Egy büntetőügyben látszólag jól elhatárolható az ügyész és bíró szerepe, az igazság felderítése érdekében azonban a bíróság gyakran túllépni kényszerül a mozgásterét. Az ítélkezés határairól „vád törvényessége” elnevezéssel folytatott elemzést a Kúria.
Márki Zoltán kúriai tanácselnök vezetésével kezdte meg munkáját tavaly az a joggyakorlat-elemző csoport, mely a vád törvényességének kérdéseit vizsgálta, s a Kúria szerepének erősítése mellett az egységes jogértelmezést volt hivatott elősegíteni. A tanácselnök sajtó nyilvános előadáson számolt be a csoport munkájának eredményeiről, a befejezett elemző tevékenység részleteiről.
A témát tekintve sokakban felmerülhet a kérdés, miért kell vizsgálni a vád törvényességét, hiszen a közfelfogásban a vád nem is lehet más, csak törvényes. A régi büntetőjogi szabályaink ismerték a törvényes vád fogalmát, majd a későbbi jogalkotás elhagyta ezt, s 2006-ban került be ismét a büntetőeljárásba. A törvényes vád követelményei – többek között -, hogy csak meghatározott személy ellen indulhat büntetőeljárás, konkrét büntető törvénybe ütköző cselekmény miatt, csak a vádemelésre felhatalmazott személy emelheti a vádat, illetve a bíróság köteles a vádat kimeríteni, de nem terjeszkedhet túl rajta. A bíróság ugyanakkor nincsen kötve az ügyész által indítványozott Btk. szerinti minősítésre.
A vád törvényességének kérdése azonban a gyakorlatban újabb kérdéseket vetett fel, s aktualitását egy korábbi joggyakorlat-elemző vizsgálat is megadta, melynek során a hatályon kívül helyezés kérdését elemezte egy bírói munkacsoport. Olyan gyakorlati kérdések kerültek napirendre, hogy például a bíró mennyire van kötve a vádhoz, mennyire kell ragaszkodnia ahhoz a „hozott anyaghoz”, amit a vád tartalmaz, milyen mozgástere van a bíróságnak, szükség esetén pontosítható, kiegészíthető-e a vád a bíróság által. A közvélemény részéről mindenkori elvárás ugyanis, hogy a bíróság döntése valósághű és igazságérvényű legyen. Ennek az elvárásnak való megfelelés érdekében a bíróságnak milyen lehetőségei vannak a váddal összefüggésben? Bizonyos ügyekben pedig nézeteltérés adódott az első- és másodfok között abban is, hogy milyen a törvényes vád. Felmerült egyúttal az a kérdés is, hogy mikor törvénysértő a törvényes vád.
A joggyakorlat-elemző csoport munkája ilyen irányelvek mentén indult meg, s az elemző-jogértelmező munka a készülő büntetőeljárási koncepcióra is kihatással volt. A munkafolyamat három tevékenység köré épült. A konkrét határozatok kigyűjtése BH-ból, adatbázisból, a nemzetközi jogállapot összevetése a hazaival és a hazai gyakorlati és elméleti tapasztalatok összegzése, szemléleti és szabályozási pontok megállapítása. A vizsgált téma kiindulópontja volt, hogy a vád az első érdemi döntés a büntetőügyben, mely a második döntéshez, az ítélethez nyitja meg a kaput, alakítja, befolyásolja azt. A terhelt számára a vád mindenkor biztosíték is egyben, mert meghatározza az ítélet keretét. A vád ugyanakkor lezárja a nyomozást, s a nyomozás eredményességét is mutatja.
A vád törvényességének témakörében a joggyakorlat-elemző csoport vizsgálta az ügyész feladatait a büntetőeljárásban. Alapvetően két ellentétpár létezik, az akkuzatórius (vádelvű) és az inkvizitórius (nyomozóelvű), mely az angolszász és a kontinentális jogrendszerek közötti különbségek leképeződése. A modern jogrendszereket azonban e két tiszta modell keveredése jellemzi („vegyes” rendszer). Mind az angolszász, mind a kontinentális jogrendszerekben alap célkitűzés, hogy a bíróság az eljárás végén a valóságról döntsön. Célját tekintve tehát nincs eltérés a két rendszerben, a különbség abban áll, hogy a vádelvű angolszász rendszerben a bíróság szigorúan a vádról dönt, a vádban foglalt tényállás valóságtartalmáról, míg a kontinentális nyomozóelvű rendszerben a bíróság nincsen olyan szorosan kötve a vádhoz, nem pontosan a vád tartalmáról dönt, a vád csak kijelöli az eljárás kereteit. A két rendszerben azonos továbbá, hogy a valósághű tényállást mindkettő úgy oldja meg, hogy a tárgyalás három résztvevője (vád, védelem, ítélkező) közül legalább kettő bizonyít. Az angolszász rendszerben az ügyész és a védő végzi a bizonyítást, a kontinentális (így a magyar rendszerben is) az ügyészen és a bírón van ez a feladat. A joggyakorlat-elemzés megállapította, hogy a kontinentális rendszerben a bíró és ügyész felelőssége közös, ugyanakkor nem azonos.
A joggyakorlat-elemző munka tanulságait a Kúria több pontban foglalta össze. Megállapították - többek között -, hogy a vádban foglalt tényállítás határozza meg az ítélet kereteit, s a vád a terhelt számára biztosíték. Az ügyésznek a tárgyaláson is aktív bizonyítást kell lefolytatnia, nem hivatkozhat arra, hogy a bíróság kötelessége a tényállás alapos feltárása. Fontos megállapítás, hogy a bíróságnak kiemelt figyelmet kell fordítani a vádlott szempontjából a mentő és enyhítő körülményekre a bizonyítás során, s a bírósági bizonyításnak nem az a célja, hogy a vádban foglaltakat ellenőrizze, hanem meg kell bizonyosodnia arról, hogy kizárhatók a vádtól eltérő alternatívák. Az ügyészségnek az alkotmányos helyzetéből adódóan nem lehet érdeke a vád taktikai okból való kiterjesztése vagy megváltoztatása. Rögzítették továbbá, hogy a hazai büntetőeljárás alapvetően javító rendszer, ugyanakkor a vád tekintetében jóval szűkebbek a bíróság javítási lehetőségei, mint a fellebbezési eljárásban a bíróságok különböző szintjei között. Megállapításra került az is, hogy ugyan a jogalkotó 2006-ban meghatározta, mit ért törvényes vádon, és megkülönböztetést tett „törvénytelen” és „kellékhiányos” vád között, de ettől még nem adott választ kimerítően mindenre, s a vád törvényessége kérdésének nem az egyetlen szabályozási eszköze. Az összefoglaló véleményt a Kúria Büntető Kollégiuma idén áprilisban megvitatta, s az abban foglaltakkal egyetértett.
A tanácselnök tájékoztatásában beszélt továbbá a jog-összehasonlító elemzés tanulságairól is, s elmondta, hogy a joggyakorlat-elemzés során született eredmények nyilvánvalóan hatással lesznek a készülő büntetőeljárási törvény koncepciójára is.
