ezekben a kérdésekben nyugodtabb légkörben, világosabb látókörrel, a tények jobb ismerete alapján igazságot lehet szolgáltatni az én ügyemben is. Úgy érzem, súlyos tévedés, bírósági tévedés áldozata vagyok. Kegyelmet nem kérek.”
A Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa, mérlegelve a bűncselekmények súlyát, a súlyosbító és enyhítő körülményeket, a lefolytatott tárgyalás alapján a vád tárgyává tett cselekményekben a vádlottakat bűnösnek mondta ki, és ezért: Nagy Imrét kötél általi halálra, Donáth Ferencet 12 évi börtönre, Gimes Miklóst halálra, Tildy Zoltánt 6 évi börtönre, Maléter Pált halálra, Kopácsi Sándort életfogytiglani börtönre, Szilágyi Józsefet halálra, Jánosi Ferencet 8 évi börtönre, míg Vásárhelyi Miklóst 5 évi börtönre ítélte.
Jóllehet a volt miniszterelnök nem kért kegyelmet, az ügyvédje igen. A halálos ítéletet meghozó népbírósági tanács ekkor kegyelmi tanáccsá alakult, majd rendkívül rövid idő alatt visszautasította a kegyelmi kérvényt.
A halálos ítéletet másnap, 1958. június 16-án hajnali ötkor Nagy Imrén, Maléter Pálon és Gimes Miklóson végrehajtották. A három mártír holttestét egy jeltelen sírba temették. 1989. június 16-án országos gyász közepette ünnepélyesen temettek el őket.
Nagy Imre utolsó éjszakájáról keveset tudunk: állítólag írt, ám ekkor keletkezett írása máig nem került elő. Azt viszont tudjuk, hogy a per folyamán végig ellenállt a vád által sugallt állításoknak, és semmit sem volt hajlandó elismerni. A jegyzőkönyvek azt sugallják, hogy az egykori miniszterelnök hű maradt hazájához: utolsó szavaival a magyar népre és a nemzetközi munkásosztályra – nem pedig a pártra – bízta ügye megítélését.
