Matuska Szilveszter, “a biatorbágyi rém” ügyét két ország öt bírósága tárgyalta. Ausztriában hat évet kapott, Magyarországon halálbüntetést, amit osztrák nyomásra életfogytiglanra változtattak. Matuska peréről Márai Sándor, Kosztolányi Dezső és Karinthy Frigyes is tudósított. Hát persze, hogy halhatatlan lett.
1931. szeptember 13-án 0 óra 20 perckor robbant fel a biatorbágyi viadukt, amikor a Bécsbe tartó nemzetközi gyorsvonat áthaladt rajta. A szerelvény mozdonya és a tizenegy kocsi közül az első hat a mélybe zuhant, huszonkét ember meghalt, tizenheten súlyosan megsebesültek. Előre nem volt tudható, melyik vonat lesz az áldozat, mert a menetrend szerint a bécsi gyors előtt 15 perccel egy tehervonatnak kellett volna áthaladnia a hídon. Aznap éjszaka azonban a tehervonat késett, és így előre engedték a gyorsvonatot.
A robbantás után nyomozók a helyszínen megtalálták a robbanószerkezetet és egy levelet, amelyben kommunista szervezkedésről írnak. Októberben kézre is kerítették a Bécsben élő Matuska Szilvesztert, aki elfogása után nemcsak a biatorbágyi, hanem egy németországi és egy ausztriai robbantást is magára vállalt. A férfi már a mentés során feltűnt a helyszínen és azt állította, hogy a vonat egyik lezuhant kocsijában utazott. Furcsa viselkedése – a nyomozók kivételével – többeknek szemet szúrt, de csak október 7-én tartóztatták le Bécsben.
A robbantás színhelye
„Matuska felett öt bíróság mondott ítéletet. Két osztrák és három magyar. Ám személyesen csak három ítélkező fórum előtt kellett megjelennie. Ausztriában egyszer, Magyarországon kétszer. Az osztrák legfelsőbb bíróság és az ügyében semmisségi panasz nyomán eljáró Kúria a periratok alapján ítélkezett” – írta az esetet feldolgozó könyvében Vargyai Gyula.
A bécsi tárgyalás három napig tartott. Matuska perét 1932 júniusában tartották, a tárgyaláson elmebeteget játszott, és egy új világvallásról zagyvált, az orvosok azonban épelméjűnek minősítették, és hat évre ítélték. A fellebbviteli tárgyalást 1932. október 11-re tűzték ki. Az osztrák legfelsőbb bíróság a védelem által benyújtott és részletesen indokolt semmisségi panaszt visszautasította, az ítéletet pedig helybenhagyta.
A budapesti főtárgyaláson Márton Albert bíró elnökölt, aki sokak szerint messze elmaradt a vádlott intellektusától. Például amikor „predesztimációnak” ejtette a Matuska által gyakran használt „predesztináció” kifejezést, a vádlott ezt kijavította. A bakik és tévedések kiigazítása miatt Márton bedühödött, és többször is rendbüntetéssel – három, illetve öt napi sötétzárkával – sújtotta Matuskát. A bíró egyébként végig a politikai indítékokat kereste: „A biatorbágyi merénylet oly tett volt, amelyet kommunisták szoktak elkövetni. Maga is vérben gázolt, mint a kommunisták.” Vagy: „Ez az utolsó alkalom, hogy az ön lelkéhez férhessek ezen a főtárgyaláson. Szálljon magába Matuska Szilveszter, és őszintén mondja el, milyen politikai érdek szolgálatában ténykedett, amikor a biatorbágyi szörnyű merényletet elkövette.”
Matuska Szilveszter – A biatorbágyi rém
Nem ért el magasabb szakmai színvonalat a hivatalból kirendelt két elmeszakértő, Németh Ödön és Tóth Pál László sem, akik szakvéleményükben leírták, hogy „a vádlott sorozatos bűncselekményei a kommunisták bűncselekményeinek sajátságos bélyegét viselik magukon, a fékezhetetlen rombolási vágyat”, és bizonyítottnak vélték „kommunista gondolkodását”. A szakértők arra a következtetésre jutottak, hogy Matuska csupán színleli az elmebetegséget.
A perről olyan kiváló írók tudósítottak, mint Márai Sándor, Kosztolányi Dezső és Karinthy Frigyes.
