Tevékeny részese volt az Alkotmánybíróság megalapításának, a Legfelsőbb Bíróság, a mai Kúria szervezeti megújításának, a bírósági önigazgatás megteremtésének és a Magyar Igazságügyi Akadémia – akkor bíróképző – létrehozásának. Négy teljes életre való munka, önmagukban is páratlan, csak keveseknek megadandó feladatok. Dr. Solt Pál, a Legfelsőbb Bíróság egykori elnöke mégis kollégái megbecsülésére és szeretetére a legbüszkébb meg arra, hogy – mint fogalmaz – mindvégig szerelmes tudott maradni a bíráskodásba.
Mióta tart ez a szerelem?
Több mint öt évtizede, amikor kialakult bennem, hogy jogász leszek. Ha pedig jogász, gondoltam, akkor bíró leszek. Az ügyészi pálya nem vonzott. S úgy éreztem, ügyvédként se tudnék jó szívvel eljárni, ha nem lennék meggyőződve ügyfelem igazáról. Kiegyensúlyozó személyiség vagyok, s úgy gondolom, ez a tulajdonság a bírói hivatás egyik fontos tényezője.
Volt-e a családban valaki, akit követhetett?
A családban senki nem végzett egyetemet. Édesanyám testvére bírósági irodavezető volt, ő támogatta ambíciómat, annyira, hogy havi száz forinttal járult hozzá tanulmányaimhoz, ez nagy segítség volt akkoriban. Az egyetemen több kiváló személyiség hatott rám, így Világhy Miklós professzor a lenyűgöző előadásaival, Kádár Miklós a büntetőjog kiváló tanára, vagy Beck Salamon a polgári eljárásjog felejthetetlen professzora. Tehát volt kitől tanulnom, és jól is tanultam, színjelesen végeztem.
A polgári, vagy a büntetőjog állt-e közelebb egyéniségéhez?
Akkor úgy láttam, büntető bíró leszek. Meg is voltam győződve arról, hogy a büntetőjogot én tudom a legjobban a világon. Véleményem a szakvizsga után se változott, mégis feladtam ezt az álmomat.
Miért?
Feloldhatatlan feszültség támadt a vizsgáztató és köztem. Ő kizárólag a büntetési tételekre volt kíváncsi, én viszont a büntetőjog lényegét akartam kifejteni. Bár a vizsgán átmentem, úgy megbántódtam, hogy – komoly botrányt okozván – kezet se fogtam vizsgáztatómmal. Polgári bírónak neveztek ki, majd mindössze másfél évig büntetőbíróként is dolgoztam a Pesti Központi Kerületi Bíróságon. 1966-ban átkerültem a Legfelsőbb Bíróságra titkárságvezetőnek.
Óriási előrelépés ez egy fiatal jogásznak. Mit tett érte? Hogyan élte meg?
Nem tettem érte semmit. Egész pályafutásom alatt nem kerestem a kihívásokat, azok találtak meg engem. Ezúttal Rakvács József, az LB titkárságvezetője, aki szeretett volna ismét bíróként működni, ajánlott be Szalai Józsefnek, az akkori elnöknek. Azt hiszem, már abban az időben pártfogolt engem Szalai legendás utódja, az akkor még elnökhelyettes Szakács Ödön is, akinek mindvégig élveztem támogatását. Hogyan éltem meg? Természetesen. Nem azért mert úgy véltem, hogy az „nekem jár”, hanem mert bíztam magamban, abban, hogy el tudom látni a feladatot. Pályafutásom további állomásain is ennek tudata ösztönzött. Mindenütt komolyan dolgoztam, mert minden pozíciómban azt éreztem, hogy az, amit rám bíztak, a világ legfontosabb dolga.
Mi volt a dolga titkárságvezetőként?
Az általában ide tartozó teendők mellett a legjelentősebb, amit magam kértem, a törvényességi óvási ügyek előkészítése. E körben, az ott töltött hat év alatt, több mint ezer üggyel foglalkoztam.
