Irodalmi nagyjaink jelentős része jogászból lett literátor, mint ahogy arra is akad példa, hogy valaki bíróból vált íróvá. Miként vélekedik Jókai Mór az ügyvédi hivatásról, ki lesz járásbíró Mikszáth Kálmán szerint, és miért írja Móra Ferenc, hogy baj lenne abból, ha Átokházán is megértenék a törvényt?
A magyar irodalomban nagyon sokan folytattak hosszabb-rövidebb ideig jogi tanulmányokat, illetve vittek jogászi praxist. Íme néhány név: Ady Endre, Bajza József, Eötvös József, Herczeg Ferenc, Jókai Mór, Katona József, Kármán József, Kemény Zsigmond, Kölcsey Ferenc, Mikszáth Kálmán, Móricz Zsigmond, Rákosi Jenő, Vörösmarty Mihály és Vas Gereben. És a sort természetesen még hosszan lehetne folytatni. Az alábbiakban néhány írónak a jogászokkal és a jogászi hivatással kapcsolatos gondolatait gyűjtöttem csokorba.
Eötvös József A falu jegyzője című regényében (1845) a korabeli társadalmi viszonyokat és különösképp a nemesi vármegyerendszert kritizálja. A képzeletbeli Taksony vármegyében játszódó történet főhőse Tengelyi Jónás falusi jegyző, akit az egyébként ügyvédi vizsgát is tett író ilyenformán ábrázol: „Jónás egész életének új irányt adott apjának halála. Ismerve apja kívánatát, eddig a teológiára fordítá egész szorgalmát. Minden életpálya szép, mely által azt, kit szeretünk, boldoggá tehetjük, s ha apja él s neki a bárdi lelkészséget átadja, ő kívánatinak kielégítésére helyet s alkalmat talált volna ezen körben is. De most, miután az ok, mely őt az egyházi pályán visszatartá, többé nem létezett, szabadon követé saját vágyait, s ezek őt zajosabb mezőre hívák. Azon korban, melyben Jónás akkor állt, keveset találunk, ki nyugodt életpályát választana magának. Az ifjú csak a hullámzó s nem a csöndes tengernek érzi nagyságát, s erejének érzetében csaták s küzdelmek után vágyódik. Jónás tehát a politikára szánta magát, s miután e pályán nálunk jogtudomány nélkül haladni nem lehet, a jusra veté magát egész erejével; s rövid kurzusa alatt annyira haladt, hogy tanárainak ajánlatára ösztöndíjat nyerve, jogi tanulmányainak bevégzésére német egyetemre mehetett.”
Jókai Mór, aki 1846-ban ügyvédi oklevelet szerezve összesen egy perben vállalt képviseletet, majd hátat fordított a tárgyalótermek világának, A régi jó táblabírák című regényében (1856) izgalmas jogi kérdéseket feszeget: például azt, hogy megelőzi-e a közérdek a magántulajdont, lehet-e az árvízkárosultak igényét kielégíteni az uraság élelmiszer-raktárából? A reformkori igazságszolgáltatás mindennapjainak bemutatása kapcsán az író tanult mesterségéről, az ügyvédi hivatásról is kifejti gondolatait: „Könnyű most ügyvédnek lenni. Mai világban csak jó emlékezőtehetség kell hozzá, a paragrafusok bő ismerete, megfelelő stylus curialis, jó két talp, mely nem fárad el a járás-kelésben; a többi mellékes dolog. Hajdan művészet, virtuozitás volt az ügyvédség, a pör hasonlított egy gyönyörű lovagjátékhoz, egy szellemi tornához, hol ügyesség, merészség, tárgy- és helyismeret nagy előnyöket adtak; mikor már lováról le volt verve a hős, még akkor is felülkerülhetett, s megesett, hogy az alperes egzekválta a felperest, ha ügyvéde bátor és nevének megfelelő dalia volt. Az igazi ügyvéd kezében jó eszköz volt minden világi tényező, a tisztújítástól kezdve fel az országgyűlésig; a kitérések, kifogások, mellékutak gyakorlatában alkalma volt remekelni; egyszóval, minthogy már benne vagyok a klasszikus hasonlításokban, a hajdani ügyvéd oly viszonyt képez a mostanihoz, mint a négy szilaj paripát kormányzó kocsis nyaktörős utakon a lokomotívon ülő tendervezetőhöz, kinek egyéb gondja nincsen, mint hogy ki ne menjen a kerékvágásból.”
Mikszáth Kálmán A tisztelt ház című kötetében (1886) a kiegyezés utáni magyar parlament jellegzetes alakjait mutatja be anekdotázó, csipkelődő politikai karcolatokban. A főszereplők egyik része közterületeink névadói, másik része viszont méltán süppedt a feledés homályába. A jogászok, a jogászi hivatásrendek képviselői sem kerülhették el az író kihegyezett pennáját: „Magyarországon senki sem azért lép valamely pozícióra, hogy ott megmaradjon. A járásbíró nem azért lesz járásbíróvá, mert tetszik neki ez a pálya, s mert a legszebb élet-feladatnak tartaná a szegény embernek szolgáltatni igazságot. Óh dehogy, ő septemvir akar lenni, vagy talán főügyész… ez neki csak átmenet. A képviselő sem azért jön be a Házba, mert erőt és ambíciót érez magában a törvények alkotásában résztvenni. Neki ez csak átmenet… a hely, ahonnan lesben várja a szerencsét. Az ügyvédség is átmenet, az alispánság is… Itt minden ember kénytelenségből van a maga helyén (de meg is látszik!), s csak átutazóban érzi magát. Örökösen kezeügyében van az útitáska, amely többnyire üres.”
