A rendszerváltás utáni első kémperben eleinte az ügy aktáival pingpongoztak Budapest és Kaposvár között, mert mindenki hatáskörének hiányát mondta ki. A katonai kém, aki szolgálataiért az Adrián üdült, végül tíz év fegyházat kapott, amiből csak hármat ült le.
“Semmit nem fogadtak el a védekezésünkből” – fordult falfehér arccal az ügyvédje felé a kémkedéssel vádolt Szántó Rudolf az ítélethirdetés után. Miklós Lajos gondterhelten szívott egyet a cigarettájából, majd kibökte: “Semmit.”
1992. május 13-án délután fél ötkor a negyvenöt éves vádlott kezére kattintották a bilincset, aki, mielőtt eltűnt az ajtó mögött, még egyszer körbehordozta tekintetét a Fővárosi Bíróság Katonai Tanácsának tárgyalótermén. Elszállt az utolsó remény. “Talán a Legfelsőbb Bíróság” – mondta nagyon halkan. A kirendelt védő bólintott, de már egyikük sem hitt a csodában. Tizenkét év fegyház, az tizenkét év fegyház.
1991. január 25-én tartóztatták le Kaposváron Szántó Rudolf zászlóst, egy azóta is katonai titokként kezelt kémhistória főszereplőjét. A zászlós Taszáron szolgált, a repülősöknél. A vádirat szerint 1979 óta adott át információkat a jugoszláv hírszerzésnek az akkoriban hazánkban állomásozó szovjet csapatokról, továbbá a Magyar Néphadseregről, illetőleg a Magyar Honvédségről. A titkokért cserébe néhányszor a családja eltölthetett egy-két hetet az Adriai-tenger partján. Szántó alkalmanként némi zsebpénzt is kapott a megbízóitól. Hogy mekkora összegeket? Amikor letartóztatták kaposvári lakásán, a házkutatás során száz márkát és harminckét dollárt találtak nála. Száz ausztrál dollárt is lefoglaltak a hatóságok, ám annak eredetét nem tudták egyértelműen bizonyítani, hiszen a zászlós édesapja Ausztráliában élt.
A jugoszlávok eleinte nem voltak túlzottan elégedettek Szántó működésével, mivel jó párszor újságokból szerzett „titkokat”. Noha professzionalizmussal aligha lehetett megvádolni a zászlóst, tizenkét évig mégis háborítatlanul tevékenykedhetett. Az ítélet indokolása szerint az is elhangzott, hogy Szántó a köztársaság kikiáltása után sem hagyott fel a kémkedéssel, sőt bizonyos F. I. főhadnagyot is beszervezte a munkába. Ez lett Szántó Rudolf veszte: F. I. csak látszólag ment bele a buliba, előtte tudniillik szólt a katonai elhárításnak. Innentől kezdve a zászlós „kirakatban” dolgozott: magnó- és videofelvétel is készült a működéséről.
Szántót még az sem zavarta, hogy időközben nemcsak a Szovjetunió, hanem Jugoszlávia is megszűnt létezni. Hildenbrand Róbert hadbíró ezredes, a katonai tanács elnöke súlyosító körülményként is értékelte, hogy a vádlott hosszú ideig, rendszeresen, anyagi ellenszolgáltatás fejében és válogatás nélkül szolgáltatta ki az adatokat a külföldi kémszervezetnek.
A lebukott kém csupán egyetlen vádpontot ismert be: a jugoszláv hírszerzők megbízásából a Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok mozgásáról adott jelentéseket. “Igen ám – tette hozzá a védője –, de ennek a cselekménynek ma már nincs társadalmi veszélyessége.”
A katonai tanács nem fogadta el maradéktalanul az érvelést. Az igaz, hogy a szovjet csapatok elhagyták az ország területét, és a Magyar Honvédség védelmi koncepciója is megváltozott, de az információk egy része nem vesztette el aktualitását. Egyrészt Magyarországot hatályos nemzetközi szerződések kötik, másrészt a Magyar Honvédségre vonatkozó adatok jelentős hányada napjainkban is katonai, illetve államtitkot képez. A bíróság Szántó javára értékelte részbeni beismerő vallomását, nős családi állapotát, és azt is, hogy időközben nagymértékben megváltozott a nemzetközi helyzet. “De nem tekinthető nem elkövetettnek a bűncselekmény” – hangsúlyozta a hadbíró ezredes, aki szerint a vádlott súlyosan megsértette a magyar nép, a magyar nemzet érdekeit.
Kérdésként merült fel az is, hogy Szántó cselekménye valóban kémkedésnek minősül-e. A bíró ezzel kapcsolatosan elmondta, hogy az 1989-ben módosított Btk. szerint az a személy követ el kémkedést, aki külföldi kémszervezet tagjaként vagy annak megbízásából a Magyar Köztársaság vagy szövetségese ellen hírszerzői tevékenységet végez. Márpedig Szántó Rudolf működése pontról pontra megfelel a tényállásban leírtaknak. Az is tény, hogy a kiszolgáltatott adatok minősítése megváltozott: mai viszonyok között már semmiféle titkot nem tartalmaz azok többsége. A hírszerző tevékenység pedig magában foglalja az adatok megszerzését, gyűjtését és kiszolgáltatását. Ebből a szempontból elegendő, hogy azok alkalmasak legyenek a külföldi kémszervezet ismereteinek bővítésére.