Aztán pénzügyminisztériumi tisztviselőként folytatta.
Már vágytam az ítélkező munkára. Reméltem, módom nyílik erre a Fővárosi Bíróságon. Szakács Ödön pártolta elképzelésemet. Korom Mihály akkori igazságügy-miniszter azonban nem értett egyet kinevezésemmel, a közte és Szakács között feszülő ellentét miatt. Azt gondoltam, kész, már nem leszek bíró soha. Egy évfolyamtársam javaslatára kerültem a minisztérium jogi osztályára főelőadónak. Sokat köszönhetek az ott töltött nyolc évnek, lakáshoz jutottam, a csoportvezetőségig vittem, a szakmai tapasztalatokat utóbb kamatoztathattam.
Merthogy mégis felvehette, legalábbis képletesen, az akkor még nem létező talárt, s nem is másutt, mint a Legfelsőbb Bíróságon.
Hangsúlyozom, már letettem a bírói pályafutásról. Dolgoztam „ártatlanul” minisztériumi irodámban, amikor Gellért György, az LB elnökhelyettese megkeresett a lehetőséggel. Ezt a nyugdíjba vonuló Szakács Ödönnek köszönhettem, aki lám, nem feledkezett meg rólam. 1980 tavaszán átvettem kinevezésemet, kötelmi jogi, találmányi, védjegy ügyeket tárgyaltam, és huszonhat évig gyakorlatilag ki sem tettem a lábamat a Markó utca 16-ból.
Azért volt egy rövid, ám annál rangosabb kitérője. Miként lett alkotmánybíró?
Sólyom Lászlótól hallottam, és meglepetésként ért, hogy a nevem alkotmánybíróként egyáltalán szóba került. Fantasztikus, megtisztelő feladat, egy nálunk minden előzmény nélküli intézmény megalakítása. Az alkotmánybíráskodásról nem sokat tudtam, eleinte bírósági jellegű eljárásnak gondoltam, mint kiderült nem egyedüliként, s az első ügyeket ily módon is tárgyaltuk. Én csak rövid ideig voltam résztvevője ennek a munkának, az első lépéseknél tartottunk, még kerestük, mit is jelent a jogszabályokról való döntés, az alkotmánnyal történő összevetés. Sólyom László személyisége és tevékenysége, illetve bíró- és munkatársai, hosszú évek attraktív és elmélyült gyakorlata tette tekintélyt parancsoló, a nagy kérdésekre egyértelmű válaszokat adó, valódi alkotmánybírósággá az intézményt.
Milyennek látja a mai Alkotmánybíróságot?
A közélet iránti érdeklődésem csökkent, tudatosan védem magam a politika mindennapos áradásaitól. Nem követem az alkotmánybíróság munkáját sem úgy, mint korábban, ezért legfeljebb a benyomásaimra hagyatkozhatom. Úgy látom, hogy az alkotmánybíráskodás ma olyan jogi környezetben zajlik, ami csökkentette az intézmény jelentőségét. Egykor azzal dicsekedhettünk, hogy a miénk az egyik legnagyobb hatáskörű alkotmánybírósága a világon. Mára igencsak szűk lett a hatásköre… Az azonban vitathatatlan tény, hogy a jogállam alapvető kérdéseire választ tud adni.
Alig hét havi alkotmánybíráskodás után, immár elnökként tért vissza a Legfelsőbb Bíróságra. Hogyan történt?
Az Alkotmánybíróságon én hosszú távra rendezkedtem be, kinevezésem kilenc évre szólt. Sólyom László azonban megkeresett, mondván, szívesen dolgozik velem, de a Legfelsőbb Bíróság élére is kellene egy értő ember, mivel az akkori elnök, Szilbereky Jenő nyugdíjba ment. 1980 júniusában tettem esküt. Emlékszem, első elnöki munkanapomon Petrik Ferenc az egyik elnökhelyettes jött elém a kapuhoz, és kísért föl első emeleti szobámba. Felemelő volt.
Milyen volt akkor az LB?