Móra Ferenc Mihály folyamatba tétele című novellája (1935) arról szól, hogy Mihály, az átokházi paraszt nem tudja, mi a különbség folyam és folyamat között, azaz nem érti a jogi nyelvet. Márpedig a narráció szerint „sablonos hivatali nyomtatvány volt, amellyel Mihály fölszólíttatik, hogy magyar állampolgárságát hat hét alatt igazolja, különben folyamatba tétetik az eljárás a föltételesen megadott italmérési engedély megvonása iránt”. Mihály azonban mást olvas ki a hivatalos levélből: „Hogy engöm hat hét múlva folyamatba tösznek! Engömet, aki légynek se vétöttem soha! Forduljon el a csillagos ég a halála óráján is attul, aki ilyesmikkel töszi csúffá a szögény embört! Inkább fogom az asszonyt mög a két gyerököt, oszt magam jószántából nekimögyök velük a Tiszának, de azt nem engedöm senki istenfiának, hogy engöm folyamatba mártogasson!” Amikor a férfi kissé megnyugodott, a mesélő imigyen fordult Mihályhoz:
„– Látja, Mihály, az ennek az írásnak az értelme, hogyha maga hat hét alatt be nem bizonyítja az állampolgárságát, akkor visszaveszik az engedélyt.
– Az van benne? – ámult el Mihály. – Így mög löhet érteni, de hát akkor mért nem így írják?
Vállat vontam. Én se tudhatok mindent. Bölcs emberek csinálják a törvényeket. Hátha azok azt tartják, hogy baj lenne abból, ha Átokházán is megértenék a törvényt.”
Féja Géza Viharsarok című szociográfiájában (1937) olyan élesen bírálta a két világháború közötti korszak közigazgatási gyakorlatát, hogy nemzetgyalázás címén pert indítottak ellene, majd el is ítélték (a bírósági tárgyalás anyagát Erdei Ferenc, Illyés Gyula és Veres Péter adta ki füzetben). Egy karakterisztikus részlet a műből: „Az adóhátralékok megalapították a parasztság teljes politikai függőségét, az ínségmunkák pedig a munkásságnak a közigazgatásra való utaltságát. A kihágások büntetésének tág lehetőségei pedig egyenesen anyagi természetű »fegyelmező eszközt« adtak a közigazgatás kezébe. Láttam már azt is, hogy megbüntetik a parasztot, mert némi víz folyt ki a kerítésén. Az udvarra kiöntött mosogatóvíz rakoncátlan s az utcára merészkedő erecskéje már közegészségügyi kihágás. S ráadásul egyesek minden túlkapást és jogtalanságot, zaklatást és üldözést sajátságos hivatalos és félhivatalos világnézetünk alapján »magasabb nemzeti érdekekkel« indokolnak meg. E »magasabb nemzeti érdekek« s a belőlük folyó cselekedetek eredményezik azt, hogy a nép nemzeti érzülete sok helyen csírájában elsorvadt.”
A jogi bikfanyelven élcelődik Kellér Dezső, a híres humorista is A rendeletek nyelvezetéről című konferanszában (1955), amelyben az író családja és vendégei azt a társasjátékot játsszák, hogy a Hivatalos Közlönyből felolvasnak egy tetszőleges rendeletet, „és utána az, aki meg tudja mondani, hogy mit tartalmazott a rendelet – hát azt megmondani nem lehet – de úgy körülbelül, cirka, hozzávetőleg, hogy egyáltalán miről is volt szó benne –, szóval, aki azt meg tudja mondani, az ki húzza a kasszát. Hát kérem, nem akarok itt önöknek panaszkodni, de ezt a játékot én olyan balszerencsével játszom, hogy a feleségem már azt mondta: – Fiacskám, hagyjuk abba, mi ezt nem engedhetjük meg magunknak!”
A kortárs magyar irodalomban az egyik legismertebb jogász Göncz Árpád volt köztársasági elnök, aki bár 1944-ben végzett a Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karán, és diplomáját kamatoztatva egészen 1947-ig a Kisgazdapárt képviselő-csoportjának titkára volt, mégsem a paragrafusok világában híresült el.
Kaposvári Bertalan, aki 2008 és 2009 között a Legfelsőbb Bíróság elnöki jogkörben eljáró alelnöke is volt, az elmúlt esztendőkben több regényt írt. A Séták a lövészárok peremén című művének (1997) Lévay Bálint budapesti védőügyvéd a főhőse, aki a lövészárok peremén sétálva igyekszik békét teremteni az egymással szemben álló felek között, miközben egyre tornyosuló magánéleti konfliktusaival is szembe kell néznie.
Úgyszintén bíróból lett író Ujkéry Csaba, a Somogy Megyei Bíróság korábbi elnöke, aki Fekete kövek című kötetében (2007) két egykori barát sorsának alakulásán keresztül mutatja be a közelmúlt történelmét. Az egyik barát jogi pályára lép, és bíró lesz, míg a másik, aki nem tanulhat tovább, részben apja forradalmi tevékenysége miatt, kőműves lesz. „Az élet, mint egy ékszeres ládika: telve drágakövekkel, az ajándékaival és feketékkel, a csapásaival. Nem mindegy, kinek mi jut, mennyi a fekete, amit cipelnie kell” – állítja a szerző.