A Fővárosi Bíróság Katonai Tanácsa Szántó Rudolf zászlóst kémkedés bűntette miatt tizenkét évi fegyházra ítélte, mellékbüntetésül tíz évre eltiltotta a közügyek gyakorlásától. Az ítéletet a katonai ügyész tudomásul vette, míg Szántó és védője, Miklós Lajos megalapozatlanság miatt fellebbezést jelentett be. Az ügyvéd szerint a bíróság tévesen, az iratokkal ellentétesen állapította meg a tényállást. A téves ténybeli és jogi következtetések miatt a cselekmény minősítése is téves. A Legfelsőbb Bíróságtól az ítélet hatályon kívül helyezését kérték, mert két „élő” vádirat is volt a tárgyalás megkezdésekor.
A Legfelsőbb Bíróság gyakorlatilag osztotta Miklós Lajos álláspontját, és új eljárást rendelt el az ügyben, mert a vádirat és ennél fogva bizonyítás több ellentmondást is tartalmazott. A fővárosi Bíróság a megismételt eljárás végén, 1992. november 6-án bűnösnek találta Szántó Rudolfot, és tízévi fegyházban letöltendő szabadságvesztésre ítélte. A kiszabott büntetésből aztán három évet töltött le, mert kegyelmet kapott a köztársasági elnöktől.
A kémtörténet más szempontból is érdekesen alakult: példátlan kálváriát jártak be ugyanis a Szántó-ügy aktái! A történet azzal kezdődött, hogy a katonai ügyészség 1991. január 16-án kémkedés bűntette miatt nyomozást rendelt el Szántó Rudolf ellen, amelynek lefolytatásával az Országos Rendőr-főkapitányság vizsgálati osztályát bízták meg. A nyomozás megkezdése után nem sokkal, 1991. január 25-én a katonai ügyész indítványozta a gyanúsított előzetes letartóztatását, amit az illetékes bíróság el is rendelt.
Az eljárás eleinte zökkenőmentesen haladt, hiszen az ORFK nyomozói 1991. március 18-án befejezték a nyomozást, míg a katonai ügyészség egy hét múltán, március 26-án vádemelési javaslattal megküldte az iratokat a Fővárosi Főügyészségnek. Hogy miért éppen oda, amikor katona volt a gyanúsított? Mert 1990. március 1-jétől megváltoztak a büntetőjogi szabályok: a katonai szolgálattal összefüggésben elkövetett köztörvényes bűncselekmények körében a katonai ügyészség csak a nyomozást végezhette, a továbbiak „civil” hatóságokra tartoztak. Ekkor úgy tűnt, hogy nem kell sokat várni a bírósági tárgyalás megkezdésére.
Nem ez történt. A Fővárosi Főügyészség ugyanis arra az álláspontra jutott, hogy a cselekmény nem kémkedésnek, hanem állam- és szolgálati titok kiszolgáltatása bűntettének minősül, márpedig ilyen ügyekre nincs kizárólagos hatáskörük. Ezért az aktákat megküldték a Somogy Megyei Főügyészségnek azzal, hogy készítsék el a vádiratot. A Somogy Megyei Főügyészség augusztus 6-ára el is készítette a dokumentumot, amelyet 16-án benyújtott a Somogy Megyei Bírósághoz. A megyei bíróság nem sokkal később úgy döntött, hogy a cselekmény minősítése nem állam- és szolgálati titok kiszolgáltatása, hanem kémkedés… És miután a kémügyekre a Fővárosi Bíróságnak volt kizárólagos határköre, hozott egy végzést, amelyben kimondta saját hatáskörének hiányát. Az „utazó akták” október 15-én visszaérkeztek a Markó utcába. A Fővárosi Bíróság szintén végzésben állapította meg, hogy neki bizony nincs hatásköre az ügyre, mert az érvényes vád állam- és szolgálati titok kiszolgáltatásának bűntettéről szól.
A hatásköri „pingpongozást” megelégelve december 13-án a Legfelsőbb Bíróság célszerűségi okból a Fővárosi Bíróságot jelölte ki az eljárás lefolytatására. Mégsem került oda a Szántó-dosszié, mert 1992. január 1-jétől ismét változott az eljárási szabályozás, aminek folytán az ügy január 20-án a Fővárosi Bíróság Katonai Tanácsára került. Nem sokáig, mivel a fővárosiak ismét lepasszolták az ügyet Kaposvárra, azt állítva, hogy az állam és szolgálati titok kiszolgáltatása nem „kizárólagos” bűncselekmény. A Somogy Megyei Bíróság Katonai Tanácsa aztán 1992. február 14-én hozott egy legeslegújabb végzést, amelyben állították, hogy ez bizony kémkedési ügy.
Summa summarum: a Szántó-ügy eljárásjogi felvezetése nem kém-, hanem rémtörténet volt.