Sok vezetővel működött, és sok üggyel küszködött. Az általános elnökhelyettes mellett több kollégium élén is elnökhelyettes állt. A Legfelsőbb Bíróság szervezetén, szerkezetén jelentős változtatásokat hajtottunk végre. Egy elnökhelyettes maradt. Az azonos eljárásjog szerint tárgyaló kollégiumok egy kollégiumba kerültek. Így például a polgári kollégiumhoz kapcsoltuk a gazdasági kollégiumot. Megszűnt a katonai kollégium illetve megszűntek a katonai tanácsok. Tagjaik, akik addig állományilag a honvédelmi minisztériumhoz tartoztak, leszereltek, s ennek nagyon örültek, mert mint rendes bírák hetvenéves korukig bíráskodhattak.
Óriási munkateherrel dolgoztunk, hiszen országos hatáskörű fellebbezési-, egyúttal a törvényességi óvásokat, majd a felülvizsgálati ügyeket elbíráló bíróságként működtünk. Akadt esztendő, amikor tizenhétezer ügy nyomta a vállunkat, és megesett, hogy egyetlen közigazgatási tanács előtt ezer ügy volt folyamatban. Így alig jutott energiánk a jogegység biztosítására, akkori kifejezéssel élve az elvi irányításra. Ezért is szorgalmaztam az ítélőtáblák mielőbbi felállítását, ami sajnos, csak hosszadalmas huzavona után történt meg. Máig sem értem, hogy az a politikai erő, amelyik oly elkötelezett híve a jó tradícióknak, miért ellenezte a magyar igazságszolgáltatás hagyományos szervezeti egységeit, a táblákat. Mára bebizonyosodott, hogy létük nagyon is fontos, s általuk került méltó helyére, áll hatékonyan a jogegység szolgálatában a Kúria. Törvény biztosítja ennek sajátos eszközeit, köztük új intézményként a joggyakorlat elemző csoportok munkáját. Erősen pártolom Darák Péter elnök törekvését a szakmai és a tudományos horizontok kitágítására, a Kúria nyitottságára.
Második elnöki ciklusa alatt önállósult a bírósági szervezet. Az igazságügyi tárca kiköltözött a Szalay utcai épületből és, emlékszem, Vastagh Pál igazságügy-miniszter jelképesen és ténylegesen is átadta a bíróságoknak az igazságszolgáltatás kulcsát.
Példátlan lépés volt. Páratlan, hogy egy kétharmados többségű kormányzat arra használja fel kivételes pozícióját, hogy a saját hatáskörét csökkenti, hiszen a minisztériumnál a bíróságok igazgatásából semmi nem maradt, annyi, hogy a tárca vezetője tagja lett a bírák önkormányzati szervének, az Országos Igazságszolgáltatási Tanácsnak, az OIT-nak.
Amelyben biztosítva volt a bírák kétharmados többsége, elnöke pedig nem más, mint az LB elnöke. Ezt a megoldást sokan támadták. Alappal?
Két, egymásnak ellentmondó választ adhatok. Abban az időben így volt helyes, később, már nem. Az OIT új intézmény volt, társadalmi és politikai elfogadottságát növelte, hogy nem egy ismeretlen bíró került az élére, hanem olyan, akinek neve, rangja kellő súlyt adott a testületnek. Ma viszont óriási előnynek tartom, hogy a Kúria elnökének kizárólag a Kúriával kell foglalkoznia és nem az egész bírósági szervezettel.
Sok energiát követelt?
Rengeteget. Az országos bírósági igazgatás rendkívül szerteágazó, átfogja a hatalmi ág teljes vertikumát. Egyetértéssel hallgattam a minap Handó Tündét, az Országos Bírósági Hivatal elnökét, aki egy minisztériumhoz hasonlította a szervezetet. Akkoriban is, az OIT döntéseinek végrehajtáshoz is kellett egy hivatal, vezetését közvetlen munkatársamra, Zanathy Jánosra bíztam, aki kiváló munkát végzett. Az OIT-ban töltött évek alatt igen sok nagyszerű kollégát ismertem meg. A bírósági szervezet működött, fejlődött, gazdagodott. Úgy gondolom, helytálltunk. Voltak, vannak, akik másként látják, nyilván bizonyos szempontból időszerű is volt a változtatás, nem vitatom. Álláspontom, hogy mindent lehet és kell is még jobban csinálni, de a tisztességet megérdemlik az elődök.
