“2002-ben próbáltam egy automatából készpénzt felvenni. Sikertelenül. Az ATM végül benyelte a kártyámat. Az érintett bank közölte: nincs szükség akadálymentesítésre, a vakok kérhetnek segítséget.” – meséli Nyusti Szilvia, akinek ügyében a Fogyatékosjogi ENSZ-egyezmény Bizottsága elmarasztalta Magyarországot. – A fogyatékos emberek jogérvényesítésének nehézségeiről és a siker titkairól kérdeztük.
Magyarország az elsők között, a 2007. évi XCII. törvénnyel hirdette ki a Fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló egyezményt és az ahhoz kapcsolódó Fakultatív Jegyzőkönyvet. Ezáltal a Fogyatékossággal Élő Személyek Jogainak Bizottsága (továbbiakban: Fogyatékosjogi ENSZ-egyezmény Bizottsága) a Fogyatékosjogi ENSZ-egyezménybe foglaltakon felül egyéni panasztételi eljárást is lefolytathat.
Jelenleg a Fogyatékosjogi ENSZ-egyezményt 175, Fakultatív Jegyzőkönyvét pedig 92 részes állam ratifikálta. A hatálybalépés, 2008. május 3-dika óta 43 ügyet regisztráltak. A regisztrált eseteken felül a Fogyatékosjogi ENSZ-egyezmény Bizottsága 22 egyéni panasztételi ügyet vizsgált, melyek kapcsán 11 esetben állapított meg jogsértést.
Magyarország vonatkozásában két esetről érdemes beszélni. Mind a két esetben megállapították a jogsértést: az egyik a Szilvia Nyusti, Péter Takács, Tamás Fazekas vs. Hungary ügy (továbbiakban: Nyusti-ügy), a másik pedig a Zsolt Bujdosó and five others vs. Hungary ügy (Bujdosó-ügy).
A Nyusti-ügy kapcsán az érintettel, Nyusti Szilviával beszélgettem, aki maga is jogász.
Fotó: Mohai Balázs / Jogi Fórum
A Nyusti-ügy már lassan egy évtizede kezdődött, de most is kiemelt jelentőségű, hiszen nemrég a Kérdések listáján keresztül a Fogyatékosjogi ENSZ-egyezmény Bizottsága az abban foglaltak érvényre juttatására tett erőfeszítésekkel kapcsolatban kérdezte a Magyar Államot.
Valóban: 2013-ban az ügyünkkel kapcsolatban marasztalták Magyarországot. Megállapították a Fogyatékosjogi ENSZ-egyezmény és a Fakultatív Jegyzőkönyv több cikkének a jogsértését, s kimondták, hogy a bankautomaták használatát hozzáférhetővé kell tenni a vakok számára is. Anno, bár a vakok is mindenki máshoz hasonlóan fizettek a banki szolgáltatásokért, a bankkártya használatáért, nem tudtunk hozzáférni a szolgáltatáshoz.
15 éve, 2002-ben próbáltam egy automatából készpénzt felvenni. Sikertelenül. Próbáltam kitalálni, hogy milyen sorrendben kell a gombokat megnyomni, de az elgondolásom nem volt helytálló, és végül az ATM benyelte a kártyámat. A szolgáltatás nem volt hozzáférhető egy vak személy számára. Ezt az esetet követően rögtön jeleztem is a bank felé. Az ügy másik érintettjével, Takács Péterrel – a Vakok Szövetségének segítségét is kérve – kértük az érintett bankot, hogy akadálymentesítsenek. Erre azt a választ kaptuk, hogy nem fognak akadálymentesíteni, mert a készpénzfelvétel egy vak számára megoldható más segítségével is.
Ahhoz, hogy az ENSZ-bizottság szintjére eljusson az ügyünk először persze ki kellett meríteni a hazai jogorvoslati fórumokat. Nagy Bendegúz akkoriban folyó ügye a Centrál Kávéházzal szemben fellelkesített bennünket, ennek hatására tettük meg az első jogi lépést: a Bendegúzt képviselő De Jure Alapítvány segítségével 2005-ben adtuk be a keresetünket az elsőfokú bíróságra, majd 2006 és 2009 között folyt a másodfokú és az akkor még legfelsőbb bírósági eljárás. Minden addigi eredményünket hatályon kívül helyezték.
Mi történt a hazai eljárás során?
