A párhuzam több, mint kézenfekvő. A nyelvtan általános normái egységesítik, egyszersmind lehetővé teszik a jogalanyok kommunikációját, mindennapi érintkezését. – Megjelent a CompLex kiadó gondozásában a Magyar Helyesírás Szabályai című kiadvány.
A magyar helyesírás új szabályait tartalmazó kiadványt idén szeptemberben mutatták be a Tudományos Akadémián. Mint az a könyv előszavában is olvasható, a szabályok összefoglalását a nyelv, és nem utolsó sorban a nyelvről alkotott felfogásunk folyamatos változásai indokolják: mivel egyetlen szabályzat sem léphet fel az örökérvényűség igényével, elengedhetetlen, hogy a társadalmi valóságtól időközben és adott esetben eltávolodott nyelvtani normákat is a regnáló követelményeknek megfelelően szabják át.
Bár elsőre megkerülhetetlennek tűnik, hogy az ilyen, és ehhez hasonló eszmefuttatások során a szerző mentes legyen az esetlegesen nehézkes, és első látásra talán szükségesnek tűnő filozófiai felhangoktól, ha jobban belegondolunk, a párhuzam nyelv és jog között több, mint kézenfekvő. Mindkét esetben normatív fogalmakról, rendszerekről van szó: a jog a társadalmi együttélés államilag intézményesített szervezőjeként magatartási szabályokat fogalmaz meg és ír elő a jogalanyok számára, a nyelvtan általános, mindenkire vonatkozó normái pedig egységesítik, egyszersmind lehetővé teszik e jogalanyok kommunikációját, mindennapi érintkezését. A jog mögött az állam kényszerítő ereje áll, a nyelv pedig nagy valószínűséggel illeszthető be abba a kategóriába, amelyet Lábady Tamás egyéb kultúrhatalomnak nevez. Mindkét rendszer elképzelhető a racionalista jogelmélet kidolgozta, joghallgatók nemzedékei által a vizsgákon nehezen visszanyögött sein és sollen világában, amennyiben mindkét rendszer előír.
A magyar nyelvújítás vezéregyéniségei a 18-19. században a bizonyos kérdésekben már-már kötelező jelleggel lefolytatott tudományos huzavonák után arra törekedtek, hogy a széttagolt, régiónként eltérő nyelvi dialektust alkalmazó országban megalkossanak egy olyan, általános érvényű nyelvtani szabályrendszert, normatív nyelvet, amely kifejezi a nemzet egységét. E motiváció jellemezte a középkori jogfejlődés szakaszában azokat a magánosokat is, akik a korabeli partikuláris viszonyok között monumentális törvényművek összegyűjtésére adták a fejüket, amelyek a törvényhozó által ugyan megerősítést nem nyertek, mégiscsak ékes manifesztumaiként léptek fel az egységesítésre való törekvésnek. Az utóbbi évek új társadalmi berendezkedésre, szociális piacgazdaságra szabott kodifikációs hullámai, és a hasonló igények által vezérelve megjelent új helyesírási szabályzat analógiája pedig már csak hab a tortán.
És hogy még tovább menjek: bizonyos nyelvi normák konkrét jogszabályi szinten is megjelennek, mégpedig a jogszabályszerkesztésről szóló 61/2009. (XII. 14.) IRM rendelet formájában, mely a jogszabályok tervezetének megszerkesztésére és megszövegezésére vonatkozó követelményeket határozza meg az Alaptörvényben definiált különleges jogrendben alkotható jogszabályok kivételével. E rendeletből értesülhetünk például arról, hogy a jogszabály tervezetében a normatív tartalmat jelen idejű kijelentő mondattal, egyes szám harmadik személyű megfogalmazás alkalmazásával kell kifejezni, valamint hogy felsorolás alkalmazása esetén a felsorolás valamennyi eleme teljesülésének igényét, illetve, hogy pontosan mennyinek kell teljesülnie a megadott elemek közül, egyértelműen meg kell fogalmazni. A rendelet tisztázni törekszik továbbá azon, a hétköznapi nyelvhasználat során is sok esetben kevéssé világos helyzeteket, amelyek az „illetve”, az „illetőleg”, az „és” valamint a „vagy” kötőszó egymáshoz való viszonyát övezik, lengik körül.
A jog és a nyelv jelenségei tehát rendszertani és elméleti megközelítésben is rokoníthatóak egymással, a filozófiai(nak tűnő) gondolatmeneteken túl azonban aligha lehet figyelmen kívül hagyni az olyan, szintén a problematika fogalmi körébe vonható, közhelyszerű, ám a hétköznapok szempontjából bizonyosan relevánsabb megállapításokat is, minthogy egy magára valamit is adó jogásznak a mindennapi munkája során is kötelessége számot adni verbális felvértezettségéről, a nyelvi igényesség imperatívuszát az egyszerűbb fajta beadványok készítése során sem adhatja fel. Az ilyen helyzetekben felmerülő kérdésekre, az e szituációk diktálta kérdőjelek között pedig immár új, ha nem is radikális, de reformokat tartalmazó, és a 21. század viszonyait híven tükröző helyesírási és nyelvtani szabályzat áll a kérdésekre választ adni kívánók rendelkezésére a Magyar helyesírás szabályai című kiadvány jóvoltából. Ezáltal pedig elkerülhetővé és kiküszöbölhetővé válhatnak például a mellérendelő összetett mondatok utalószavainak sorrendjében a mindennapok során tapasztalható hibák; lehullhat a lepel a kiszólások mikéntjének – amely egyébként kiváló nyelvi eszköz a kifejezésmód színesítésére – helyes használatáról. Útmutató segítségével lehet eltűnődni afölött, hogy vajon indokolt és helyes-e a magyar nyelvben a szenvedő szerkezet használata, valamint végre talán helyükre kerülhetnek az igen gyakran következetlenül alkalmazott ami/amely mellérendelő kötőszavak is.