Hogyan került a bíróképző akadémia igazgatói székébe? Felkérték?
Nem, ez alkalommal én léptem. Szerettem volna ismét nekilendülni, megalapozni valami újat. Felkerestem Zanathy Jánost, mert az OIT hivatalához kellett az akadémia élére pályázni, és ő azt mondta, ha Solt Pál pályázik, nem kérdéses, ki lesz az igazgató. (Ez később az állásába került.) Bár kicsinyes viaskodásokban ott sem volt hiány, örömöt jelentett az akadémián eltöltött öt esztendő. Sokat dolgoztunk munkatársaimmal, amíg kialakítottuk a képzések szervezeti kereteit, metodikáját, és a visszajelzésekből ítélve, eredményesen. Ám 2011 nyarán meglátogatott az OIT hivatalának hivatalvezető asszonya, és némi feszengés után orrom alá nyomta a felmondásomat. Nem omlottam össze, azt mondtam, rendben. Az én életkoromban nem a felmondás ténye, hanem embertelen lebonyolítása fájt. Ötvenegy évi szolgálat után még egy beszélgetésre sem méltattak.
Igazságtalan búcsú.
Nézze, annak idején megkaptam a francia Becsületrendet, 2007-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét a csillaggal, de azok csak kitüntetések. Nekem mindennél többet ér kollégáim tisztelete, szeretete, az, hogy ha bejövök ebbe az épületbe, ma is örömmel üdvözölnek. Most például itt, Darák elnök úr szobájában beszélgethetünk, amely hajdan az enyém is volt. Az elnök úr időnként munkára fog, legutóbb a határozat-szerkesztési munkacsoport feladataiban vettem részt. Van tennivalóm. Tagja vagyok a Magyar Kereskedelmi Kamara mellett Szervezett Választottbíróságnak, ahol ítélkező munkát végzek. Szívemhez közel áll az oktatás, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen a bírói hivatásról tartok kurzust, sok hallgató érdeklődése mellett.
Mivel indítja útnak őket?
Azzal, hogy a bírói hivatással csak szerelemből szabad eljegyezniük magukat. És ezt az első szerelmet kell megőrizni, ami nem enged elfásulni, és segít átjutni minden nehézségen. Saját és sok nagyszerű bírótársam tapasztalataiból mondom ezt.
Dr. Solt Pál 1960-ban szerzett jogi diplomát az Eötvös Loránd Tudományegyetem Jogtudományi Karán. A Pesti Központi Kerületi Bíróságon 1964-ben kapta meg bírói kinevezését. 1966-ban a Legfelsőbb Bíróság titkárságának vezetője lett. 1971-től a Pénzügyminisztérium főelőadójaként dolgozott, majd 1980-ban került vissza immár bíróként a Legfelsőbb Bíróságra. 1987 és 1989 között az iparjogvédelmi és szerzői jogi tanács elnöke volt. 1989-ben az Alkotmánybíróság tagjává választotta az Országgyűlés. 1990-ben a Legfelsőbb Bíróság elnöke lett, tisztségében 1996-ban megerősítették. E minőségében 1997-ban az Országos Igazságszolgáltatási Tanács elnöki tisztét is betöltötte. 2002-ben mandátumai lejártával az LB tanácsvezető bírájaként dolgozott, majd a 2006-ban megnyílt Magyar Bíróképző Akadémiát vezette 2011-ig.
1992-ben az ENSZ Emberi Jogi Bizottságának elnöke volt, 2003 és 2004 között a Köztársasági Etikai Tanács elnöki tisztségét töltötte be.