Mi 2005 tavaszán panasszal fordultunk az érintett bankhoz az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvényre (Ebhtv.) hivatkozva, miszerint annak hatályba lépése után mindenkinek ugyanolyan módon kell a szolgáltatáshoz hozzáférni, s kértük, hogy az otthonunk közelében található automatákat tegyék vakok számára is hozzáférhetővé. A bank kérésünket elutasította, így ősszel polgári peres eljárást indítottunk az egyenlő bánásmódhoz való jogunk, ezáltal személyiségi jogaink megsértését állítva. Véleményünk szerint a bank hátrányosan megkülönböztette a vak embereket, mivel bár egyforma díjakat fizettünk minden más ügyféllel, mi mégis alacsonyabb szintű szolgáltatásban részesültünk. Kértük, hogy szüntessék meg a jogsértő állapotot és az összes ATM-et tegyék hozzáférhetővé látássérült emberek számára is. A bank arra hivatkozott, hogy ez az állam feladata, s hogy számukra ez indokolatlan terhet jelentene.
2007 tavaszán az első fokon eljáró bíróság marasztalta a bankot, kimondva, hogy közvetlen hátrányos megkülönböztetés történt. Mivel az alperest csak a mi lakóhelyünk közelében kötelezték – többek között – vakok számára is hozzáférhető automaták kialakítására, fellebbeztünk. Célunk az volt, hogy, mivel mindenkit megillet a lakóhely szabad megválasztásának és a mozgás szabadságának a joga, az átalakítás kötelezettsége minden automatára kiterjedjen. Az alperes bank ezt kifogásolta és hangsúlyozta, hogy véleményük szerint nem sérti a látássérült személyek emberi méltóságát, ha a fogyatékossággal élő személyek segítség nélkül nem tudják az ATM-eket használni.
A másodfok a fellebbezésünket elutasította, s részben megváltoztatta az elsőfokú döntést, kimondva, hogy közvetett hátrányos megkülönböztetés valósult meg, ezen felül nem sérült az emberi méltóságunk.
Ezt követően, 2008 tavaszán rendkívüli felülvizsgálati kérelemmel fordultunk az akkori Legfelsőbb Bírósághoz. Kértük a másodfokon eljáró bíróság döntésének megváltoztatását, hivatkozva az Egyenlő Bánásmód Hatóságnak a fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról szóló 1998. évi XXVI. törvénnyel kapcsolatos állásfoglalásaira is. Az alperes a másodfokú döntés fenntartását indítványozta.
2009 elején a Legfelsőbb Bíróság mindkét kérelmet elutasította: elismerte ugyan, hogy a nem hozzáférhető ATM-ek hátrányos helyzetet eredményeznek, de azt is kimondta, hogy a hozzáférhetővé tétel nem tartozik az Ebhtv. hatálya alá. Ezen felül hangsúlyozta, hogy a szerződés megkötésekor mi tudatában voltunk annak, hogy a szolgáltatást csak korlátozottan tudjuk használni.
Az ítélet után nagyon kiábrándultak voltunk, elveszett minden lelkesedésünk, úgy érzetük, nincs tovább. De pár hónappal később a Helsinki Bizottság segítségével mégis elvittük az ügyet a Fogyatékosjogi ENSZ-egyezmény Bizottságig. Mindent a Helsinki Bizottság intézett. Majd közel 4 év elteltével megszületett a döntés: elmarasztalták Magyarországot.
Fotó: Mohai Balázs / Jogi Fórum
Milyen feltételek voltak szükségesek ahhoz, hogy a Fogyatékosjogi ENSZ-egyezmény Bizottságához fordulhassanak?
Jogászként nem vettem részt a folyamatban, de a Fakultatív Jegyzőkönyv ratifikálása révén ez a lehetőség adott volt. Az abban meghatározott feltételeknek megfelelt a beadványunk, átvehették és megvizsgálhatták. Feltétel többek között a nemzeti jogorvoslati lehetőség kimerítése, a tényekkel való megalapozottság, és hogy az ügy alapjául szolgáló tényeknek a Fakultatív Jegyzőkönyv hatálybalépése után kell bekövetkeznie. Utóbbi alól kivételt jelent az az eset, amikor a tények bekovetkezése az adott dátumot követően is folytatódik.
A Kérdések listája 11. pontja kifejezetten rákérdez a változásokra. Ön mit tapasztal?