Márai az Újság 1934. november 6-i számában így látta a tárgyalást: „Matuskának nem volt érdeke a merénylet. Valamilyen gigantikus kéjgyilkosság lehetett Matuska számára a… merénylet, de ez sem biztos… lehet… hogy… él valahol… egy Leó – de irtózatos messze él, a lélek ős homályában… Benyomásom, mikor a vitatkozókat – az elnököt s a vádlottat – hallgatom, hogy mind a kettőnek igaza van… Az elnöknek igaza van, mikor feltételezi, hogy Matuska komédiázik… Matuska valóban szimulál. Ugyanakkor… Matuska komoly, száz százalékos bolond is… Matuska tudathasadásban szenvedő lélek-e szexuális kényszerképzetekben őrjöngő fenevad, ezt bonyolult vizsgálatok s csak idegorvosi vizsgálatok dönthetik el. Kétségtelen… paranoiás… Az őrült, aki az őrületet szimulálja, hogy rögeszméinek következményei elől megmeneküljön, éppen nem ritkaság. Valahol itt lesz a szimuláns Matuska körül az igazság…”
Kosztolányi Dezső a Pesti Hírlapban november 7-én megjelent írásában Gartner Pálnak, a védelem elmeszakértőjével értett egyet: „Itt áll, kifogástalanul vasalt sötétkék nadrágjában, melyet folytonosan emelget a bokájáig és a térdéig is, hogy »legyen mibe fogózni« ebben az űrben, ebben a kimondhatatlan zűrzavarban, ebben a semmiben. Lakkcipő van rajta. Feszeng, tipeg. Arca hamuszürke, homloka zöldes a börtönlevegőtől. Szeme hideglelősen lobog. Hüvelykujjaival kétségbeesett tornagyakorlatot végzett, s attól lehet tartani, hogy kificamítja őket. Ajkai folyton mozognak. Két kezét összetéve imádkozik. A földig hajol. Iszonyú indulatait alázatba burkolja. Most egyszerre talpraesett, tréfás, meghökkentő válaszokat ad, s kötekedő, szinte szemtelen… a szavak iránt kétségtelenül van valami hóbortos, tudálékos érdeklődése s valami beteges, irodalmi érzéke is, mint sok elmebetegnek, aki a fogalmakat külön választja a jegyeitől, s úgy gyönyörködik bennük, mindentől függetlenül… Értelmes elmebeteg… van neki esze. Az esze egyik fele remekül működik. A másik fele azonban már nem. Ezért mondják az őrültre, hogy féleszű… Dermedten, tanácstalanul állunk…”
Karinthy Frigyes – mert ő is írt az ügyről – a Pesti Napló november 10-i számában Matuskában „gyengejellemű és hóbortos feltalálót… tipikusan politikai csizmadiát…” látott.
A Matuska-per tárgyalása
A törvényszék 1934. november 20-án Matuskát halálra ítélte. A fellebbezést követően a budapesti ítélőtábla, mint másodfokú fórum 1935. június 25-én ült össze, és másnap ítéletet is hirdetett. A tábla csak a mellékbüntetést illetően tett – egyébként lényegtelen – korrekciót. A védelem ezt már nem fellebbezhette meg, csak semmisségi panasszal fordulhatott a Kúriához, amely ténykérdést nem, kizárólag jogi kérdést vizsgálhatott felül.
A Kúria 1935. december 13-án a semmisségi panaszt elutasította. Horthy Miklós kormányzó – teljesítve az osztrák feltételt – 1936. február 28-án Matuska halálbüntetését megváltoztatta. Horthy Miklós korántsem nyugodott bele ebbe a döntésbe. 1939-ben ugyanis Tasnádi Nagy András egykori igazságügy-miniszter előtt annak a nézetnek adott hangot, hogy „miután Ausztria, amelynek törvénye, illetve kormányának állásfoglalása akadályozta a halálbüntetés végrehajtását, időközben megszűnt mint önálló állam, a volt Ausztria utóda, a Német Birodalom pedig ismeri a halálbüntetést és ismerte akkor is, midőn Matuska éppen a mai Német Birodalomban sorozatosan követte el szörnyű tetteit, meg kellene kísérelni a német kormánynál kieszközölni azt, hogy ejtse el a volt osztrák kormány által Matuska (…) kiadatásának engedélyezésekor megszabott azt a feltételt, hogy a halálbüntetés nem hajtható végre.”
Révész Béla, a Szegedi Tudományegyetem politológiai tanszékének docense kutatómunkája során váratlanul negyvenkét vaskos Matuska-dossziét talált, amelyet 1966 és 1968 között három operatív tisztből álló munkacsoport végzett, szigorúan titkos körülmények között, méghozzá külön szolgálati autóval, költségkerettel, amelyet egy kockás füzetben számoltak el. Az iratkötegből az is kiderült, a grandiózus munkát a Párttörténeti Intézet megbízásából folytatták, mivel „Nemes Dezső akadémikus a közeljövőben tanulmánykötetet jelentet meg”. (A „keményvonalas” akadémikus akkoriban a Párttörténeti Intézet főigazgatója volt, előtte az MSZMP Központi Bizottságának titkára.)
Matuska a váci fegyházban raboskodott. „A volt börtönparancsnok, Verőczei Béla elmondása szerint Vác felszabadulása előtt két nappal, 1944. december 6-án felszólította a német katonai parancsnokság, bocsássa szabadon a 800 foglyot, különben kivégzik őket. Ötvenen azonban nem tágítottak, visszamaradtak. Köztük Matuska is, aki a szerb nyelv ismeretében a szovjetekkel való kapcsolatfelvételben bízott. Számítása bevált. Sebésznek adta ki magát, s néhány hétig egy hadikórházban tevékenykedett. Emlékezete szerint az elvonuló orosz katonákkal 1945 januárjában hagyta el a várost. Később azt hallotta, teherautóval Jugoszláviába ment, ahol pechére falhoz állították.” Egy másik verzió szerint 1944-ben az orosz csapatok váci bevonulása után szabadult és utolsó epizódként betért a váci főtéren a gyógyszertárba, mert fájt a feje. Míg a patikus kiszolgálta, odament bemutatkozni az üzletben beszélgető Péteri József püspökhöz és titkárához: „Matuska Szilveszter vagyok, a biatorbágyi rém”. És többé nem tért vissza Vácra.
Tarján M. Tamás történész szerint Matuska Szilveszter vélhetően elkeseredésében fogott bele a robbantássorozatba, de motivációjára sohasem derült fény, ugyanis a bírósági eljárás alatt megpróbálta magát őrültnek tettetni – és úgy is maradt meg a köztudatban, mint egy magányos, háborodott terrorista. Ami pedig az 1883-ban épült egyvágányú völgyhidat illeti, 1977-ben, a hegyeshalmi vonal villamosításakor a MÁV kivonta a forgalomból, és átadta a nagyközségnek, amely 1996-ra helyreállítatta az ipari műemléknek számító hídpárt.