Vannak változások, de alapvetően nem túl jelentősek: a saját lakókörnyezetemben sajnos nem sok változást tapasztalok. A általunk felvetett problémára a megoldást az ATM fülhallgatón keresztül használható hangos verziója nyújtja. Így a nem látó személyek is egyedül tudják használni az automatákat. Ez a megoldás azért most már szerencsére egyre több helyen a látássérültek rendelkezésére áll.
Nevüket felvállalva, próbaper-szerűen vállalták az ügyet. Mennyiben érintette ez az Ön / Önök mindennapjait?
Nyilvánvalóan egy bank sem veszi jó néven, ha egy ilyen jellegű üggyel kontextusban kerül elő a neve. Így ez azért – természetesen – engem is, minket is érintett. Nehéz megmondani, hogy mi lett volna, ha… Senki nem mondja, hogy erre és erre az állásra azért nem vesznek fel, mert… A hazai szemlélet – ahogy én látom – még mindig ott tart, hogy a fogyatékossággal élő személyek fogadják el, amit felettük döntenek és ne akarjanak mást. Az a pár ember, aki ez ellen tiltakozik, az pedig nem kerül döntéshozó helyzetbe.
Fotó: Mohai Balázs / Jogi Fórum
Az esélyegyenlőségért a mindennapjai során is küzd, minden platformon a lehető legtöbb eszközt megragadva.
Igen, sokan félnek is tőlem ezért! (Nevet.) Több ügyben is fordultam már az Egyenlő Bánásmód Hatósághoz, így az egyik munkavállalási próbálkozásommal kapcsolatban is. Ebben az ügyben a munkáltató e-mailben tudatta velem, hogy a látássérültségemre tekintettel nem tudnak foglalkoztatni. A legutóbbi eset során pedig a MÁV-val kapcsolatosan közigazgatási határozatban ismerték el, hogy az egyenlő esélyeket nemcsak a mozgássérültek kapcsán kell biztosítani. A MÁV-nak ennek megfelelően módosítani kellett az üzletszabályzatát is.
Azt gondolom, hogy a Fogyatékosjogi ENSZ-egyezmény korai ratifikációja ellenére sem értik még sokan az esély- és jogegyenlőség fogalmát. Miért járnának ugyanazok a jogok a fogyatékossággal élő embernek? Jelenleg is folyamatban van egy ügyem a libegő kapcsán: kitaláltuk a látássérült ismerősömmel, hogy elmegyünk libegőzni, ugyanakkor az üzletszabályzat szerint a „látászavarban szenvedők” nem szállhatnak fel a libegőre, mert balesetveszélyes. Miért is? – kérdezem én. Itt így oldották meg az akadálymentesítés problémáját.
Jogászként mit gondol a fogyatékossággal élő személyek jogérvényesítési lehetőségéről?
A Fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló egyezmény és a Fakultatív Jegyzkönyve ratifikálásával egy rendkívüli hivatkozási alap jött létre minden fogyatékos ember számára! Ennek révén tudtunk mi is a Fogyatékosjogi ENSZ-egyezmény Bizottsághoz fordulni. Csak akkor lehet elérni bármit is, ha a jogszabály lehetőséget ad rá, s az egyes kötelezettségek alól nem ad kibúvót. Nem szabad homokba dugni a fejünket! Én is minden megmozdulásommal és szavammal a fogyatékossággal élő személyek jogérvényesítéséért küzdök.
Ezen felül a szemléletmódon is nagyon fontos változtatni! Talán ez lenne a legfontosabb. Mondok egy saját példát, hogy érthető legyen. Egy külföldi utam alkalmával, a repülő landolását követően odaküldték hozzám a segítő, aki látva, hogy vak vagyok, nem akart rögtön kerekesszékbe ültetni: tudta, hogy arra nincs szükségem, hogy a fogyatékosságom nem azt jelenti, hogy nem tudok járni. Amikor a lifthez értünk, nem helyettem nyomkodta a gombokat, hanem a kezemet a lift gombjaira helyezve vezetett. Én nyomhattam meg a számomra megfelelő gombot. Pont annyi segítséget kaptam tőle, amennyire szükségem volt a fogyatékosságom miatt. Óriási különbség volt ez a hozzáállás az addig tapasztaltakhoz képest. Embernek éreztem magam.
Nagyon fontos lenne, hogy az emberek még nyitottabbak és elfogadóbbak legyenek mindenfajta fogyatékossággal, mássággal szemben. A fogyatékos embereknek az lenne a legnagyobb segítség, ha hagynák őket élni, szabadon dönteni.
